2018. április 22., vasárnap

A végtelenség szomja (Visszatérés 8)

Grigol Abasidze: Tavasz



A kert már zöldbe öltözött.
A föld már hótalan.
Virágoverálban sürög
A tavasz.
              Dolga van.

Ha csöndben lépsz, nyugton leszel
Látod, munkában áll:
Eget vakol, szántót szerel
Erdő, mező, határ.

Vizek felett fecske csiveg
Kottáz kék dallamot,
Serkenek én is,
                        segítek:
Föl! Följebb a napot!

Munkál az új!
                    A jó idő.
Nem restül, nem tunyul. 
Mi is dolgozunk. Friss erők.
Amúgy új-tavaszul.

Lázad a föld, sejt, rügy-zene,
Az ág lángot havaz.
Mondd, ez az élet kellene,
Ha nem lenne tavasz?

Bella István fordítása


Justinas Marcinkievicius: Tél, apámé



Apám nagy fáiról
rég elszállt már minden madár.
Fekete ágakra téli,
hideg csillagok hullnak.

Pihen a sok öreg mjezei szerszám,
eke, kapa, kezek, boronák.
Mintha nem lenne hova menni többé.
Nem lenne csodálkoznivaló.

Élete nehéz csodái ittmaradtak
berámázatlan, megíratlan - 
Ki rámáz be vizet-füvet?
Ki írja le a tavaszt-telet?

Figyelj csak! Hallod majd éjjelente
a közeli istállóban
hogy fújtat, hogy zihál keservesen
a megvénült, hűséges tarka.

Ez mind egyetlen gondolatba fut össze…

Tandori Dezső fordítása


Jevgenyij Vinokurov: Az otthonod



Az otthonod… Meghitt állat-meleg.
A szoba, mint egy kajüt, reng veled.
A pamlag messzi útra készen mozdul,
morajló óceán az ablakon túl.
A szoba már sodródik lassudan.
Naptár a falon. Hányadika van?
Az otthon. Hosszú vándorúton szállás.
Repül veled. Feljebb. Csillagsugárzás.
És gyűrött ágynemű. Fanyar kis füst úszik.
A kisgyerek topog, csörgőt ráz, felbukik.
Kívül hideg. Nincs vissza út! Lebegve
szállunk tovább, feljebb, nem tudni, merre.
A gyermek felgügyög. Tejpára, langymeleg.
Ó, hogy szállnak sziszegve ott kinn a fellegek!

Rab Zsuzsa fordítása

2018. április 21., szombat

A végtelenség szomja (Visszatérés 7)

Bulat Okudzsava: Szentimentális induló



Remény! Majd visszatérek én,
  mikor a trombita lefújja
az utolsó csatát, magasra
  emelve hegyes könyökét.
Remény! Én életben leszek.
  Nem fedezékek sárodúja
való nekem, hanem a jóság,
  az égő gond, amely tiéd.

De hogyha száz év eltelik,
  s te is hiába vársz csodára.
Remény, ha szárnyait fölöttem
  kiterjeszti a vak halál,
szülj rá, hogy keljen fel hamar
  a megsebesült trombitásra
mielőtt engem az utolsó
  fütyülő gránát eltalál.

Ha mégis lesznek új csaták,
  s hogyha az van megírva rólam,
emet ottveszítsem,
  akkor is ott esem el én
a távoli, a hajdani,
  a régi Polgárháborúban,
s poros sisakú komisszárok
  hajolnak szótlanul fölém.

Rab Zsuzsa fordítása


Andrej Voznyeszenszkij: Ősz



Vadkacsa-szárny csattog. A védett
erdő ösvényén tovatűnő
fények: foszló pókháló-fészek,
egy-egy végső bicikli-küllő.

Kövesd a példát. Búcsúzásra
kopogj be utolszor a házba.
Egy asszony lakja. Vacsorát
nem megtérő férjnek csinált.

A reteszt – nékem félretolva
szorítja arcát kabátomra.
Mosoly futja szája-felét;
az is kihuny. Mindent megért. -
Érti az őszi táj hívását,
magház meg otthon szétnyílását…

S bár fiatalon, már didergőn
arra gondol: megáll helyén
a fa, almája bár a földön
s megáll borjával a tehén;

kemény a lét kint a szelekben
síró határban, rengetegben,
de kalászt érlel, dalt csacsog…
Ő meg majd bámul, csak zokog.

Nyúlnak deresen az ablak előtt
Aluminiumosan a mezők. 
Visz rajtuk át a dérbe mállón
a töltésig, melyen vonat pöfög
egy sor idegen, fekete lábnyom.

Illyés Gyula fordítása


Pjotr Vegin: A kert



Ott a fülemüle már belefáradt
szerelmébe. Kislány repült a hintán,
kis tenyere csobogott-csattogott,
mint vízből felcsapódó két halacska.
És volt ott egy emberszemű kutya, 
tűnődőn, mint Tamás, az Aquinói,
szaglászta a rózsákat, orgonákat.
Anyám, vagy inkább egy madonna,
fenségesen az anyaságtól,
a kertben ült. A kutya úgy csaholt,
mintha a szirmokat faggatta volna,
a kislány nevetzűett, rezdült az orgona,
halált sejtőn, mint fülemilének,
a hangok tarka labdaként gurultak…
Megőszülünk majd egyszer valahányan - 
a kutya, én, a kislány és a kert,
a pázsit malachitja és anyám is,
akinek latin nyelvre formált ajka
most hallgat. S talán akkor kiderül majd,
a függőágyban ringatózó gyermek
mért kiáltozta neki összevissza:
„szeretlek, szeretlek, szeretlek!” s hogy mért
mondta ahelyett, hogy „isten veled”
azt hogy szeretlek”, kezét hátradugva.

Rab Zsuzsa fordítása

2018. április 19., csütörtök

A végtelenség szomja (Visszatérés 6)

Ilja Ehrenburg: 1939 január



Szirteket őrlő szelek éjszakája.
A fegyvert vonszoló Hispánia
Észak felé menetelt, s kiabálva
Őrjöngött reggelig a trombita.
Harcos a harcból mentette az ágyút,
A földműves bogárzó barmait
S a gyermekhad a játékot – a bábút,
Melynek a szája elferdült kicsit.
És menni, csak tovább, s meghalni állva,
S földeken szült, kínpólyás csecsemők.
Még nem halt el a sereg trombitája,
Még tábortűz az elválás előtt.
Szöveg nem kellett akkor már a dalnak.
Nem volt szomorúbb csoda sohasem.
A kezekben egy marék föld s a falvak
Vonultak, mint hajók a tengeren.

Vas István fordítása


Jevgenyij Vinokurov: Orosz fiúk



Kisvendéglőkben, sűrű kocsmafüstben,
padlás- meg pincezugban, szerteszét,
sihederek suttogtak lelkesülten.
Oroszországról járta a beszéd.

Orosz fiúk!
             Ők rázták meg keményen
a világot tíz kurta nap alatt,
vezetve lovon, gépkocsin – az élen
divíziókat és brigádokat…

S mint amikor diákkamrában laktak
és félhomályban bújtak könyveket -
az igazság után tovább kutattak,
mikor kezükben kard fényeskedett.

Vas-ezredek robogtak, szél-kavarta
lángok között.
             Ki fogságba esett:
a fal előtt, szemét el nem takarva
nézett a golyóval farkasszemet,

szőkén, a tiszta hit lángjában égve,
megállt.
          Mikor sisakját vette le,
a támeredő revolver csövébe
bámult szeme,
            még álmokkal tele.

Rab Zsuzsa fordítása


Borisz Paszternak: Tavaszi eső



Zselnicére szitál esőt, benedvez
lakkos hintót a fa rezge ága.
Libasorban hold alatt a szín házépülethez
hegedűsök mennek. Polgártársak, láncba!

Kövek, tócsák, s mint könnyteli torok,
mély rózsák égő gyémántja derengőn.
Boldogság párás korbácsa suhog
körös-körül a pillákon, a felhőn.

A sorokat, szél-csapkodta ruhákat,
ajkak erőtől duzzadt mámorát
hold önti gipsz-eposszá, égre lázadt
új mellszoborrá ő formálja át.

Kié a sz sok vér, mely nem ernyed,
tódulva fut a dicsőség fele?
Lüktet kívül, míg aortát és nyelvet
kötegbe ránt a miniszter keze?

Nem éj, nem kórus, nem az éjszaka,
mely íigy üvölt: „Hurrá, Kerenszkij!”
Fénybe törők tündöklő kórusa,
mely a múlt barlangjából kelt ki.

Nem rózsa ez, nem tömeg zaja száll a
színház előtt, de Európa van itt.
Hullámvető, megingó éji árja
a mi aszfaltunkon büszkélkedik.

Fodor András fordítása 

2018. április 17., kedd

A végtelenség szomja (Visszatérés 5)

Ilja Vasz: 1917 októbere



Október, zord arcú hónap,
17. Vad, kormos ősz.
Bősz viharszelek csaholnak,
Most kazánt repeszt a gőz.
Petrográd forr, mint a tenger:
tenger nép kinn az utcán.
Im, felkelt a szegény ember,
kijött ifjú, aggastyán.
Revolvert markol a matróz,
szuronyt tűz a katona.
Hány rekedt géppuska kattog!
Harcban az utcák sora.
Vörös vászon csattog fennen,
rajta ez a mondat ég:
Harcra a gazdagok ellen!
Láncaidat szakítsd szét!
Ragadozók kapzsi karmát
hogy letörjük, itt a perc,
kivívjuk a nép hatalmát.
Mindent megnyersz most, ha mersz.
Az Auróra tűzjelére
A Téli Palota reng,
Bolsevik a harcok hőse -
Porba dőlt a régi rend.
Így történt. A nép kezébe
vette sorsát, életét.
Lenin volt a nép vezére,
véle győzött s győz a nép.

Képes Géza fordítása


Joszif Utkin: Népdal



Nyiss már ajtót, ki van ott?
Ki az, aki kopogott?
- Csak egy koldus, Annuska.
- Adj hát neki kenyeret
s fuss a tóhoz, nézzed meg:
ki sóhajtott 
olyan nagyot,
mintha elnyelnék a habok.
- Csak egy hattyú, Annuska.

- Akkor menj a sövény mögé,
árnyék mitől borul fölé?!
- Fegyverektől, Annuska.

- Nosza, járd körül a házat
s kérdezd meg, hogy milyen század:
honnan jönnek, merre tartnak,
egy kis tejet nem akarnak?
- Nem megyek én, Annuska!

Mert azok, künn, fehérek,
vörös foglyot kísérnek,
a férjedet… Annuska…

Hidas Antal fordítása


Borisz Paszternak: A Kreml az 1918-as év végének viharában



Mint romba dőlt végállomás,
mit a vágány a hónak átadott,
mint kit éjjel szél dühe ráz,
s nemezcsizmában a pusztán vánszorog,

mint aki búsan esdekel
az orkánhoz, míg vége közelít:
a lelkeket ne fújja el,
midőn a homály mindent beborít,

mint csuklyájának bojtjait
fogó futár, kit víg hóförgeteg
mandzsettájánál megszorít,
a kezét bilincsbe-verve rázza meg…

Ám néha! - néha, mint hajó,
mely kurtított pórázon vesztegel,
de szétszakítja csudamód,
s jövője felé bőgve rohan el,

utolsó éjjel, mint fura,
teljes tajték, a Kreml rengeteg
tél vitorláját hordva, ma
széjjelszakítja a gyűlöletet.

Hatalmas, múltba-falazott
éátnoki jelenés gyanánt
rémisztőn, gáttalan robog
a tizenkilencedik évbe át.

Betör hozzád estefelé
az ablakon minden zengő reze.
Nyilván fél – megvillan az év -
nem látja, nem ismerkedik vele.

Az idén bástyáknak-ítélt
maradék néhány nap, s hóförgeteg
tombol, és támolyogva lép -
látszik: hasát vígan nem tömte meg.

Látom már: a komisz idők
tengerén túl, hogy széttört magamat
az új év, mely még el se jött,
bízón megint nevelni kezdi majd.

Eörsi István fordítása

2018. április 16., hétfő

A végtelenség szomja (Visszatérés 4)

Makszim Rilszkij: Csak szívjátok a szivart…



Csak szívjátok a szivart, igyátok ki
A likőrt s kávét. Hetet kongatott
A bosszúálló óra. Vasléptek dübörögnek
A lépcsőházakban, földrengetők,
S nem tudtok elrejtőzni sehová
Mint részeges, ha jön a végső téboly
Nem futhat el a dühödt egerektől.

Gabonatárak kulcsait vessétek
Tajtékzó, süket tenger fenekére
S jól vigyázzatok, kapzsi lovagok,
Nyirkos alagsorokban, az aranyra,
És kifestett szeretőitek ajkát
Csókoljátok meg utoljára. Mert már
Recsegnek a vasajtók, zúg bősz üvöltés
S vér fröccsen fel a magas ablakokra.

Képes Géza fordítása


Makszim Gorkij: A viharmadár dala



Tajtékzó vad tenger felett
szél hajszol kósza felleget.
Felhő alatt, tenger fölött
mintha sötét villám volna,
büszkén száll a Viharmadár.

Szárnya olykor hullámot ér,
máskor nyílként fellegbe fúr
és a felhők hallják hangját,
harsány, bátor hangja boldog.

Mert dalában vihart áhít!
Bús haragját, szenvedelmét
s reményét a győzelemben
hallják hangjából a felhők.

Sirály surramn el sikongva,
riadt szívét nyögve rejti
tengerhullám hűvösébe,
mert remeg, fél a vihartól.

Dunnalúdnép is kiáltoz,
de az élet szent harcában
nem érezhet üdvösséget,
villámlástól visszaretten.

Balga pingvin lomha teste
sziklák közt megbúvik gyáván.
Csak a büszke Viharmadár
szárnyal merész ívben ott fenn,
tengerár felett a légben.

Mind alantabb s egyre zordabb
felhő tornyosul az égen,
s zúgva tör a tengerhullám
villámfények magasába.

Mennydörgés közt tajtékozva
reng a tenger, küzdve széllel.
Most a szél erős marokkal
felragadja víz hullámát
és haraggal dobja vissza
sziklakőre – pozdorjává
törve össze szín-smaragdját.

Viharmadár büszkén szárnyal,
mintha sötét villám volna,
olykor nyílként fellegbe fúr,
szárnya víz hullámát tépi.

Ott suhan mint zordon démon,
vihardémon… száll sötéten,
most kacagva, majd zokogva…
fellegek fölött kacag most,
örömében zokog máskor.

Mindenérző démon – érzi:
fáradóban a vihar már,
tudja jól, hogy nem sokáig
takarja a napot felleg,
nem soká takarja már!

Szél süvölt… és mennydörög még…
Kékes lánggal tündökölve
száll a felleg víz tükrére.
Tenger fogja fel a villám

nyílvesszőit és eloltja. 
Tűzkígyóként felcikázik
víz tükrében, majd elvész a
villám vakító visszfénye.

- Vad vihar jő nemsokára!

Viharmadár hangja szól így
villámlások közt merészern,
zúgó tengerár fölött is
győzelemnek prófétája:

- Jöjj, vihar, s légy még erősebb!

Lányi Sarolta fordítása


Vlagyimir Majakovszkij: Mi



Kúszunk kókuszpálmák pergőlomb-pillái alatt,
hogy a homályt a sivatagról letépjük,
a csatornák szikkadt ajkán meglessük -
villanását a csatahajók mosolyának.
Dermedj, düh!
Csillagzatok lobbanó máglyájára
hogy engedném magábaroskadt, elvadult
                                     anyánkat?
Út – pokolkút – vadíts, vagy remegjen
                                     a teherhúzók orrcimpája!
Tűzhányók részeg torkát tágítsd, mikor a füstöt
                                     ontják!
Angyalok fehér pelyhét szórjuk majd
                                     szerelmeseink kalapjára,
s boának nyírjuk le az üstökösök hosszú
                                     fénybozontját.

Tamkó Sirató Károly fordítása

2018. április 15., vasárnap

A végtelenség szomja (Visszatérés-3)

Jevgenyij Vinokurov: A század elején



Roskadnak régi rőzsegátak.
A láp nehéz párát lehel.
Platon Karatajevre vártak,
Raszputyin jött helyette el.

Sírdogált az anyóka lopva: 
vén fejjel meghibbant talán -
puskatust fogott az apóka,
s verekedett Szvecsnaja Szlobodán!

Gyötrődés várt az ifjúságra.
Hó porzik lovasok alatt. 
Az Ideál fejszéje vágja
az orosz hétköznapokat.

Jósol a bank előtt cigánylány,
akár a légy, erőszakos.

Apám egy dalt pönget gitárján,
Mill könyvét olvasgatja most.

Hókák, pejek szállnak robogva,
gyeplő-tépve völgyen-hegyen.

S az elégikus orosz trojka
ágyútalppá vált hirtelen.

Rab Zsuzsa fordítása


Anna Ahmatova: A szmolenszki temetőben



Hát minden ide torkollt: ebédek, telekkönyvek,
rangok és cselszövések, színházi páholyok…
Rozsdás angyalka hullat a sírra száraz könnyet,
nemesi koronákon lassú eső csorog.
Morajlott messziről, mint vészjósló haditábor -
a titkok földje volt még a nem-ismert Kelet.
Viktoriánus szellem szivárgott Angliából,
kánkán örvénye forgott, konfetti repkedett.

Rab Zsuzsa fordítása


Anna Ahmatova: Fantom

Lámpák csikorgó gömbjei
korán kigyúlva imbolyognak.
Tiszta a fénye, ünnepi
a hullongó hócsillagoknak.

Mintha űznék a lovakat,
gyorsul az ügetés veszettül -
szállnak a könnyű hó alatt,
a kékes hó-hálón keresztül.

Az aranysujtásos huszár
a szán farában áll vigyázzban.
Lassan körültekint a cár,
üres szemében furcsa láz van.

Rab Zsuzsa fordítása


Valerij Brjuszov: Üdvözlet a tömegnek



Sötét sikátorokba fojtva,
fuldokló városi rabok,
az elveszített napra jaj de vágyunk!
Szobánk falának tompa foltja
elzárja tőlünk a napot.
Oly pisla, oly szerény
az árva lámpafény,
bár fürdetné színektől elszokott
szemeteket olvadt aranyu hajnal!
Lassú-homályos
utunk a város
ünnepli makacs vas-csörgésű zajjal.
Mind mélyebb sikátorok közt kerengve
a csillagos és láng-hajnalu mennybe
nem szállhatunk fel soha dallal!

Üdvözlégy, örök-gond-terhelte Város,
te mű-sugáros,
fény és homály királyi változása!
Oly édes nekünk ez a buja-mély,
ez irdatlan-hatalmas börtön-éj!

Az ajtók régen befalazva,
s beszögelve az ablakok,
az őrök kezében a szablya
friss, vérivó éllel ragyog -
s csuklónkon – láncok fénylenek!
S hallga, fohász kel, égbe szállván,
és mindörökké él a bálvány,
kőből rakott por-rengeteg.

A tömeget magasztalom ma itt,
melyet nyügöznek zsarnok-kalodák - 
s a feslett arany palotát
és az újságok üvegtornyait.
És azt ünnepli zengve ez a toll,
mit kedvencéül választott a kor.
(A plebs elismerése – gyönge bér,
de méltóbbat a költő el nem ér!)
Dicsőitem ujjongó útainkat,
ahol a szajha jár,
és vihogó-sóvár
képpel kacsingat,
s ahol az emberáradat
nyüzsög, dobog, zihál, dagad,
s a fáradt
alkonyi árnyak
smaragdszín bánatába szőve
suhannak tébolyult hintók, előre,
dús kirakatok fényei
s bús koldusok reményei
között,
ujjongó lámpa-cégérek felé.

S a nagy, vakító napot is dicsérem
(ezernyi nap közt ilyen is akad),
mikor a tűzben, a füstben, a vérben
könyörtelen
iszonyú hangot ad
a lázadozva mozduló tömeg,
s a duhajkodó, háborult vad
sárba tiporja már a múltat,
játékszere a vérpad és bitófa,
de mintegy titkos szellem-szóra 
(mint bő, szabad vizek folyója)
világos fővel – nincs előtte gát
a diadalmas célra tör,
se hall, se lát,
és követelve királyi jogát,
jövő századok útját nyitja meg!

Dicsérem igaz akaratodat,
tömeg!

Kardos László fordítása

2018. április 13., péntek

A végtelenség szomja (Visszatérés-2)

Alekszandr Blok: Keselyű



Keselyű kóvályog a rét 
fölött, meg-megleng lomha szárnya. 
Lent egy kunyhóban gyermekét 
anyja biztatja sírdogálva: 
"Egyél, egyél, nőj meg, cipeld 
rabláncodat, keresztedet!"

Század századra hull, hadak
viharzanak és zendülések - 
avittas pompád megmarad, 
hazám, könnyesnek és szegénynek. 
Meddig hull még könny, keserű? 
Meddig kering a keselyű? 

Lator László fordítása


Vlagyimir Majakovszkij: Éjszaka



Gyűrötten omolt a fehér a pirosra, 
dukátok özönnel a zöldbe peregtek, 
sárgán ragyogott fel a kártya, kiosztva,
szurtos keze közt a sok ablaküvegnek.

Mit bánta a tér meg az utca a házak 
mély-kék tunikáit! A lába merő seb 
volt már, mit a kunkori lángkarikáknak 
abroncsa fogott, az imént sietőknek.

Kúszott a tömeg sebesen kanyarogva, 
cirmos cicaként, s kapu nyelte be távol;
mind vinni akart valamit haza ott a 
fénylő kacagás csoda-gombolyagából.

Ruhák puha mancsa karomra fonódott, 
s én visszanevettem, amíg hahotázván 
verték a dobot s riogattak a mórok:
a homlokukon kivirult papagájszárny.

Kálnoky László fordítása


Oszip Mandelstam: Vattás csomói közt



Vattás csomói közt a fullasztó szobának
savval telt fiolák, az óra üt, hereg -
hurokból szabadult roppant léptgek kaszálnak -
támaszd fel képeid, ködlő emlékezet!

Didergő lázbeteg, kit megfeszít a bánat,
sovány ujjával elnyűtt szálat tépeget, 
szorítja repdeső talizmánját, a sálat,
s iszonnyal nézi a kerengő perceket.

Ber volt, a szélkakas pörögve rítt,
verdestek a zsaluk, óriások s kicsik
szilaj játéka mily próféta-jellel intett!

Lebegve felszökött a törékeny kicsiny test,
s aláhulltg súlyosan, az udvaron a víg
körhinta muzsika nélkül forgott-keringett.

Lator László fordítása

2018. április 12., csütörtök

Visszatérés

Bolonduska Ivanuska magába száll, hogy hosszú ideig parlagon hagyta heverni blogját. Vannak ilyen momentumok az életben - még egy Ivanuska esetében is.
Hanem most vissza az eredeti szándékhoz - folytassuk ismerkedésünket a szovjet irodalom értékeivel.
Ezúttal nem a folyóiratból merítek egy ideig, hanem egy 1977-ben, a Kozmosz Könyvek sorozatában megjelent versantológiából, amelyet Rab Zsuzsa ismert műfordító állított össze hatvan év szovjet költészetéből, A végtelenség szomja címen. Hirtelen meg nem mondom, hány verset is tartalmaz a kötet, de az biztos,.hogy több százat, és csodálatos költeményeket tartalmaz. A következő napokban, hetekben ebből fogok tallózni.

De mindjárt, előlegként, egy (talán) jól ismert Jeszenyin vers:


Szergej Jeszenyin: Én vagyok

Én vagyok a falu utolsó
költője: híd az én dalom.
A nyírfák tömjénfüstöt ontó
búcsúmiséjét hallgatom.

Aranyos láng pilléje rebben
s elfúl a faggyú-mécseken.
Kopott faóra üt rekedten,
megőrli lassan életem.

Szelíd mező... De holnap rajta
mohó vas-vendég robog át,
és tépi erőszakos karja
a hajnalszínű gabonát.

Idegen vaskarok, mogorvák,
az ilyen dalt nem tűrik el.
Kalász-lovak fejük lehajtják -
nekik a régi gazda kell.

Felsír velük a szél, az árva.
Haláltánc von fehér lepelt...
Az óra hördül nemsokára,
rekedten mondja, hogy: betelt.

Rab Zsuzsa fordítása


2017. január 3., kedd

Szekeres József: Ismerkedés egy nagy íróval

Arbuzov Irkutszki története a Nemzeti Színházban


Balogh Viktória (1960)
2016 vége felé levélben jelentkezett Budapestről Balogh Viktória, hogy szívesen olvasott a blogon Alekszej Arbuzov drámáiról; az írás (amelynek szerzője nem más, mint első unokatestvére!) eszébe juttatta gyermekkorát, amikor is a Magyar Rádió gyermekkórusának tagjaként 1960-ban gyermekszereplőnek választották ki az Irkutszki történet egyik epizódjába. Levélváltásunk során korabeli kritikát, színlapot is küldött bizonyitékul, illetve akkori magáról egy korabeli fényképet, amely darabbeli kosztümbe öltözve ábrázolja a bájos kamaszlányt. Úgy vélem, ez a kis epizód is hozzátartozik a szovjet irodalom történetéhez, ezért helyet adok neki a blogban. (Bolonduska Ivanuska)

Kezdjük végre felfedezni Alekszej Arbuzovot. Viszonylag rövid időn belül második színdarabja kerül színre nálunk. Jobb későn, mint soha: Arbuzov mintegy negyed évszázados drámaírói pályafutása korábban is megérdemelte volna, hogy felfigyeljünk rá. Nálunk bemutatott két darabja közül a Tánya volt az első drámai kísérlete, az Irkutszki történet viszont időrendi sorrendben az utolsó. A két mű között írt gyengébbeket is, mint a Tánya és írt még az Irkutszki történetnél is kiválóbbat (igaz, hogy azt – a Tizenkettedik órát – jogosan tartja élete főművének).
Arbuzov drámaírói jellegzetességeit azonban ez a két műve is szemléletesen mutatja. Sajátos hangvételű, sajátos látásmódú író. A már említett Tizenkettedik órát kivéve egyetlen darabjában sem alkalmazza az úgynevezett arisztoteleszi dramaturgiát és tudatosan túlteszi magát a drámaírás néhány más, íratlan szabályán.
Azzal szokták vádolni például kritikusai, hogy drámáinak cselekményében feltűnően sok szerep jut a véletlennek. Egy sereg esemény nem az alakok jelleméből és konfliktusából fakad, hanem kívülről hatol be életükbe. Hogy csak nálunk ismert két drámájára utaljunk: Tánya gyermekének halála és Szergej vízbefulladása. Hasonló külső események befolyásolják Arbuzov más hőseinek életét is. Gyengesége ez az írónak? Nem. Tudatosan vállalt feltételek ezek.
Arbuzovot ugyanis a „mi"-nél sokkal jobban érdekli a „hogyan". Hősei egyáltalán nem statikusak; fejlődésükben látjuk őket, valamennyiükre jellemző egyik legismertebb darabjának címe: A hányódás évei.
Kiindulópontjában és írói állásfoglalásában Majakovszkij gyakorolta a legmélyebb hatást Arbuzovra. Újságírói működésüket mindketten a Komszomolszkaja Pravdánál fejtették ki és irodalmi munkásságukra is ez a körülmény nyomta rá bélyegét. A ma ötvenkét éves Arbuzov változatlanul az ifjúság írója, pontosabban a komszomolista ifjúságé, a komszomolisták szemével látja a világot, róluk és nekik ír. Főhősei kivétel nélkül fiatalok: a darabok kezdetén rendszerint kialakulatlan jelleműek, szinte gyerekek még – a darab végére azonban edzett, erős jellemű felnőttek. Ez Arbuzov központi problémája: az emberré válás folyamata. Nyilvánvaló, hogy ezt a folyamatot nemcsak az alakok jelleméből következő belső konfliktusok, hanem külső, a dráma szempontjából látszólag véletlen események is befolyásolhatják. Ezzel magyarázhatjuk Arbuzovnak ezt az írói „gyengeségét".
Amennyire tehát Majakovszkij költészete komszomolista állásfoglalású publicisztikai költészet, Arbuzov színháza komszomolista állásfoglalású publicisztikai színház. Mindketten a mindennapi élet apró kis tényeit gyűjtik és belőlük vonják le a nagy általánosításokat egy bizonyos meghatározott emberi és írói állásfoglalás alapján. Hangvételükben természetesen nagy köztük a különbség. Arbuzov halkabb, lefojtottabb, csehovibb. Nincs meg benne az agitátori harsányság. Jellemei nem annyira polarizáltak, mindennapiságuk – de nem. hétköznapiságuk! – egyenesen hangsúlyozott. Ezért is érezzük valamennyi alakját élő kortársunknak.


Az Irkutszki történetet nemcsak az teszi maivá és korszerűvé, hogy korunk egyik legnagyobb építkezésén játszódik. Hősei azok, akik gondolkodásukban és cselekedeteikben híven példázzák az atom- és rakétakorszak szovjet ifjúságát.
Maga a történet látszólag igen egyszerű.
Él ezen a nagy építkezésen egy Válja nevű leány. Csinos, könnyelmű teremtés, táncon és szórakozáson kívül egyéb nem is érdekli. Letudja az üzlet pénztáránál a nyolc órát (közben hol itt felejt el visszaadni tizenöt kopejkát, hol ott ötvenet), aztán rohan a moziba, a mulatságba, hogy agyonüsse valamivel az időt. Udvarlóit gyakran váltogatja, most éppen egy Viktor nevű kotrógép-kezelő a soros. Ez a kapcsolat azonban tartósabbnak bizonyul... Viktor okos, vidám, nagyszerű táncos és énekes, jóképű fiú. Válja szívesen végleg összekötné vele az életét. Nem úgy Viktor. Kicsit túlságosan rossz hírű neki ahhoz a leány, hogy házasságot kössön vele, emellett pedig kapcsolatuk így rendkívül kényelmes számára. Ekkor lép be életükbe Viktor barátja, Szergej, a kotrógép brigád vezetője. Szergej más alkat, mint Viktor. Nem nagyvárosból, Leningrádból került az építkezésre, mint barátja, hanem egy közeli halászkolhozból. Énekelni, táncolni, udvarolni sem tud úgy: a társaságban is félszegebb, ő azonban meglátja Váljában az embert, amit Viktor nem vett észre – vagy nem akart észrevenni. S amikor Viktor kereken visszautasitja Válja ajánlatát, hogy házasodjanak össze, Szergej megkéri a leány kezét, és Válja igent mond. Viktor csak most jön rá, hogy tulajdonképpen mennyire szerette Válját – de már késő, Válja Szergej felesége lesz.
A két, látszólag egyáltalán nem egymásnak való ember csodálatos házasságban él. Válja nagyszerű feleség és nagyszerű anya. S ekkor következik be a katasztrófa: Szergej egy nyári délutánon az Angarába fullad. A brigád azonban nem hagyja magára a kis családot. Elhatározzák, hogy Szergej helyét nem töltik be, ezentúl négyen végzik el ötük munkáját és Szergej keresetét Váljanak adják. Csak Viktornak nem tetszik ez a megoldás. Nem tetszik, mert ő azt szeretné, hogy a szeretett asszony a maga emberségéből éljen, szabaduljon meg végre a pénztárosnő „nincs visszaadni" mentalitásától és lássa meg az élet értelmét a munkában. Válja csak fokozatosan jön rá, hogy kegyelemkenyéren él, s most, élete külső nagy fordulatai után, következik be a nagy belső fordulat: szakmát tanul, újra dolgozni kezd, hogy végre a saját lábán álljon meg. Viktor újra közeledni próbál, Válja azonban visszautasítja.

Ez persze a történet csontváza. Más élet- és cselekményvonalak szövevénye rakja fel rá az izmokat. A mi szempontunkból azonban ezúttal ez a váz az érdekes, mert jellegzetesen mutatja Arbuzov dramaturgiai szándékait.
Első pillantásra azt mondhatná valaki, hogy ez a színdarab az Anyegin modernizált változata. Bizonyos külső hasonlóság kétségkívül felfedezhető — de ahogy az Anyegint sehol másutt elképzelni nem tudjuk, mint a XIX. század elejí nemesi Oroszország körülményei között, ugyanúgy az Irkutszki történet csakis a XX. század közepén, a Szovjetunióban képzelhető el. Nem a külső körülmények, nem a korszerű kiszólások, hanem a jellemek miatt korhoz és helyhez kötött a két mű.

A Nemzeti Színház Németh László költői szépségű fordításában hozta színre Arbuzov drámáját. A fordítás a legmagasabb irodalmi igényeket is kielégíti, színpadról is jól mondható – mégis bizonyos hiányérzetet hagy az eredeti szöveg ismerőjében. Arbuzov ugyanis tudatosan és hangsúlyozottan (ezt elméleti írásaiban is leszögezte néhányszor) a nagy szavak ellensége, ebben a színdarabjában pedig éppenséggel a legköznapibb nyelven beszélteti hőseit. Egészen sajátos hatást ér el azzal, hogy lírai jelenetekben vagány-szavakat ad a hősök szájába. Ennek a különleges íznek a visszaadására a szép fordítás csak kevés és bátortalan kísérletet tesz. Kissé furcsa Arbuzov hőseinek szájából ilyesmiket hallani: „Ég veled", vagy „Tölthetek még? — Rajta!"
Erről a hiányosságról azért kell beszélnünk, mert kiváló írónk nem egyszer bizonyította be már, hogy műfordításaiban a sajátos nyelvi ízek visszaadásának is mestere. Kár, hogy ezúttal ezt a nem is lényegtelen körülményt nem vette figyelembe.

Marton Endre rendezését mély művészi alázat, elmélyülés és líraiság jellemzi. Ezt a líraiságot jól hangsúlyozza az Arbuzov dramaturgiájához méltó monumentalitás és egyszerűség.
Nem könnyű feladat ennek a vázában egyszerű, de megvalósításában rendkívül bonyolult, sokszínű, formájában rendkívül modern darabnak a színrevitele. Arbuzov nem egyszer csak villanásokkal, félmondatos utalásokkal mutat fel egész életeket, jellemeket, s ezeknek kibontása a rendező és a színész keservesen nehéz, de hálás feladata. Marton Endre hibátlanul birkózik meg ezzel a feladattal, s a néző annak az igazi művészi könnyedségnek örülhet, amely csak a hosszú, kemény művészi munka eredményeként születhetik meg.
A kiváló rendezéssel mindössze két pontban kívánunk vitába szállni. Az egyik az előadás helyenként mutatkozó elgondolkoztató lassúsága, amely annak |következménye, hogy a nagy színpadon igen sok a szöveg és játék nélküli járás. Ez elkerülhető lenne, ha néhány jelenet kezdete nem. az előszínpadra esnék, hanem a játék már a színpad mélyén megkezdődnék. Ezzel kapcsolatos másik megjegyzésünk is, amely a kórus mozgatását illeti. Rendkívül szellemes és a mű szellemével teljesen megegyező megoldás, hogy a kórus tagjait a rendező ugyanúgy öltözteti, mint a szereplőket – tehát vagy munkaruhába vagy sötét ünneplőbe. Ezzel is hangsúlyozza az előadás (a moszkvai Vahtangov Színház előadásával ellentétben, ahol a kórus négy férfitagja frakkban lép színre), hogy a kórus lényegében az egyéni szereplők élő környezetét jelképezi. Éppen ezért üt el a helyes koncepciótól a kórus tagjainak időnként feltűnő és nyilvánvalóan szándékolt gépies beállítása, mozgása.
A szereplők közül elsőnek – nemcsak a „protokoll-sorrend" miatt – a Válját alakító Berek Katit kell kiemelnünk. Berek Katit eddig is rendkívül tehetséges fiatal színésznőnek ismertük, úgy érezzük azonban, hogy ezzel az alakításával jelentősen előrelépett és közel jutott ahhoz, amit nagy színésznőnek nevezünk. Rendkívül nehéz, bonyolult szerep ez, s nehézségét csak fokozza, hogy a szerző is viszonylag kevés segítséget ad a színésznek. Azt világosan látjuk, hogy milyen Válja (s a későbbiekben az is pontosan motiválódik, hogy miért és hogyan változik meg), arra azonban viszonylag kevés az utalás a szövegben, hogy miért ilyen. Mitől lesz egy fiatal, szép szovjet lány ennyire könnyelmű, felelőtlen, mint amilyennek a darab elején ismerjük meg Válját? Berek Kati ezt a nehézséget le tudja küzdeni, játékából megértjük, hogy túlságosan korán maradt egymagára és ezért keresett támaszt olyan emberekben, akik erkölcsi tulajdonságokban, tisztaságban alatta álltak. Bármilyen közönséges kis perszóna is látszólag ez a Válja, jelleme legmélyén mégis ott rejtőznek azok az értékes emberi tulajdonságok, amelyek miatt egy Szergejhez hasonló fiatalember felfigyelhet rá, s amelyek lehetővé teszik, hogy egy érző emberi közösség segítségével a legnehezebb helyzetben tudjon talpra állni. Berek Kati úgy fogja fel a szerepet, hogy a közönségesség a darab elején is meglehetősen háttérbe szorul (ez a magyar fordítás szövegével is összefügg) és inkább a mélyben rejtőző, értékes tulajdonságok kapnak hangsúlyt. Ilyen módon Válja alakja hamarabb válik rokonszenvessé a nézők szemében, mint ahogy a cselekmény ezt egyértelműen indokolná. Ez azonban egyáltalán nem baj. A színházi közönség nem szereti, ha becsapják, a színház nem detektívregény, a néző tudni akarja, hogy kivel érdemes rokonszenveznie.
Különösen emlékezetes alakításának az a momentuma, amikor Válja megtudja Szergej halálát. Arbuzov műveiben ez vissza-visszatérő szituáció. (Gondoljunk például Tányára gyermeke halálakor.) Az ilyen helyzetnek emberien életet adni látszólag könnyű, valójában azonban igen nehéz. Mi sem könnyebb, mint hajat tépve sikoltozni a színpadon, s lehetséges, hogy az életben sokszor így történik is – de ez nem a művészet igazsága. Berek Kati kilép a színpadra, a száradni kiakasztott ruhanemű körül téblábol, aztán a sapkáját kezdi keresgélni, mintha ez lenne e pillanatban a legfontosabb, s csak ekkor hatol végre tudatának középpontjába az előbb hallott szörnyű hír, ekkor tör ki belőle a kétségbeesett üvöltés, ekkor rohan el a folyó felé. Megrázó, emlékezetes pillanata ez az előadásnak, egyik csúcspontja a fiatal színésznő eddigi pályafutásának.
Válja barátnőjét és lakótársnőjét, Lariszát Zolnay Zsuzsa alakítja. Bár alapjában véve Váljához képest a háttérben marad, róla lényegesen többet tudunk az elején. Harmincnégy éves, a háború első napján mindenkije elpusztult Minszkben, azóta egyedül él, egyedül áll meg a maga lábán. Ahogy ő maga mondja, vőlegényét (akit persze sosem ismert) valahol Berlin alatt temették el. Az ő alakjában súlyos társadalmi problémát vetít elénk az író. A Szovjetunióban a legutóbbi népszámlálás szerint kétszáztizennégymillió ember él, s ebből mindössze kilencvennégymillió a férfi. Ez tehát azt jelenti, hogy huszonhatmillió nő eleve társtalanságra van ítélve. Lehetnek köztük nagyszerű, okos, szép, bátor emberek – a számok törvénye ellen ők sem tehetnek sokat. Ebbe a kategóriába tartozik Larisza is. Ő már leszámolt a helyzettel és a legjobb úton van ahhoz, hogy bele is törődjék. Saját sorsától félti barátnőjét, akit nagyon szeret és egy icipicit nyilván irigyel is, hiszen Váljanak még mindig megvannak az esélyei. Ám az ő sorsában is fordulat áll be, megismerkedik a fiúk főnökével, Szergyukkal, s az öregedő ember szemérmes szerelmétől kivirult a fiatalsága vége felé járó leány is. Zolnay Zsuzsa finom eszközökkel mutatja meg hősének fáradt rezignációját, mély érzéseit és bájos felvillanásokban érzékelteti velünk lelki megújulását.
Szergyuk alakja Ladányi Ferenc játékában különös hangsúlyt nyer. Arbuzov nagyon kedveli a konkrétumokat, hőseinek korát például nem hozzávetőlegesen, hanem évre szóló pontossággal adja meg (mint ahogy az események dátumát is évre, hónapra és napra konkretizálja). Szergyuk nem „mintegy ötven éves", hanem pontosan ötvenkettő. Arbuzov is annyi. Véletlen egybeesés? Ilyen tudatos írónál ez elképzelhetetlen lenne. Szergyuk az író véleményét képviseli, a fiatalok között élő, velük dolgozó, idősebb kora ellenére a világot az ő szemükkel látó, megfontolt vezetőét. Szergyuk azonban nem csupán rezonőr, nem kívülről kommentálja a cselekményt, hanem tevékeny részt vesz a cselekmény bonyolításában és megvan a maga önálló cselekményvonala is... Ladányi Ferenc azonnal a szívünkbe lopja ezt a darabos, melegszívű öreg harcost, akit a brigád tagjai nem ok nélkül neveznek Bátyónak (tulajdonképpen Apusnak; ez az oroszban így hangzik: Batya). A sokszínű, mély emberséggel teli alakításnak talán legkedvesebb mozzanata, amikor Szergyuk meglátogatja Lariszát, ezt azonban szeretné eltitkolni a fiatalok elől. Az alig félperces jelenetben annyi férfias szemérem és kisfiús ijedtség van, hogy az embernek egyszerre kell mosolyognia is, könnyeznie is.
Ladányi színészi bravúrja annál nagyobb, mivel a magyar előadásból kimaradt az eredeti darabnak egy igen fontos jelenete, amelyben Szergyuk a kórus segítségével feleleveníti emlékezetében a háborúban eltűnt egykori feleségét és azóta ugyancsak szem elől vesztett kis frontbarátnőjét. Az a mondata tehát, amelyikben rezignáltan megállapítja: „Valahogy nem volt szerencsém a nőknél" – az eredetiben meg is mutatja, a magyar előadásban csak sejteti Szergyuk gazdag előtörténetét. Ladányi ezt a nehézséget úgy küzdi le, hogy az eredeti darabot nem ismerő magyar néző észre sem veszi, hogy itt leküzdeni való nehézség volt.
Szergej szerepében Szirtes Ádám alkot maradandót – mert afölött ma már aligha lehet vita, hogy a színész műalkotása is lehet sajátosan maradandó. Pokolian nehéz szerep ez. Közel áll ahhoz, amit sematikusnak szoktak nevezni. Szirtes Ádám ragyogóan táncol ezen a borotvaélen és egyszer sem billen le róla. Pedig az író mintha még szándékosan nehezítené is a dolgát. Szergej inkább tetteiben tárulkozik fel igazán, mint szavaiban, legszebb gondolatairól ő maga mondja el: „Nem tudom én ezt megfogalmazni." Önkéntelenül is ide kívánkoznak Kulinyin szavai: „Tegyük fel, hogy ötven évvel ezelőtt egy fiatalembernek kedve támadt levelet írni szíve választottjának, s ezt írta: 'Végtelenül szeretlek, drágám. Ki sem mondhatom, mennyire szeretlek. Nincsenek rá szavaim'. Abban az időben persze az egyszerű, naív kislány azt mondta erre: ,Milyen szép!' De ha nem egy egyszerű, naiv kislányról, hanem művelt, mai lányról van szó? Meggyőződésem, hogy az ilyen lány ezt mondaná: ,Szegény fiú, milyen üres a kis fejed'”.
De Szergejnek nem üres a feje, még kevésbé a lelke. Hiszen mindenki, aki a közelébe kerül, az ő tisztaságán keresztül tisztul meg, az ő tettei és gondolatai (de nem szavai) nyomán válik különb emberré. És Szirtes Ádámnak a mostohán kiszabott szöveggel, s a viszonylag nem sok bravúrt ígérő játékkal kell elhihetővé tennie nemcsak ezt a legendásan tiszta embert, hanem azt a körülményt is, hogy halálában is élő mintakép tud maradni mindenki számára. Sikerül. Szirtes alakításában éppen az a magával ragadó, hogy a végletekig egyszerű. Csakhogy ravasz egyszerűség ám ez! Szirtes nem még egyszerű a színpadon, ő már egyszerű! Nemcsak utána csinálni volna kétségbeejtően nehéz, de pontosan elemezni is, hogyan csinálja.
A dráma egyik központi figurája – Válja mellett tulajdonképpen a másik központi hős – Viktor. Tehetséges, féktelen, harsogóan vidám fiatalember, amolyan szabályos nőcsábász. De csak a felszínen az. Valójában megsebzett lelkű kisfiú, aki nem tudja megbocsátani az életnek apja második házasságát. Sértődöttségét cinikusság mögé rejti el, de fokról fokra, előttünk mezteleníti le belső világát és érik mély érzésű, önfeláldozásra is kész, nagyszerű férfivá, Szergej méltó utódjává az emberségben. Kállai Ferenc az alaknak ezt az utóbbi vonását ragadja meg. A szépfiús, dalos-táncos féktelenséggel némileg adósunk marad, a lelki érés folyamatát azonban elmélyült kimunkálással érzékelteti. Ha szerepének csúcspontját, az esküvői vad táncjelenetet egyetlen árnyalattal sodróbbá, temperamentumosabbá tudja formálni (s ehhez minden adottsága megvan), alakítása a legkiválóbbak közé emelkedhet. A dráma szerkezetének és Arbuzov írói szándékainak megfelelően erre szükség is van, mert Viktor alakja ad hangsúlyt Váljanak és Szergejnek is. Az alak fejlődése szabályszerűen dialektikus: először nagyfokú magabiztosság (látszatra), aztán teljesen elveszti maga alól a talajt, végül célt és értelmet kap az élete. Kállai a második és a harmadik fázist magas művészi színvonalon oldja meg, az első fázisnak azonban még nincs meg játékában az a művészi hitele, amely nélkül pedig Viktor csak a cselekményben lesz központi figura – a mondanivalóban nem.
Arbuzovnál nem a szerep hossza dönti el, ki a főszereplő és ki az epizodista. Rogyiknak (Somogyvári Pál) és Lapcsenkónak (Horváth József) például szinte hajszálra azonos terjedelmű a szövege, egymás nélkül nem is jelennek meg a színen, mégis Rogyik lényegében nagy terjedelmű epizódszerep, Lapcsenko pedig rövid főszerep. Ez az állítás merésznek tűnhet fel, ha csak arra gondolunk, hogy Rogyik nemcsak részvevője, hanem alakítója is az eseményeknek, Lapcsenkó pedig látszatra csak éppen ott van a többiek között. Rogyik azonban viszonylag statikus figura, Lapcsenko ellenben alapvető fejlődésen megy át szemünk láttára: tunya, a jóra rest haspókból a híres brigádnak ha nem is a legjobb, de mindenesetre hasznos, méltó tagja lesz.
Mindez egyáltalán nem azt jelenti, hogy Rogyik szerepe elnagyolt, árnyalatlan. Rogyiknak igen jól nyomon követhető életrajza van: moszkvai fiú, tehát az irkutszkinál kulturáltabb külső körülményekhez szokott, s nemcsak szeretné, hogy ezek a körülmények Irkutszkban is javuljanak, hanem tenni is hajlandó ezért egyet-mást. Egyáltalán nem véletlen, hogy éppen ő javasolja a brigádnak a védnökséget Szergej elárvult családja felett. Somogyvári józanul értékeli szerepe határait, nem tolakszik az előtérbe, csiszolt mozgása és kellemes viselkedése viszont egyértelműen rokonszenvessé teszi a figurát. Lapcsenko élete Válja és Viktor életének távoli visszhangja, az ő fejlődése a főhősök fejlődésének valamiféle mellékterméke. A figura írói megoldásában éppen az a valóság pecsétje, hogy a fiúból a darab végére sem lesz a munka hőse, csak egyszerű, de a többieknél nem hátrább való munkás. Horváth József nemcsak az indulás bosszantóan nevetséges Lapcsenkóját tudja hitelessé tenni, hanem meg tudja őrizni a jellem egységét és bizonyos komikus vonásait a fejlődés magasabb fokán is.
A kórusnak – mint már említettük – fontos dramaturgiai funkció jut. Az Irkutszki történet kórusa tulajdonképpen kollektív narrátor, s mint ilyen, jól példázza a mai narrátor-megoldás közeli rokonságát az ókori görög tragédiák kórusával. Arbuzov azonban a kórust nem engedi elszemélytelenedni, minden tagját bizonyos fokú egyéniséggel ruházza fel. Jól értelmezte ezt a rendezés is, amikor legalább két tagjának (Barsi Bélára és Bitskey Tiborra gondolunk) nemcsak külső megjelenésben, hanem játékban is önálló arculatot adott. Kár, hogy Tarsoly Elemér és Téri Árpád részére már nem jutott ilyen rendezői lelemény.
Mind a négyen szépen beszélnek, mozgásuk – a már említett gépies részektől eltekintve — harmonikus és finom.
A főiskolai hallgatók közül Sinkovits László Gyenyisz jelentős szerepét kapta meg. A darab alapján Gyenyiszről két dolgot tudunk meg: nemrégiben szerelt le a katonaságtól és máris nős. Sinkovits jól illeszkedik bele a színpadi együttesbe, ha szerepének szövegét nem igyekszik is gazdagítani. Játékán egy kis megilletődöttség érzik (végre is: nem gyerekség az ország első színpadán játszani), de határozottan tehetséges színészfiókának látszik. A leányok közül Pap Éva kotnyeles Zinkája nagyon kedves, Dávid Ágnes Maja szerepében kissé tartózkodó (mintha csak arra ügyelne, hogy hiba nélkül elmondja szerepét), Pécsi Ildikó Nyura nyúlfarknyi szerepében is jó villanás. Mendelényi Vilmos és Kiss Ferenc a két kis huligán alakját őszinte játékossággal teszi életszerűvé. Bürös Gyöngyi a kórus kapcsolt részeként jó mozgáskultúráról tesz tanúbizonyságot.
Raksányi Gellért (becsípett férfi) egyetlen jelenetében levegőt tud teremteni a színpadon, Seres Erzsi (ápolónő) nagy kedvvel játssza el néhány szavas szerepét. A gyerekszereplők: Kandikó József, Kószás Éva és Balogh Viktória bájosak.
Hincz Gyula díszletei jól alkalmazkodnak a darab és a rendezés stílusához, modernek, de nem moderneskedők, egy-két jelzéssel is megadják a színhely jellegzetességeit. Szépek a vetített hátterek, nagy hangulatteremtő erejük van, mint ahogy a megnagyobbított színpad is egyértelműen utal a hatalmas távlatokra (igaz, hogy egy kis tempólassításra is vezet).



Az Irkutszki történet előadása révén a magyar közönség vérbeli drámaírót ismerhet meg Alekszej Arbuzovban, olyan drámaírót, akinek van mondanivalója, s aki ezt a mondanivalót sajátos színpadi nyelven tudja eljuttatni hozzánk. Arbuzov ért a szerkesztéshez, drámafelépítése leginkább a nagyzenekari művek felépítésére emlékeztet. Motívumait szigorú következetességgel bontja ki és viszi el kifejletükhöz, pontosan le tudja mérni az egyes szólamok helyét és súlyát, meg tudja teremteni köztük a harmóniát.
Igazán örvendetes, hogy a Nemzeti Színházban ilyen kitűnő „karmesterre" és „zenészekre" talált. 

Forrás: Színpad, a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége Szinházművészeti Szakosztályának Tájékoztatója 
(?1961). Szerkesztő: Szekeres József