2011. május 31., kedd

Interjú Valentyin Raszputyinnal

ALEKSZANDR AFANASZJEV
„Az emberiség nem a véletlen műve..."


Bajkál-vidéki, irkutszki táj, Szibéria.


A zöldellő, virágba borult világot aszfaltút szeli ketté, autónk hasítja a sűrű levegőt, falja a kilométereket. Éles kanyar. Emelkedő. Meredek domboldal. Tábla: irány Zeljonij Misz. Még vagy kétszáz méternyi földút.


Valentyin Raszputyin nem hivalkodó, sárgás faháza a város határában. Tizenhárom meredek lépcsőfok. Hűvös terasz. Szék. Asztal. Papír. Kis dívány. A sötét színű falon színházi plakát: egy zsenge hajtás és egy elszenesedett gally egyetlen nagy és erőteljes ágba összefonódva. A fából, a fatörzsből kibontakozik egy női és egy férfi arc. Az „Élj és emlékezz!" plakátja.


A nagy ablak alatt két, innen fentről törékenynek tűnő fácska susog: egy nyír és egy fiatal vörösfenyő.


A kert végében a bokrok alja gondosan, hozzáértően megművelve. Néhány órával később, a Bajkáltól visszatérőben, házigazdánkat ásóval a kezében találjuk Zeljonij Miszben. Homlokán kövér izzadságcseppek. Fáradt munkáskezét a kerti csapból folyó langyos vízsugár alá tartja.


Régebben volt egy kis háza a Bajkálnál. Ám még ott, a tó partján is túl nagy lett számára a zaj. Itt közelebb van a városhoz, mégis csendesebb és kényelmesebb.
A szülőfalu, Atalanka falutáblája


Teázás közben, az ilyenkor szokásos általános udvariassági kérdések után indul a beszélgetés. A kezdeteknél, a gyermekkornál, a gyermekeknél kezdjük.


-  Az a legjobb, ha a gyermeket kellő ideig mesék veszik körül. A mesék megőrzik és fejlesztik a gyermek lelkét, nem hagyják, hogy a felnőtt lét kegyetlen szele kiszárítsa és belepje a „mindent tudás" idő előtti kérgével.


-  Vajon mi kivetnivalót talál a korán szerzett tudásban? Hiszen éppen azt tartják, minél hamarabb megismeri a gyerek a világot, annál kevesebbet hibázik majd az életben.


-  Nem hinném, szerintem ezzel inkább ártunk. Látszólag a gyerek javára válik, hogy igyekszünk elmagyarázni neki mindent, ami körülveszi, de ezt meglehetősen elnagyolva és sietősen tesszük. Miért születnek, hogyan és miért halnak mep az emberek? De hiszen ennek a kérdésnek a megválaszolásához egy egész élet sem elegendő! A mai gyerek felnéz a csillagokra, és mi jut eszébe? Semmi, sőt inkább azon tűnődik, hogyan juthatna el mihamarébb a csillagokig... Az is nagyon szomorú, hogy mi magunk szinte a legelején megfosztjuk gyermekeinket a költészettől, arra tanítjuk őket, hogy mérlegeljék és felbecsüljék a dolgokat, a fantáziájuk helyett az eszüket használják. Igen kevés időt fordítunk a mesékre...


...Atalankától, a szülőfalutól négyszáz verszt az út Irkutszkig. Az író gyakran hazajár. Atalankából pedig rendszeresen ellátogat hozzá az édesanyja. Raszputyinnak nagy szüksége van erre az otthoni, tiszta arcra, a nyugodt és bölcs tekintetre.


Az emberiség az emberrel kezdődik. A világ a tajgai falucskával veszi kezdetét. A világot ebből a kis faluból is meg lehet ismerni: vajon nem ez a gyermekies eszköztelenség, a befogadás tisztasága — melyet boldogan őrzünk felnőtt korunkig — adja azt a tudást, hogy a korábbi szeretettel, a közeli rokonság érzésével fogadjuk be a felnőtt és bonyolult világot?


Úgy tűnik, Raszputyin külsőleg is sok mindent megőrzött gyermekkora világából. Ezt sugallja a viselkedése, meg-megbicsakló hangja, hevessége, ahogyan ez az általában nyugodt természetű ember időnként (talán saját maga számára is váratlanul, meglepő módon) beszélni kezd. Ám leginkább az arcán, lágy vonású, kerek arcán, tágra nyitott, meleg szemében tükröződik a gyermekévek visszfénye. Mintha egy csapásra vált volna felnőtté.


—  Ön azt állítja, a mese nem hiányozhat a gyermekek életéből. Ez idáig rendben van. De vajon eléggé felkészültek lesznek gyermekeink, hogy kilépjenek a való életbe?


—  Nos, a mesékben minden benne foglaltatik. Természetesen, a bölcs népmesékre gondolok. Szorgalomra tanítanak, az anya, a haza szeretetére. Szerepel bennük a jó és a rossz. A leglényegesebb, hogy a jó mindig győzedelmeskedik. A mesék nem annyira szórakoztatnak, mint inkább tanítanak. Puskint is a mesék „tanították meg", hogyan legyen nagy költő. Szerencsére a kisfiúnak egy bölcs asszony, Arina Rogyionovna mondta és énekelte a meséket. Meg merem kockáztatni még azt a feltevést is, hogy ha nem Arina Rogyionovna, hanem valaki más, mondjuk egy mai popsztár dalolta volna el ezeket a meséket, esetleg Puskinból is csak egy d'Anthés-szerű alak lett volna.


—  Mi a véleménye a lelkiismeretről?


—  Látja, egyik kérdése olyan, mint a másik - mosolyodik el alig észrevehetően Raszputyin. — Úgy hiszem, nem szükséges megmagyaráznom, mi a jó és mi a rossz. Ezzel mindenki tisztában van. Nem az író dolga, hogy útjelző tábla legyen egy keresztútnál.


—  Vagyis?


—  A lelkiismeret mai felfogásunkban gyakorta igen távol áll a tényleges jelentésétől. Nagyon sokszor használjuk ezt a szót. Még gyakrabban nem a rendeltetésének megfelelően. A lelkiismeretet néha kötelességnek vélik. Pedig mi a kötelesség? Felelősség mások előtt. A lelkiismeret viszont egyfajta szégyen, felelősség önmagunk előtt.



—  Feltétlenül szükség van ennyire aggályoskodó elkülönítésre? Hiszen mindez inkább csak játék a szavakkal.


—  Hogyne lenne szükség! Használjuk az ősi fogalmakat, de eltorzított, majdhogynem ellentétes értelemben. A lélek rengetegében könnyű eltévedni... Még könnyebb, ha elutasítjuk a régi, kitaposott ösvényeket. Az új nemzedékek gyakran túl szimplának, ennek megfelelően komolytalannak, elévültnek tartják a régi utakat. Szeretnék megmutatni saját, sokkal egyenesebb és célratörőbb útjaikat, viszont hiányzik belőlük a türelem, hogy ellenőrizzék ezeket az utakat... A kötelesség, a becsület, a lelkiismeret, az életben elfoglalt pozíció nagyon sokszor helytelen értelmezést kap, s nemegyszer közrejátszik ebben a körülmények alakulása is.


—  Körülmények és lelkiismeret — összekapcsolható ez a két fogalom?


—  Azt hiszem igen. Kötelesség felsőbb képesítést szerezni? Feltétlenül tisztesség magas pozíciót betölteni? A pénz valóban mindent megold az életben? Igy aztán nem megdöbbentő, hogy a lélek helyét fokozatosan a harciasság foglalja el, s készen állunk ütni jobbra is, balra is.


—  Úgy látom, mégiscsak szélsőségekről beszél... 


—  Nem vitatkozom. A legtöbb embert feltehetően nem fenyegeti a „mindenevés" veszélye. Van valami, ami veszélyesebb ennél: amikor a dolgok és jelenségek lényege fokozatosan összekeveredik bennünk a rosszal. Ebbe belenyugodva, egyre inkább visszakozunk. Elfeledjük, hogy a kis lépés is csak lépés. A meghátrálás a tudtunkkal történik. S mi nemcsak alárendeljük magunkat ennek a zűrzavarnak, hanem szokás szerint a rohanó időre és hasonlókra hivatkozva igazoljuk is azt.


—  Nem lehet, hogy túl sokat követel az egyéntől? Az ember ezen a világon, magához hasonló emberek között él, akik érte is felelősek. Felelősség terheli őket a neveléséért, jellemének alakulásáért.


—  Nem tudom, nem tudom... Én mégiscsak hajlok arra, hogy azt gondoljam, túl sok terhet helyezünk a társadalom vállára, s ezzel megszabadítjuk az egyes embert attól, hogy feltétlen felelősséggel tartozzon önmagáért.


...Halkan nyílik a kakukkosóra ajtaja és a madár figyelmeztet az idő múlására. Az ablakon ide-oda lengeti a függönyt a párás szellő.


—  Az író szakadjon el a mindennapok nyüzsgésétől, fizikailag és lelkileg is. Az írónak azokról az értékekről kell szólnia, amelyek minden körülmények között állandóak. Azért író, hogy az örök idő sodrában pontosan meglássa a mai napot...


—  De hiszen csak az imént mondta: „Nem az író dolga, hogy útjelző tábla legyen egy keresztútnál." Ezek szerint az író ne avatkozzék bele az élet „aktuális apróságaiba"? Vagyis, foglaljon el „semleges" álláspontot?


—  Nem értett meg teljesen. Fölösleges dolog alapvető dolgokat magyarázgatni. De ebből még nem következik sem az „elefántcsonttorony", sem a „semleges" álláspont: ti csak tülekedjetek, de én az örökkévalóság hírnöke vagyok... Az aktuális eseményekre ezernyi „csillogó" szót használhatunk, és használunk is folyvást. A gyakori használattól ezek a szavak úgy megkoptak, hogy eleve hazugságot feltételezve, az ember már nem hall meg, és nem is akar meghallani semmi olyat, ami túl hangzatos... Korunkban a nyelv már olyan hatalmas és univerzális, hogy egyes esetekben úgy tűnik, csak azért létezik, hogy ne mondjunk semmit, amikor beszélünk. Figyelje csak meg, hogyan beszélnek az emberek a buszon, a boltban, a hivatalban: ezen a nyelven nem lehet az emberi lélek közelébe férkőzni. A beszédre szükség van, beszélni kell, érzékletes, szemléletes szavakkal és publicisztikával egyaránt. De el kell különíteni a valóban rosszat és durvát az „aktuálistól". Ellentétben a 40-es évekkel, ma már nem gond a betevő falat megszerzése. Éppen ezért nagyon fontos végiggondolni, miért élünk, hogyan élünk? Közel sem mindenki él megfelelően ezzel a lehetőséggel. Sok olyan ember van, már megbocsásson, aki olyan, mint a kő. Az ilyen ember nem érez, és nem is akar érezni. Tanulni kell. Fontos és jó dolog, hogy felismertük a tanulás szükségességét, az erkölcsi nevelés fontosságát.


Könyv könyv hátán. Sűrű tömött sorokban a dolgozószoba polcain, a lakásban mindenütt könyv: Dosztojevszkij és Faulkner, Tolsztoj és Thomas Wolfe, Bunyin és Kafka, Platonov és García Márquez. Külön helyen az orosz tájszótárak, a Dal-szótár, Szolovjov „Oroszország történeté"-nek kötetei, mesék, mítoszok, orosz elbeszélő költemények gyűjteményei.


—  Kedvenc íróm? A legkedvesebb Dosztojevszkij. Szerintem Dosztojevszkij inkább az emberhez fordult, míg Tolsztoj az emberiséghez... Persze Tolsztoj és Dosztojevszkij egyformán nagy írók és ők az utolsók, akik az ember erkölcsi felemelése érdekében kísérletet tettek még a legnagyobb erőfeszítésekre is. Egyáltalában, minden dühük és szenvedélyességük mellett nyugodt, lenyűgöző tehetségű alkotók voltak. Megadatott nekik, hogy feltehessék az életnek az örök kérdéseket...


—  Ültess fát, nevelj fiakat, írj könyvet — tanácsolja egy ősi mondás. „Vajon ki tudja az igazat, hogy miért él az ember? Magáért az életért, hogy a gyerekeknek is legyenek gyerekei, majd ezek is új nemzedéket szülhessenek? Vagy valami másért?" Ezek az ön szavai. A kérdő hangsúly mintha aláhúzná a gondolat fontosságát. De mennyire biztosan áll az ember egy kérdésekkel teli, kereső-kutató, mesterséges világban?


—  Az embernek joga, sőt kötelessége „nyugtalanítani" magát ezekkel a kérdésekkel. Még ha kényelmetlen is, félelem nélkül, becsülettel kell a válaszokat keresni... Szerintem a megingathatatlan magabiztosság, a hőn óhajtott egyensúly érzése gyakran az önelégültséggel magyarázható. Van egy másfajta biztonság is — a kereső, kutató ember biztonsága. Ez a magabiztosság az igazságból, a keresés szükséges voltának felismeréséből adódik. Ültettem egy fát, de ez tényleg igazolja a létezésemet? - kérdem magamtól. - Igen, nevelem a fiamat... Megismertem és folytatom azt a folyamatot, melyet nem én, hanem mások kezdtek el, felnevelem a gyermekemet, beteljesítem az élet körforgását — ebben rejlik a nagy igazság, ebben van, ebben kell lennie a legnagyobb gondolatnak.


—  De akkor mire valók a kérdések? Miért a nehéz sóhaj: „ Vagy valami másért?"


—  Hát éppen ez az... Vittél-e te magad - és nem az apád vagy a nagyapád - valami személyeset ebbe a mindannyiunk életébe a többi ember örömére és emlékére? Még egyszer aláhúznám: nagyon fontos az egyéni, a személyes elem. Különösen most, amikor minden élőlény felett ott lebeg a totális megsemmisülés árnya. Borotvaélen táncolunk. Akárcsak Darja az Isten veled, Matyorá-ból, aki egyszer csak felismeri ősei sok évszázados rendszerét. Ezek az ősök nem ok nélkül jelennek meg előtte mogorva, kérdő tekintetükkel. Ha most eltűnne az emberiség, egy szempillantás alatt semmivé válna, gonosz tréfába csapna át egész eddigi történelmünk, minden eddigi erőfeszítésünk. Ez a mérhetetlen bűn éppen a mi lelkiismeretünket terhelné. Fordulópont előtt állunk: miért éltek őseink? Él-e tovább, fennmarad-e az emberiség? Lényegében ezeket a kérdéseket mostani cselekedeteinkkel dönthetjük el. Lehetséges, sőt biztos, hogy elődeink is számtalanszor keresték a választ. Annál inkább érthető, miért is vagyunk. Világos, mivel tartozunk apáinknak, nagyapáinknak. De vajon lesz-e valaki, aki majd a mi adósunk lesz? Megszületnek-e egyáltalán, akik tartozhatnak majd nekünk?


—  Mindig, minden esetben a személyes indok, az egyéni szempont dönt? Vegyük például az öreg Darja vagy a fiatal Nasztyona alakját. Szerintem ők ketten nagyon közel állnak egymáshoz keménységben, őszinteségben, mélységben. De Nasztyonát elpusztítják megváltozott körülményei. Erre mi a magyarázat? Amennyiben az ember cselekedeteit a körülményei diktálják, lehet, hogy nem is felelős a tetteiért?


—  Igaz: abban az értelemben, hogy sok tekintetben a körülmények határozzák meg az embert. Nem igaz: abban az értelemben, hogy ez akkor sem veszi le a vállukról a felelősséget. Az ember teljességgel felelős a cselekedeteiért. Ez dráma. De magas fokú lelki dráma, s csak az embernek adatott meg, hogy megélje. Ebben rejlik az igazi erkölcsiség...


-  Ön szerint az igazság és az erkölcs fogalma mindenkor egybefonódik?


-  Nehezen képzelek el olyan valódi igazságot, amely erkölcstelen lenne.


—  Mégis van ilyen?


—  No igen, vannak pillanatnyi igazságok is, de amikor ezek összeütközésbe kerülnek a lelkiismerettel, akkor már más néven kell neveznünk őket. Ilyen „igazság" az atombomba, a neutronbomba. De kinek állna rá a nyelve, hogy kimondja: az emberiség halálra ítéltetett? Nem hiszem, nem akarom hinni ezt az igazságot. Ez becsapás, ezzel csak az igazságot igyekeznek elkendőzni. Hogy hol van akkor az igazság? Minden bizonnyal úgy fogalmazhatjuk meg, hogy az ember számára az élet mindaddig nem válhat gonosz tréfává, amíg a népi lélek megmarad. Hogy sok jóság, fény, boldogság rejtezik benne. Vallom, az igazság abban van, hogy az ember örökkévaló ezen a mi közös földünkön. Az emberiség nem a véletlen műve...


Csönd és nyugalom honol a házban. A házigazda egyedül marad kézirataival. Az autó továbbrobog. Előttünk az országút, a tajga, a Bajkál...


HOPPÉ MARIANNA fordítása


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1984/10. sz., 173-177. oldalak)


Néhány szó Alekszandr Afanaszjevről:


1940-ben született Moszkvában, orosz kritikus és irodalomtörténész, a Voproszi lityeraturi (Irodalmi kérdések) folyóirat szerkesztői köréhez tartozik, Raszputyinnal készült interjúja is itt jelent meg 1983-ban. Kutatási területe a kortárs amerikai irodalom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése