2011. június 14., kedd

Dugódarab van a borban...

IVAN BUNYIN
Három kívánság


Bunyin-bélyeg a Szovjetunióban
— Meséljen valamit, Ilja Abramics! — mondtam, az aranysárga, meleg homokra leheveredve, amikor a lábunk alatt zörgő kavicson végre eljutottunk egy jó kis helyhez az alupkai tengerparton.


Ilja Abramics, ez a napbarnította arcú, vidám szemű, alacsony, kövérkés karaim (tatárul beszélő nemzetiség - a ford.), a tarkójára tolta a kalapját, és — szokásához híven — nem felelt azonnal. Csak ravaszul elmosolyodott, és gondolkozott valamin, amit nyilván csakis ő tudott, majd a kabátja zsebéből elővett egy üveg bort.


—  C-c-c! — ciccegett fejcsóválva. — Lám, dugódarab van a borban! Kér? — kérdezte, és készenlétben tartotta a palackot.


—  De hát dugó van benne! — válaszoltam tétován.


—  Dugó — erősítette meg Ilja Abramics. — De ismeri a török közmondást: „Bolond az, aki egy bolha miatt tűzbe dobja a takarót!"


Azzal a szájához illesztette az üveget, és hetykén hátravetette a fejét.


Két angol lány haladt el mellettünk — nyaralószomszédok — egy óriási kutyával, amelyet többször is megfürösztöttek. Aztán egy fiatal, nyilvánvalóan moszkvai kereskedőcske vonszolta magát tova — már kövér és asztmás, de jámbor, mint egy jól táplált borjú. Ilja Abramics vidám, nyájas, de egyúttal ravasz tekintettel kísérte mindhármukat.


—  No, elmondok magának egy mesét arról, amire most gondol — mondta hirtelen felém fordulva. — A nőkről.


Elnevettem magam.


—  De miért tesz ilyen megjegyzést; tudniillik hogy a nőkre gondolok?


—  Cc! A világon mindenki csakis a nőkre gondol — mondta Ilja Abramics —, és a világon minden őértük van. És mindent, mindent, igenis teljességgel mindent rájuk pazarolunk. Hallgassa csak!


Behajlítva maga alá húzta mindkét lábát, a kalapját letette a fövényre, és szemét behunyva elkezdte:


„Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy török, derék, becsületes török, olyan szegény, hogy minden vagyona — csak a felesége. Dolgozik a török, végzi a legnehezebb munkákat, de mégse tud kivergődni a szegénységből. Minden elmegy az élelemre, ami pedig megmarad — a feleségének vett ajándékokra. Mert nagyon szerette a feleségét, és restellt volna szegényes ajándékot adni neki. így hát búnak eresztette fejét a török. Ül a viskója küszöbén, és sóhajtozik feleségestül.
—  Allah! Allah! Magad is látod, mennyit dolgozom, és soha, de soha nem teljesíted egyetlen kérésemet sem! Én sose ismertem a boldogságot, és alighanem úgy halok meg is, hogy nem leszel hozzám igazságos!


Épp akkor haladt át a falun a próféta. Odament a török küszöbéhez, meghallotta a panaszát, és megcsóválta a fejét.
—  Ejnye, jóember — mondja —, igazságtalanul zúgolódol Allah ellen! Nem teneked való a boldogság !


—  Hogyhogy?! — mondja a török. —  Éppen nekem nem való, énnekem, aki jóformán már csecsszopó korában tudott dolgozni?!


—  Nem — mondja a próféta —, nem teneked való a boldogság. Túlságosan szereted a feleségedet.


Tudja, a török valósággal dühbe gurult.
—  Szeretem a feleségemet? Hát aztán? Nálam amúgy se járt vendégségben a boldogság soha, te pedig még a feleségemmel is össze akarsz veszíteni?
—  Ellenkezőleg! — feleli a próféta, de közben olyan huncutul mosolyog. Azt mondja: — Azért jöttem, hogy segítsek rajtad.
—  Az isten áldjon meg — szól a török —, segíts is, minél előbb segíts, mert mi tagadás, én ma még nem ettem.
—  Hát akkor ide hallgass! — mondja a próféta. —  Allah boldogságot küld neked.  Elhatározta, hogy  teljesíti  három  kívánságodat.   Kérj,  amit akarsz, minden teljesül. Vagy ez nem boldogság? Aztán majd meglátjuk, hogyan gazdálkodsz a boldogságoddal.


Azzal eltűnt. Egyszóval: a próféta, mihelyt kimondta ezeket a szavakat, elillant. Istenem! Hogy örült egész este a török meg a felesége!


—  No, asszony — mondja —, most kezdődik csak az élet!


A felesége meg amolyan kis birkának tettette magát, és így könyörgött:
—  Engedj át nekem egy kívánságot!
—  Rendben van — mondja a török —, én meg a másik kettő fejében boldog leszek halálomig.


Egy szempillantás — és a felesége máris olyan gyönyörű asszonyként áll előtte, amilyet álmában se lát az ember.


—  Nos? Szép vagyok? — kérdi. — Én már éltem a magam kívánságával. Most pedig — folytatja — isten áldjon! Megyek Ibrahim Hasszánhoz, ő különb nálad, aztán meg olyan gazdag, hogy nincs is mit kérnie Allahtól. Engem most már maga a szultán is elvehetne.


A török szeme előtt elsötétült a világ ettől a tréfától. Hogy felordított, hogy rátámadt a feleségére!


—  Ó, Allah! — kiáltotta. — Könyörgök, változtasd a legcsúfabb, a legmérgesebb varanggyá!


Csett-csatt — és már nem gyönyörű asszony áll előtte, hanem olyan vasorrú bába — ahogy ti mondanátok —, hogy ránézni is hajmeresztő! És miután ilyen históriát lejátszottak, csak állnak ott — a férj meg a feleség —, és bámulnak egymásra.


—  Uram, parancsolóm — szól az asszony —, jusson eszedbe, ami volt, jusson eszedbe, mennyire szerettelek!...


Térdre esett, zokogott, patakzott a könnye, és könyörgött:


—  Változtass vissza olyannak, amilyen voltam! 
A török nem bírta tovább, eszébe jutott a múlt, és könnyezve azt mondta:
—  Kérve kérlek, Allah, add vissza a régi feleségemet !


És mintha az égből pottyant volna le, ott termett a próféta.
—  Allah teljesítette a kívánságodat — mondta, aztán megérintette a vasorrú bábát, és a török felesége olyan lett, amilyen volt.
—  No — szól a próféta —, most meg vagy elégedve?
—  Meg — feleli a török, és azt se tudja, hová tegye a szemét szégyenletében.
—  Tudtál gazdálkodni a boldogsággal? — kérdi a próféta.
A török csak legyintett.
—  Igazad volt — mondta —, igazad volt, szent próféta. Minden elment az asszonyra! Átkozott legyen az az óra, mikor egybekeltem vele!"


—  Jó kis mese? — toldotta meg egy kérdéssel Ilja Abramics, és a szemembe nézett.


Elfordultam, és elnevettem magam: akkoriban magam is olyan voltam, mint az a mesebeli török.


Aztán sokáig feküdtünk a fövényen. „Ó, kedves, naivan szellemes keleti bölcsesség!" — gondoltam, ahogy az Aj-Petri bíbor alkonyát nézegettem. Ilja Abramics meg úgy tett, mintha megfeledkezett volna a meséről, és az üvegből jókat húzva csettintgetett.


—  Jó bor ez, jó! — mondta. — No hát bolond az, aki egy bolha miatt a tűzbe dobja az egész takarót.


MAKAI IMRE fordítása


Néhány szó Iván Alekszejevics Bunyinról:


Sz. Voronyezs, 1870. okt. 22., +Párizs, 1953. nov. 8.
Elszegényedett nemesi család sarja, a gimnáziumot nem fejezi be. Dolgozik statisztikusként, könyvtárosként, újságíróként. Sokat utazik. Az 1917-es forradalmat ellenségesen fogadja (Átkozott napok c. naplójegyzetek), az emigrációban kezdetben szovjetellenes cikkeket ír.
Első versei a parnasszizmus jegyében születnek, második kötetével Puskin-díjas lesz. 1909-ben az Orosz Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választják. Kezdetben M. Gorkij révén publikál, a forradalom után szétválnak útjaik. Fő témája a magány és a szerelem lesz. Férfi és nő vonzódik egymáshoz, de nála csak pillanatokra találkoznak, amit kiábrándult szétválás követ. Stílusa cizellált, lírai hangvétel, költeményszerűség, hangulatok megidézése, zeneiség jellemzi prózáját is. 
1920-ban emigrált, s haláláig Párizsban él. 
Megtapasztalja a mélységes szegénységet, a II. világháború utáni években csaknem éhezik. Egészsége egyre romlik, napról-napra öregszik. Megkísérti a hazatérés gondolata is. Nem adja fel, szerelmes elbeszéléseinek írásában talál örömöt. Élete végén maradék erejét a csehovi életmű feldolgozására fordítja.
Hazájában mint emigráns, dekadensnek bélyegzett írót, aki viszaemlékezéseiben ráadásul kritikus számadást ad pályatársairól, kapcsolatairól (de önmagáról is), gyakorlatilag kikapcsolják a kortárs irodalmi életből. Csak halála után fedezik fel s tartják L. Tolsztoj és A. Csehov irodalmi öröksége méltó folytatójának. 1933-ban irodalmi Nobel-díjas. (A Babelmatrix nyomán)


Munkái:
Költemények (Sztyihotvorényija), 1891 (első verseskötete)
Lombhullás (Lisztopad), 1901 (második verseskötete)
Szárazvölgy (Szuhodol), 1911 (elbeszélések)
Csang álmai (Szni Csanga), 1916 (elb.) 
A San Francisco-i úr (Goszpogyin iz Szan-Fransziszko) , 1915 (elbeszélések)
Napszúrás (Szolnyecsnyij udar), 1925 (elb.)
A szerelem szentsége (Mityina Ljubov), 1925
Arszenyev élete (Zsizny Arszenyeva), 1930 (önéletrajzi regény)
Tolsztoj felszabadítása (Oszvobozsgyenyije Tolsztóvo), 1937 (memoár)
Sötét sétányok (Tyomnije alleji),1937–1945 (elbeszélések)
Visszaemlékezések (Voszpominányija), 1950
A. P. Csehov, 1955 (Csehovról szóló könyve halála után jelenik meg)
Magyarul: A szerelem nyelvtana, 1965 (elbeszélések, Budapest, Európa, 1982)


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/8. sz., 145-148. oldalak)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése