Moszkvai színházak
 |
| Vlagyimir Majakovszkij (jobbra) költészete is sok "muníciót" szolgáltatott a kékblúzosoknak |
Az élőújság állandó csoportja, a „kékblúzosok", magának Juzsanyin elvtársnak közvetlen vezetése alatt kezdte meg működését 1923-ban, a moszkvai szakszervezeti tanács pártfogása mellett. Ma a kékblúzosok gárdája egyike a Szovjet Unió legbefolyásosabb és legnagyobb művészi tényezőinek, mely a hivatásos színészek, rendezők, írók, muzsikusok stb., egész hadseregét foglalkoztatja, és amely állandó élénk kapcsolatban áll a munkásklubokkal. Csak Moszkvában öt csoport működik, melyek mindegyike 15—18 emberből áll, és mindegyik csoport esténként két-három munkásklubot is felkeres 2 és félórás műsorával. Ami a vidéket illeti, a moszkvai központi iroda 10000 olyan elvtársról tud, akik az egyes élőújság-társaságokban, csoportokban aktíve működnek, és akik mind szervezeti összeköttetésben állanak a központtal. Még nagyobb azonban azoknak a száma, akik, bár a központ példaadása és elvei szerint, de attól szervezetileg függetlenül, önállóan dolgoznak.
A kékblúzosokon kívül az élőújságok formáját más hivatásos és műkedvelő csoportok is kultiválják. Így egyes nagyobb párt-, szakszervezeti és egyéb alakulatok önálló élőújság-csoportokat szerveztek (a Fogyasztási Szövetkezetek Moszkvai Szövetsége, a vasutasok szakszervezete, az Ifjúmunkás Szövetség stb.). Művészileg legfejlettebb, agitációs hatásában legerősebb, legelterjedtebb és legszeretettebb azonban a fogalommá vált kékblúzosok élőújsága.
Mi is hát ez az élőújság? Politikai okok hívták életre, hogy mint tömeg-agitátor, a munkásokat tájékoztassa, befolyásolja, és hogy mellesleg a pihenőknek művészi szórakozást nyújtson. Újság, mert hiszen főleg politikai tartalma az aktuális napi eseményekhez kapcsolódik, sőt, az egyes klubokban, gyárakban az ottani helyi eseményekkel foglalkozik. Ez az aktuális tartalom az, mely egyrészt élesen elválasztja a különféle politikai vörös kabaréktól, másrészről pedig különös fontosságot és jelentőséget ad neki. Ugyanez, amint látni fogjuk, nagy feladatokat állít a szereplők elé. Élőújság azért, mert kifejezőeszköze nem a nyomtatott, hanem az élőszó, a szavalat, ének, dialógus, zenével, mozgással és tánccal aláhúzva. Minden „szám" sematikusan a következőképpen épül fel: politikai vezércikk, amely az akkor éppen az érdeklődés homlokterében álló központi kérdéssel foglalkozik, utána egy-két politikai cikk, tárca, mely legtöbbször humoros hangú, napihírek, versek stb. Időről időre az élőújságok „különszámokat" hoznak ki, amelyek egy meghatározott kérdés köré csoportosítják a műsor egész anyagát. (Lenin-nap, vallásellenes agitáció stb.) Élénkítőül ezekben a különszámokban is akad azonban mindig egy-két jelenet vagy szám, amely nincs közvetlen kapcsolatban a főtémával.
Amint látjuk, az élőújság anyaga a lehető leggazdagabb. Felöleli a politikai, gazdasági, társadalmi élet minden kérdését, foglalkozik a Szovjet Unió külpolitikai helyzetével, vagy az angol bányász-sztrájkkal éppenúgy, mint a valutakérdéssel, a szövetkezetek belső bajaival, a család problémájával vagy a parasztság helyzetével stb. Nem kevésbé sokoldalúak az előadás formája és eszközei is. Magánszámok és jelenetek tarkán váltogatják egymást, szavalatok, énekek, kórusok és tömegszavalatok, táncok és improvizációk. Éppen a színházi befolyásolás különböző módjainak ebben a széles körű kihasználásában van az élőújság sikerének és népszerűségének fő oka. Abban, hogy az élőszót és a zenét, az akrobata mutatványokat és a táncot egyformán kihasználja; abban, hogy a művészi agitáció egész fegyvertára felett egyforma művészettel uralkodik.
Az élőújság tehát igen nagy követelményeket állít a színészek elé. Még nagyobbak azonban a „szerkesztő"-rendező elé torlódó nehézségek. Tekintettel arra, hogy minden számot csak főbb vonásaiban lehet összeállítani, mert hiszen magát az anyagot napról napra, mondhatnók, óráról órára, újból fel kell frissíteni, a rendezőnek épp úgy, mint a színészeknek, találékony elmével és mesteri gyakorlattal kell rögtönzéseiket színpadra vinni. Azonkívül az élőújságoknak nincs saját otthonuk, hanem az egyes klubokat keresik fel, és így a rendezőknek sokszor igen nehéz megfelelő színpadról gondoskodni.
Külsőleg véve, mik a legtipikusabb sajátosságai egy élőújságnak?
A szokásjog alapján kialakult egy általános munkásruha-típus, amely kék blúzból, fekete nadrágból vagy szoknyából, fekete harisnyából és cipőből áll. Az előadásban tudatosan kerülnek mindent, ami a legtávolabbról is a dekoratív szépségre vagy egy mindenképpen a valóságot utánozni akaró realizmusra emlékeztetne. Nincsenek díszletek, a kellékek közül is csak a legszükségesebbeket, a nélkülözhetetleneket használják fel; bármilyen tér, amely elégséges mozgási lehetőséget nyújt, s ahol egy zongora vagy pianínó, a kékblúzosok zenekara, elfér, megfelelő színpad bármilyen előadás számára. Legfeljebb, ezt is csak a legkivételesebb esetekben, pár szék és egy asztal — ezek a legmesszebbmenő követelményei a kékblúzos csapatnak. Ezeket is csak abban az esetben veszik igénybe, ha a játékhoz, a csapat kifejlődéséhez közvetlenül hozzájárulnak, ha nem csupán halott kellékek, hanem szerves tartozékai a játéknak. Mostani fejlett formájában a kékblúzos csapat egyik-másik jelenetben kosztümökben és kifestve jelenik meg. De milyen kosztümökben? Itt is élesen előtérbe lép az a tudatos anti-naturalista irány, amely a jellegzetesnek aláhúzására törekszik, és amely a közös jellemvonások összesűrítésével, az esetlegességek elhagyásával, típust akar adni. Ebben érdekesen találkozik a kékblúzosok eme két játékfelfogása a régi népművészetek hagyományaival. Típusok lépnek fel hagyományos jellemző tulajdonságokkal, pl. egy bíborvörös bunkós orr elengedhetetlen jellemzője az iszákos embernek. Ez a leegyszerűsítés két szempontból is fontos és szükséges. Egyrészt csak ez teszi lehetővé, hogy az élőújságok tényleg betölthessék feladatukat, hogy ne kelljen nekik nagy teherrel klubról klubra vándorolni, hanem minden színésznek elférjen egy kis táskában mindaz, ami az előadáshoz szükséges. Másrészt pedig elmélyíti az agitációs hatást, és vázlatosságával megkönnyíti a megértést. Egyetlen vöröskatona-sapka vöröskatonává teszi a színészt, egy főkötő parasztmenyecskévé a színésznőt. A kék blúzhoz hátul hozzátűzött két frakkszárny és egy cilinder tőrőlmetszett diplomatává változtatja őket.
Nagy szerepet játszik az élőújságnál a zene. Nem „tisztelik" a régi művészet hagyományait, ismert népdalok váltakoznak operabetétekkel és forradalmi énekekkel, aszerint, ahogy ezt a jelenet vagy az egyes alakok jellemzése megköveteli. A legtöbb figyelmet azonban a mozgásra, az előadás sebes ritmusára fektetik. Mint ahogy már a műsor úgy van összeállítva, hogy éles kifejezőmódjával, röviden összefoglalt jelszavaival mélyen belevésse magát a hallgatók tudatába, úgy a tempó itt is arra szolgál, hogy a közönséget állandóan lekösse, érdeklődését állandóan felcsigázva tartsa, hogy az egyes jelenetek gyors egymásután pergése egy egységes és annál mélyebb összhatást adjon. Ebből a célból a lehető legminimálisabbra csökkentették a szüneteket, hogy annál jobban kihasználják a két és félórás időtartamot, és hogy a közönséget ne engedjék felocsúdni az egyik jelenet hatásából, hanem állandóan lekötve tartsák. Ugyanezt a célt szolgálja maga az előadás módja is. Egy kékblúzosnak mesternek kell lennie nemcsak a dialógusban és az éneklésben, hanem a szabad mozgásban, táncban és az akrobataszerű testi ügyességben is. Tudnia kell azt, hogyan lehet egy-két kifejező gesztussal mindazt kifejezni, ami a szavakat aláfesti, s azok hatását lehetőleg elmélyíti. Ezek mellett az illusztráló, kísérő gesztusok mellett nagy szerepe van a kékblúzosoknál az önálló mozgásnak is, annak, amely semmi közvetlen kapcsolatban nincsen a szöveggel, és amely arra szolgál, hogy a csoportot állandóan mozgásban tartsa. Egy agitációs vers vagy egy tömegszavalat kíséretéül, élénkítéséül a csapat felvonulása után különböző csoportokat, szovjetcsillagot stb. képez.
Mi a feladata az ilyen élőújság-csapatnak? Ahhoz a régi feladathoz, amely megalakulásakor szeme előtt lebegett, ti., hogy mint tömegagitátor, tömegszuggeráló, magát a szovjet építőmunkájának szolgálatába állítsa, és a széles tömegeket állandóan megismertesse az új eseményekkel, a fejlődés folyamán még két, nem kevésbé fontos feladat járult. Az egyik ilyen feladat szintén politikai természetű: a nagy pártlapok mellett a politikai és gazdasági ellenőrző szervek mellett a szovjetlelkiismeret egyik fontos szócsöve lett, amely az uralmon levő munkástömegeket egyrészt állandóan figyelmezteti az előtte álló feladatokra és kötelességekre, másrészt emlékezteti őket a megtett útra, a győzelmes végső harcokra, de egyúttal kíméletlenül feltárja a hibákat is, és maró gúnnyal ostorozza a szovjetgazdálkodás és bürokrácia egyes kinövéseit. Az élőújság már régebb idő óta nem egyszerű krónikása a politikai és gazdasági eseményeknek, nem csupán agitál és tényeket konstatál, hanem egyúttal a tervszerűtlen gazdálkodás elleni harc egyik igen fontos fegyvere is. Természetesen, nem szab maga elé szűk, nemzeti határokat, hanem állandóan ébren tartja a nemzetközi proletárszolidaritás gondolatát is, és sűrűn foglalkozik a nyugati és keleti testvérek felszabadító harcának egyes fázisaival.
A másik feladat művészi természetű. Az élőújság, a színművészet egy új jelentős formája lett, az új proletárkultúra egyik még csírájában levő, hatalmas megnyilvánulása. A proletártömegek az élőújságban kétségtelenül saját művészetüket értékelik és szeretik. Ezt bizonyítja az a számtalan elismerés, amit az élőújság központi vezetősége a proletárnézők köréből eddig összegyűjtött. Ugyanis az egyes csapatok egy idő óta azt az ellenőrző módszert alkalmazzák, hogy minden klubtól, gyártól, ahol csak fellépnek, munkájuk megbírálását kérik. Csak magában Moszkvában több mint ezer ilyen kollektív recenzió gyűlt eddig össze, amelyet maguk a proletárorganizációk és klubok hallgatói, tagjai állítottak össze. Ezeknek az organizációknak egyike-másika 1200—3000 főnyi hallgatóságot adott egy-egy előadáshoz. És ezek a tömegrecenziók egyértelműleg elismerik az élőújság hatalmas művészi értékét és nagy fontosságát. Egyes hibákat, ha fel is említenek, de nagyjában és egészében mind megegyeznek abban az alapgondolatban, amit Kalinyin elvtárs 1925 szeptemberében a következő szavakban foglalt össze: „Nagyon jó, sejtetni engedni, hogy milyen lesz a jövendő proletárkultúrája."
Még egy kérdés volna hátra: milyen mértékben és formában alkalmazható az élőújság a kapitalista államokban, hogy lehet ezt a fegyvert is felhasználni az osztályharc napi küzdelmeiben? Természetszerűleg nem lehet arról ábrándozni, hogy egy, a moszkvai kékblúzosokkal egyenértékű, művészileg kiforrott gárdát össze lehessen kovácsolni. De azt hisszük, hogy az itt megadott alapelvek tekintetbevételével az egyes párt- és társadalmi proletárszervek igenis képesek lehetnek arra, hogy főleg a proletárifjúság soraiból egy állandó élőújság-gárdát toborozzanak, amely megfelelő szerkesztés, vezetés mellett éppen a napi harcokban igen jó szolgálatokat tehet. (Új Előre, 1926. november 8-9.)
Néhány szó Matheika Jánosról:
Matheika János, Matejka (Bp., 1895. jún. 21. – SZU, 1940. nov. 7.): író, újságíró. Bölcsészeti tanulmányait Bp.-en végezte. Az I. világháborúban orosz hadifogságba esett, ahonnan 1917-ben mint rokkant tért haza. A Váci Újság munkatársa, 1918 végén, a polgári demokratikus forradalom idején szerk.-je. 1919. márc.-tól a KMP tagja. A Tanácsköztársaság alatt a helyi direktórium tagja, a Váci Vörös Újság szerk.-je, a város oktatási ügyeit intézte. A Tanácsköztársaság bukása után halálra ítélték, de a kivégzés során nem halt meg, hanem súlyosan megsebesült. 1921-ben a SZU kicserélte. Moszkvában jelentős irodalmi tevékenységet fejtett ki. Tagja a Sarló és Kalapács c. folyóirat szerk. bizottságának, a Gorkij Világirodalmi Intézet ig. helyettese. 1925-ben szerk. a magyar forradalmi költészet első orosz nyelvű antológiáját. A sztálini törvénysértések áldozata lett. – Irod. Tihanyi Ernő: Váci mártírok – váci hóhérok 1919-ben (Vác, 1963); Vértes György: József Attila és az illegális kommunista párt (Bp., 1964); Dokumentumok a magyar forradalmi munkásmozgalom történetéből 1919 – 1929 (I. Bp., 1964)
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1978/11. sz., 163-165. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése