2011. június 13., hétfő

Kutyalátta világ

ASZKOLD JAKUBOVSZKIJ
A Fram


Egész nap a füves mezőn kószáltak, hát elfáradtak.


Fáradtságukat átitatta a lóhere, a virágzó cickafark meg a csiperkegomba illata. (A Gazda menet közben szedett belőle.) „Ha mind a négy lábadra ráállnál, nagyon vidáman futkoshatnánk együtt" — gondolta a Fram.


Egymást meg-megszagolva, ugatva szaladnának, elrohannának a tóhoz, és a gyönyörűségtől prüszkölve fürdenének benne.


Aztán leheverednének a fűre, és nedves hasukat odatartanák a napnak. Aztán felszállnának az autóbuszra, mindjárt otthon lennének, és tejet ennének beleaprított kenyérrel.


De a Barát-Gazda nem iramodott a tó felé. Ásított egyet, és a nyírbokrokhoz indult. Fáradt arcán átsuhant valami: előre élvezte a pihenést.


— Szundítsunk egyet, öregem — mondta. — Jó nagyot jártunk, és remek az árnyék.


A Gazda levetette kabátját, a bokor alá hajította, majd lehajolva kezdte szétsimítani a tenyerével. A Fram a farkát csóválva nézte, és irigyelte a kabátot.


A Gazda, miután megcirógatta a zakót, azt parancsolta a Framnak, hogy feküdjön le. Maga is lefeküdt, rögtön elaludt, és a szájával pöfögve el-elriasztotta az apró erdei legyeket, amelyek rászálltak az ajkaira.


A Fram elunta a fekvést. Mancsának párnái viszketni kezdtek; szaladgálni támadt kedve. „Ide hallgass — mondták a mancsai. — Gyerünk kószálni, majd fekszel otthon eleget. Keresel egy vesszőt, és rágcsálod egy darabig. De ugyanilyen kellemes a nyírbokrok közt fütyörésző tilinkó-madarat zavarászni. Aztán visszahozunk a Gazdához."


A mancsai egyre mocorogtak, izegtek-mozogtak, és bogarakról, szitakötőkről, pillangókról beszéltek... A Fram nem akart hallgatni a mancsaira, elnyúlt, és kilógatta a nyelvét. Hol erre, hol arra bandzsítva figyelni kezdte remegő nyálas hegyét. Ezt is megunta!


Jobbra-balra tekingetett.


Úgy csillog a tó, akár a tej a kis tálban. Amott tehenek őgyelegnek — a legyeket elhessegetve ide-oda csapkodnak a farkukkal.


A láp felől meg, amely a tó partjánál terül el, különféle szagokat hömpölyget a szél. A hol lágy, hol fanyar szagok között van egy — olyan szúrós, csípős, mint a méh.


Iszonyú szag! A Fram hideget érez tőle a két füle közt. A Fram fiatal és tapasztalatlan, nem tudja, hogy ez vadmadarak, a lápon tanyázó szalonkák szaga. Ezt még nem tudja felfogni, bár a szag emléke születése óta benne szunnyad. Ez már-már kétségbe ejti a Gazdát. Egyre ott vezetgeti a lápon, és arra kéri:


— Szagold, jegyezd meg... Szagold, jegyezd meg.
A Fram nem tudja megjegyezni, csak forgatja a fejét, és nem ért semmit.
... Egyre több szag lesz. A csordás, a pásztortűz, a tehenek szinte ordító szagokat árasztanak.


A szagok ott tolonganak az orránál, és mindegyik azon igyekszik, hogy elsőnek szökkenjen belé. A Fram megmorogja őket, de csak halkan. Az az iszonyú szag szinte karmolja az orrát. De most egy dongó száll el mellette. A Fram megfeledkezik a szagról. A dongó a lóherés mező fölött repül. Háromszor három ugrásnyira. A Fram csapongó kék és fehér lepkéket lát. Méz illata érzik. „Nyaljuk meg — mondja a nyelve a Framnak. — Az jóízű!" A Fram szeme huncutul hunyorog. Lám, a legközelebbi herevirág is int piros bóbitájával, hívja. A Fram feláll, a Barátra pillant — hátha azt parancsolja, hogy feküdjön le. De a Barát nem szól semmit.


A Fram az arcába fúj — hallgat.
A Fram az alvó Barátra néz.


Füle hegyéig gyöngédség önti el a Framot, aztán átáramlik a mancsaiba meg a farkába. A mancsai maguktól kezdenek bolondul topogni, a farka meg ide-oda csap.


A Fram szeretné megnyalni a Barátot.


Szeretné, ha előugrana a szomszédék óriási és hamis dogja, és a Gazdára rontana. Akkor ő nyakon ragadná azt az ebet. Beleszagol a levegőbe — az a félelmetes dog nincsen sehol. Akkor a villamos fusson ide. Fülel — a villamos se jön... A lóherés mező mind erősebb méz- és dongószagot áraszt. És egyszer csak elindultak a lábai. Maguktól. Máris vitték a Framot. Az orra — megint csak magától — mozogni, szimatolni kezdett.


A Fram egy herevirág felé indult, amelyen egy légy ült. A Fram legyestül bekapta a virágbóbitát. Rágta egy kicsit — semmi íze sincs. Biztosan jobb ízűek azok a virágok, amelyek távolabb vannak. A Fram a lóherébe csámborgó teheneket figyelte. Persze hogy ott jobb ízű.


A Fram odaszalad a tehenekhez.


Ott csakugyan jóízű a lóhere. A tehenek, ahogy legelik, nagyokat szusszannak és nyöszörögnek a gyönyörűségtől.
A Fram ugatva próbálja elzavarni a teheneket. Maga is megkóstolja azt a lóherét. De egy fél-szarvú fekete tehén feléje szalad; a hasában kotyog valami. A Fram elfut.



Még csak hathónapos, még szeleburdi. Még azt sem tudja, hogy ő szetter, tehát vadászkutya.
Szaladgált egy darabig a mezőn, aztán eszébe jutott a Barát, és máris sietett hozzá.


A Baráttal minden rendben van, csak a kopasz fején ül egy szürke szöcske. Ez gyalázat — el kell kapni! A szöcske szökkent egyet, és két szétolvadó szaghullámot hagyott a levegőben: a saját szagáét meg a Barátét.


A Fram a szöcske felé irányítja az orrát, és elindul.
A szöcske szökdel — a Fram követi. A szöcske pánikba esik. Hol óriásit ugrik, hol meg hihetetlen energiával cirpel.
A Fram megy tovább. Egy árnyék borul rá, majd gyorsan elfut előle. Tehát a nyomába kell eredni. Mi az ott? A Fram felkapja fejét, és azt látja: nem is olyan magasan egy vesszőseprűhöz hasonló madár repül.


Egy kis bölömbika. A szomszéd mocsárból riasztották fel, így hát ide kellett repülnie a tóra, ahol jól láthatnák az emberek. Csakhogy a bölömbika tudja: a tó közepén, egy kis szigeten van egy parányi titkos zuga.
A bölömbika repül. Alatta fut egy buta fehér kutya, és felugrálva, lelkesen ugat.
Itt a kis tó, amely csupa zöld a békalencsétől meg a tündérrózsáktól.


A bölömbika leszáll a kis szigetre, fut néhány lépést, majd csőrét feltartva, mozdulatlanná dermed. Most olyan, mint egy elpusztult fűzcsemete rozsdabarna maradványa.
A Fram megáll — kis híján beleszaladt a vízbe. Iszik belőle, közben majd szétcsúszik a lába.


Ekkor megremeg: az a szag száll megint feléje! Az az iszonyú! A Fram szimatolni kezd. „Jegyezd meg, jegyezd meg — suttogja a Barát. — Te vadász vagy, neked meg kell jegyezned, és tudnod kell." A Barát sokáig a lápon tartja, simogatja és azt követeli, hogy szagoljon és jegyezzen meg valamit. De mit? A Fram körülnéz — egyedül van. Minden szőrszála égnek áll, a feje meg hideg lesz. „Menj!" — parancsolja a Hang. A Fram nem akar menni: nem viszik a mancsai.


Áll. Egy tehén ránéz. Az is vizet ivott, felemelte a pofáját, és most rábámul a fehér kutyára. A víz lecsöpög a szájáról... A tehén szája már száraz lett, de a kutya meg se mozdult. A tehenet félelem fogja el. Bőgve kirántja lábait az iszapból, és elszalad. De a szaga ott lebeg a víz felett, a Fram orra meg egyre nő — átforrósodik és fáj.


No, itt a tó — mintha felfelé emelkedne a tündérrózsákkal, a békalencsével meg a náddal. E kék-zöld világ közepén ott izzik a nap. A tópart alól világít — madárszaga van. A Fram morogva felborzolja szőrét a feje búbjától a farka hegyéig. Most zavarba esik, így hát a lába alatt kezd szimatolni. Belenéz a vízbe, látja a gyökereket: ahhoz a szíjhoz hasonlítanak, amellyel a Gazda néha rácsap. A vízben most megmozdul valami. Egy buggyanás... egy csobbanás... Egy zöld csuka elúszik a parttól, és a nap kihuny. A Fram meglát egy másik csukát. Ez a farkával fordul feléje. Ezután a Fram akkora csukát pillant meg a vízben, hogy megdermed.


A nagy csuka áll, és mozgatja a kopoltyúját. „Én pedig elkaplak — gondolja Fram. — Vagy te kapsz el engem?"


—  Fram!.. . Fram!. .. — hallja a Barát kiáltását. Egy picit megcsóválja a farkát.
—  Fram!... Fram!...


A kiáltások tarka labdák gyanánt pattogva gurulnak a zöld domboldalon, a lóherés mezőn a tó felé. Haraggal vegyes gyöngédség érződik belőlük. „Hadd kiabáljon egy kicsit" — gondolja a Fram. Szerette a Barátot, de nem félt tőle.


—  Fram! Fram!


A Gazda a tó felé szaladt. A Gazda inge kigombolódott, ki is csúszott a nadrágból. A Gazda arca meg vörös volt és dühös. A félszarvú fekete tehén azt az egy szarvát imbolygatva nézett rá.


—  Mit művelsz velem, te bitang?!... Micsoda gazságot találtál ki?! Elszaladtam az országúthoz. És ha elgázol egy autó?! — dühöng a Gazda.


Az a szag pedig megint ott a víz fölött.


„Nem tudnál halkabban beszélni ?" — gondolja szemrehányóan a Gazdára sandítva a Fram. — Zavarsz!"


—  El kéne verni, te gazfickó! — kiáltja a Gazda. — Összevissza keresem, ő meg itt holmi halacskákkal játszadozik... Gyalázat! Nagyon csínján bántam veled. Teneked nem a csukákat kell megállni, hanem a szalonkát. Elverlek!


A Gazda kifújta magát, és még sok fenyegető szót mondott. De a Fram nem félt tőle. Tudta, hogy a Barát — csupán gyönyörű külsejű és nagyon okos kutya. A szag pedig egyre erősödik. Az előtte elnyúló part szinte lángra gyűl. A Fram belebök az orrával. Félelmes is, kellemes is — mintha a Gazda a szőrt babrálgatná a fején.


—  Mi lelt, te kölyök? — szól a Gazda, miközben azt figyeli, hogy a parton őgyelgő tehenektől megriasztott nagy sárszalonka felrepül, a Fram orra meg követi. És a szeme is.


—  Kedves kis kutyám — dünnyögi a Gazda. — Ez az első munkád: most álltad meg először a szalonkát. Most születtél meg igazán, kis vadászkutyám; most értettél meg mindent.


A Gazda simogatja a Framot. Aztán körülnéz, nem látja-e valaki, és megcsókolja a kutya nedves orrát.


A Fram elrántja a fejét, de azért egy kicsit csóválja a farkát. Boldog. Mindenkit megértett — a Gazdát, a sárszalonkát, önmagát.


MAKAI IMRE fordítása


Néhány szó Aszkold Jakubovszkijról:


Sz. 1927, Novoszibirszkben. Szibériai orosz író. Irodalmi főiskolát végzett Moszkvában 1969-ben, 1957 óta közöl.  A tízosztályos iskola befejeztével, 1949-ben elvégzett egy topográfiai tanfolyamot, s térképészként dolgozott. Szabad idejében pedig – 14 esztendős korától – vadászni járt. A puskát azonban hamarosan a kevésbé kegyetlen, de legalább annyi izgalmat ígérő objektívra cserélte föl; állatokat és növényeket fényképezett. A természetjárás, a hazai táj szépsége volt a témája első elbeszéléseinek. Ezekből válogatta össze bemutatkozó önálló novellás kötetét, a Csudabogarakat, mely 1965-ben látott napvilágot Novoszibirszkben. Nem adta fel szibériai létformáját, Novoszibirszkben él.


(Forrás: Szovjet Irodalom 1980/8. sz., 48-50. oldalak)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése