2011. június 24., péntek

Leonyid Pervomajszkij: Versek (2)

Egész nap


Egész nap, mintha álom-nyűg alatt, 
Jártam, s álmodtam a dalaimat.


Nem írtam őket, lelkem hinarát 
Rezzentve ringtak bennem, mint a nád.


S fogják a fúvó szél dallamait, 
Szólítja s mindtől kérdez valamit...


Lehullott a lomb, avarja az út, 
Tapodtam, s úgy tűnt, minden elaludt.


Láttam az ég már kéklő széleit, 
Égben galambok keringéseit,


S utcát, villamost, erdőt, szép mezőt -
S cipeltem mindent haza est előtt.


S fáradtan, könnyű terhem csakugyan, 
Mint kidöntött fa, dőltem súlyosan,


Új álomba, lám, megcsöndesített... 
Fölkeltem reggel - s írtam versemet.


1957


KALÁSZ MÁRTON fordítása



Részlet


... Mit is tehetnél régi álmaiddal?
Lám, itt ácsorogsz — már rég nem gyerek —,
Fülelve, lelked milyen szavakat hall,
Mint hívott hajdan s karolt életed?!


Láttad a létet, maga erejében, 
Templomban, álltái szálfenyők alatt. 
Daloltak benned, mint hullámok, vétlen 
Völgytorkok, vizek, könnyű madarak.


Ablakod fénye virradatra virradt, 
Verődtél éjjel, mint jégnek a hal, 
S el is aludtál, míg a végső csillag 
Tűnt alá sápadt fény-pilláival.


Közben városok s nagy utak fogadtak. 
Kenyered száraz, könny-sózta karaj, 
Néhány jó barát volt, ha sose tudtak 
Megmenteni is, mert nagy volt a baj.


Meglehet, nehéz megérteni mindent... 
Ám, ha könnyű is — nekem egyre megy. 
A boldogságtól megvénülhetsz itt bent, 
S csak a fájdalom szüli éneked.


Szerelem? Az volt. Háború? Ki tudja, 
Tél, nyár, a sok út meggabalyodott, 
A Volgától a Dunáig lejutva, 
Szemben száraz tűz, szívemben dalok.


Volt oly viharos a bú húrja végre, 
A darvak szélnek feszült szárnyai, 
Elég lett volna egy ütés a szívre, 
Hogy el tudja a perc pattintani.


Boldogság? Felleg a Beresztovojra, 
Hol a foly ócskán békanyál virít, 
S fülemüle szólt fejünknél bolyongva. 
S örömök? Voltak szép örömeid.


Mindez nem így van! A jó dal se képes 
Kimeríteni kútmély lelkedet. 
Ki tudja, milyen erőfeszítéshez 
Kellett, hej, mibe került sok rímed,


S minden, mint üllő vasán, a lelkedben 
Sziporkát vetve kizengett ige... 
Ami volt, újra idd, feledhetetlen — 
Forró ital, mily ürmös az íze!


1958


KALÁSZ MÁRTON fordítása




Hová vezet engem az ének


Hová vezet engem az ének, 
miféle ismeretlen útra? 
A közömbös gyűlöletének,
ami szokatlan, az van útba.


Arra a fogát vicsorítja, 
és sziszegve szórja az átkot, 
mikor ő nyugalmat akarna, 
te elűzöd tőle az álmot.


Bár csak tudnék nem énekelni! 
Avagy tihozzátok hasonlón 
közömbös rigmusokra lelni ... 
De nem tudok, mert más a dolgom.


Szakadj ki hát mellemből, ének, 
ujhodj meg minden egyes szóban! 
Gyűlölhet a közömbös téged, 
az értők szive veled dobban.


1958


OLÁH JÁNOS fordítása



Tűnjön el szívedből


Tűnjön el szívedből a bánat,
A céltalan szomorúság.
Korai még az önsajnálat,
Hogy tűnt idők... s az ifjúság...!


E viharban edzett élet 
Már rég nem csak a sajátod,
 Milliók sorsát, ha nézed 
Múlt perceid feltalálod.


Ó, mennyi, lásd, az igaz ember, 
Ki benned barátot keres; 
Telve örömmel, tele tervvel, 
Miért csak élni érdemes.


Biztatnak ők, a névtelenek, 
Hallgasd hát szivük dalát: 
A költő a végtől nem remeg, 
A költő nem ismer halált.


Túlél szélcsendet s túlél vihart 
Megannyi makacs éneked. 
Ha porladsz is rég, tüzeli majd 
Új harcra az új sziveket.


1958


S. BENEDEK ANDRÁS fordítása




Megmondom én


Megmondom én nyíltan tinektek: nem érdekel, 
E versekről mit fogtok egyszer mondani. 
Hiába nem tudnak róluk, vagy felejtik el, 
Vannak, tehát majd lesznek is, nem egy napig.


Hiszen léteznek virágok, bokrok és a fák, 
Hóvirágos tavasz, április és május, 
Független attól, tudunk-e róla hát, 
Van éji mélység és nappali homály is.


Úgy nő e dal szívemből, mint egy virág, 
Az égig nő, egy boldogság-csepp elég, — 
Nem vár igézetet, szépsége tanuját, 
Nem kéri senki döntését, dicséretét.


Hadd éljen a harmat, a fű, mind, ami szép, 
Ami friss, ami zöld, s az egész földre terül, 
S az eső, a bozót, az ember, a madár-nép, 
Mely erdei ágon napkeltének örül.


Mert semmi sem hal meg, újra feléled 
A réti virág is, báránykák szeme óvja, 
Így lopom szavam is örökre belétek, 
Észrevétlen — tudni sem fogtok ti róla.


A lélegzet, a víz, a kenyér, a meleg 
Lopja örökre ajkatokra szavam, 
Mint kemény acélhoz adják a szenet, 
S erdő zúg a vitorlás árbocaiban.


Lehet, felhő lesz majd, levélbe oson, 
Melyet lehullat őszi erdőben a fa, 
S hajnali ködben a mezőn szabadon 
Jár a szeptember játszi gondolata.


Majd házról házra sodródom a széllel, 
Nem leszek senki más sorsára irigy, 
S ha boldognak ezért senki se képzel, 
Tán jobb lesz majd nekem is, nektek is így.


1961                 


SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER fordítása




Pályaudvaron


Akár éj van, vagy épp a nap ragyog, 
Itt jönnek és mennek a vonatok. 
Indulnak távoli hegyek felé 
S oda, ahol a tenger háborog.


Dübörgésüket megszokhattam már 
S a könnyeket a végső búcsúnál, 
Ismerős a sok kopottas poggyász, 
Bőrönd, batyu s vesszőkosár.


Mért zaklat fel hát újra és újra 
A szerelmesek sirós búcsúja? 
Mit rejtenek a titkos félszavak, 
Mi biztat útra, visszaútra.


Minden tettüknek oka, célja van, 
Csak én sodortatom magam. 
De tűnt arcod hiába keresem 
E tovahömpölygő áradatban.


Halkuló hangjuk már alig hallom 
Kihűlt nyomuk is a lágy aszfalton, 
A peronon egymagámban állok, 
S tudom: rég elment már a vonatom.


1964


S. BENEDEK ANDRÁS fordítása



Hajnalok


Az öreg költő kora reggel 
felsöpretlen szobában ébred, 
ez a hálója, dolgozója. 
Az ablakban az ősz homálya, 
integet a tölgy nedves ága, 
recseg valamit, úgyse érted. 
A költő lelép a díványról,
házipapucsba dugja lábát, 
nadrágot húz és hálóingben 
sötét lépcsőkön botorkál át 
le a hideg konyha kövére. 
Lábához macska dörgölődik. 
Köhög, eh, az esti dohányzás, 
gyufát roppant el tömpe ujja, 
mikor a gáztűzhelyet begyújtja, 
mosdatlan főzőben a kávé. 
A reggel szürke. Sárga lomb 
sodródott éjjel ki az útra. 
A dálián rozsdás szirom alvad. 
Meg-megcsikordul az üveg, 
a nedves őszi ág kaparja. 
A költő kitölti a tejet, 
s óvatosan a padlóra teszi, 
s félig guggolva hosszan figyeli, 
ahogy a macska mohón 
lefetyel ... Felforrt a kávé! 
Fogja, felviszi, a papírok, 
könyvek, cigaretta között odébb 
tolva egy levélcsomót helyet csinál 
neki, tele tölti a csészét ... 
S a kávé melegen illatozik.


1964


OLÁH JÁNOS fordítása



A Nyugati Dívánból


A magányban s némaságban 
Állok ablakomban éjjel — 
Sötét szívem nézne széjjel, 
Nem tud védelmet, tilalmat.


Ha valóságos a léted, 
Hogy érhetett mindez véget? 
Ha meg álom volt, miért nincs 
Vége ennek az álomnak?


1969


KALÁSZ MÁRTON fordítása


Néhány szó Leonyid Pervomajszkijról:


lásd a 2011. június 8-i bejegyzésnél.




(Forrás: Szovjet Irodalom, 1981/5. sz., 116-125. oldalak)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése