2011. június 10., péntek

Valaki a tanácstól felolvassa a listát

VASZILIJ SUKSIN
Íme, az én falum


„Dokumentum-poéma. Irodalmi forgatókönyv" — így jelölte az író befejezetlen művének műfaját. De még ez a vázlat is komoly érdeklődésre tarthat számot, hiszen a világot éles szemmel vizsgáló író nyilatkozik meg ismét benne.


És íme, az én anyám. .. Kétszer volt férjnél, kétszer maradt özvegyen. Először 22 évesen, másodszor 31 évesen, 1942-ben. Saját erejét, egész életét a gyermekeinek szentelte. Most azt hiszi, a fia karriert csinált, nagy ember lett a városban. Hadd higgye. Tőle tanultam elbeszélést írni.


Íme, a nénéim:


Avdotyja Szergejevna. Özvegy. Két gyereket nevelt föl.
Anna Szergejevna. Özvegy. Öt gyereket nevelt föl.
Vera Szergejevna. Özvegy. Egy fia van. Az 1941 —45-ös özvegyek mintaképe.


Valaha szépen énekeltek. Most nem tudnak énekelni. Kértem őket — nem tudnak.


Páratlan tűrőképességű emberek! Nem akarom sem eltúlozni, sem kisebbíteni az orosz ember nemzeti erényeit, de amit láttam, amit gyermekkorom óta tapasztaltam, mégis arra késztet, hogy kimondjam: amit orosz asszony el tud viselni, amennyit már elviselt, annál többet aligha lehet elviselni, de ne is adjon a sors senkinek a földön annyit. Nincs arra szükség.


És ők észre sem veszik. Magam is csak évekkel később kezdtem megérteni. Most pedig mesélni szeretnék róluk... Róluk, meg a többi falumbeliről.


Vaszilij Suksin
Ennek a filmnek nincs témája. Habár, ha az író gondolata lehet téma, akkor hadd legyen az, megesik az ilyesmi. A gondolat pedig a következő: ezek csodálatos emberek. Gyönyörű emberek. Jó emberek. Akik szeretik a munkát. És én teljes fiúi szívemből boldogságot kívánok nekik. Ez a hazám, ha akarom, ha nem.


Meg lehet kérdezni őket is: milyen filmet szeretnének látni önmagukról? Elmondják.


Nyikolaj Petrovics apó is elmondja... Ahogy önmagamra emlékszem, úgy emlékszem arra is, hogy már öreg volt. Immár negyven vagyok. És ő még mindig öreg. Amióta az eszemet tudom — öreg! Hetvenhárom évesen még megházasodott. Amikor jött az ajánlat, az öregecske-menyasszony kijelentette: „Azt mondom én neked, Manyja (anyám, Marija Szergejevna házasította össze őket): ha nem fog zaklatni éjszaka, hozzámegyek." Hozzá is ment — az öreg a szavát adta.


És lám, élnek.


Érdekes volna megtudni, milyen filmet szeretne látni az öreg... Majd elmondja.
Elmondja az az asszony is, aki egykorú velem...
Meg a községi tanács elnöke...
És ő is, a traktoros... Emlékszem rá még mint taknyos kölyökre.
És íme, ő is...
Meg ő... Ezeket már nem ismerem.




Én pedig így kezdeném a filmet:


A falumbeliek minden év május kilencedikén összegyűlnek a temetőben... És valaki a községi tanácstól fölolvassa a listát:


Burkin Ilja...
Kozlov Iván...
A Kukszin fivérek: Sztyepan és Pavel...
Ponomorjev Konsztantyin.. .
Ponomorjev Jemeljan fiai: Iván, Sztyepan, Mihail, Vaszilij...
A Popov fiúk...


Hosszú a lista. És szomorú.
Hallgatják... Némán sírnak.
Itt vannak még az anyák, az apák.
De már kevesen. Több a feleség, a nővér, a fivér, a gyermek. Itt az egész falu.


Némán hallgatják... És a felolvasó önkéntelenül lehalkítja a hangját. Néha pedig, ha egy-egy családnév után ez következik: Jegor, Kuzma, Tvan, Vaszilij, Mihail — fivérek, meg-megáll egy kis időre, összeszorítja a fogát, hunyorog... És hallani, ahogy szinte suttogva sírnak.
.





És a temetőből, a dombtetőről, messzire-messzire ellátni. Dél felől a hegyek, észak felé meg a sztyepp. A végtelen. Azoknak a földje, akiknek a nevét olvassák. Itt születtek, ezt a földet szántották.


Zinovjev Mihail...
Kulikov Borisz...
A Dumnov fivérek: Nyikolaj és Fjodor...
Dokucsajev Jegor...


Szibériaiak. És ezek a jobbára falusi fiúk Moszkva alatt estek el, vagy a kurszki csatában.


Van itt egy a huszonnyolc panfilovista közül is — Trofimov. Ő életben maradt. És most itt áll... Később majd meg lehet kérni, hogy meséljen a fővárosért vívott nagy csatáról.


Mesélni fog...
De kevesen tértek vissza. És ezek, a listán. ..
A fényképük a házakban. Jól látható helyen.
És ha az elesettek neveit olvasó halk hangot hallgatjuk...
És megnézzük a fényképeiket — mindazokét, akik a listán szerepelnek, akkor megdöbbent és a szívünkbe hasít a gondolat: „Milyen fiatalok voltak!"


Amikor aztán majd elmennek a temetőből, meg lehet kérni két-három özvegyet, meséljék el, hogyan kísérték ki háborúba induló férjüket. Milyen látnoki álmokat láttak...


Anyám ezt az álmát meséli:
— Megérkeztünk abba a Bijszkbe, ők meg — töméntelen sokan voltak. És mindet név szerint szólították. Mi pedig, asszonyok, mind összegyűltünk a kiskertben, annál az állomásnál, és várunk. Várunk, várakozunk, őket meg egyre csak szólítják. El is szenderedtem ott, a padon ülve. Előtte két éjjel nem aludtam, hát kimerültem. És alig hogy elszunnyadtam, álmot látok. Szomjas vagyok. De olyan szomjas, hogy a lelkem is sajog belé. És akkor valamiféle teáskannát látok. De hogy hol lehetek én? — fel nem foghatom. No, fogtam azt a teáskannát és ahogy mohón kortyolok belőle — hát forró víz van benne. És fölébredtem. Fölébredtem és elmeséltem ezt az álmot az asszonyoknak, ők meg azt mondják: „Ej, jóasszony, rossz dolog ez: megégeted magadat". Meg is égettem magamat: 42-ben gyászjelentést kaptam.


Mások is láttak álmokat — különös, látnoki álmokat.. . És valahogy nagyon is... igazi, hogy is mondjam, profetikus álmokat. Talán valóban ezeket az álmokat álmodták, talán csak később találták ki, és aztán elhitték...
Azt mondják — igaz.
De majd később elmesélik.


De most még — egyre ugyanazt a hangot halljuk, a temetőben, ahogy sorolja a vezetékneveket...
És a tanárnő is vezetékneveket sorol — ugyanazokat, csak a keresztnevek mások.
Ez már az iskola.
Ezek már az unokái azoknak...


Fölállnak — csupa kisfiú, kislány. Milyen nagyra nőttek! Hetedikesek vagy nyolcadikosok, de a lányok már valóságos menyasszonyok. A fiúknak meg — illene már borotválkozni.


Ezek — az unokák. Valahogy nehéz összeegyeztetni ezeket a fogalmakat... Csak az imént döbbentünk meg, hogy milyen fiatalok is azok, a fényképeken, ezek pedig — az unokáik. De így van.


Ülnek, úgy tesznek, mintha a tanárra figyelnének. De az jár a fejükben: „Csak vége lenne már ezeknek a végtelen óráknak! Csak lenne már szünidő!" Ismerjük ezt... Valahol otthon strigulákat húznak — hány nap van még hátra.
Ezen a kislányon látszik, hogy kitűnő tanuló.


Olyan magának való, de semmi baj, tűrhető. Tervező lesz a járási irodán.


Ám ez a mamlasz... a könyvbe néz, de persze... mindent lát, csak a képletet nem. Az utcán jár az esze! Ráérsz arra később is! Ott a könyököd, mégse harapsz belé. Hová szaladna tőled az az utca?! Nem szalad el! Aztán majd fát fogsz görgetni... tanulatlanul...


Jaj, könnyű kritizálni! Igazán, nagyon könnyű. Persze, nem öröm, ha a fiú vagy a lány rossz tanuló, de kritizálni — valóban nem nehéz. Igazán nem akarok célozgatni, és nem vonok le semmiféle következtetést. Csak annyit mondok, hogy kritizálni könnyű.


De mit lehet tenni, ha az utcán, de igazán, olyan jó!


Hát még a folyón!


Nem, tanulni, persze, kell. Jól kell tanulni. De ezt a folyót itt, meg a szigeteket, és a sövényt, és az erdőt — csak most vésheted a szívedbe. És aztán egész életedben emlékezni fogsz rájuk, szeretni fogod őket... És ha a sors messzire visz ezektől a helyektől, úgy fogod szeretni őket, hogy egy éjjel, amikor senki sem lát, sírvafakadsz. És ez ellen sem tehetsz semmit. így hát fiam, tanulj, persze, de jól jegyezd is meg mindezt...


Látod, ennél a nyárfánál fogod először várni a kislányt .. Toporogsz, cigarettázol... Meg sem látod ezt a nyárfát, észre sem veszed a bokrokat, és ördög vigye az alkonyat szépségét. Nem jön! Ne búsulj, majd jön. Ha nem ő, akkor majd valahol, valamikor — egy másik. Jönni fog. De erre a nyárfára... emlékezz. Eltelik harminc év, megérkezel valahonnan — a messzi messziségből — és megcsókolod ezt a nyárfát. Körülnézel — nincs itt senki — és megcsókolod. És az az átkozott este, amikor lángolt az az alkonyat, amikor az a kislány nem jött el — az lesz életed legszebb estéje. Így van ez. Nem mi akarjuk így, valaki más rendeli így, de... így van. Tapasztalatból tudom.


És aztán, te fiú, nézd ezt az utat...


Nézd, nézd... Nézd meg jól. Ez vezet el a faluból. Látod — arrafelé lépegetnek az oszlopok. Menj oda, hallgasd meg, hogy búgnak a vezetékek. És nézd újra az utat... Most pedig nézz rám. A szemembe...


Ne siess. Talán egyszer valóban elmész, de ne siess. A szomszéd rétje mindig zöldebb — régi mondás. De itt sem rossz.
És íme — a kaszálás.


Az én időmben így volt. (De itt várj egy kicsit, hadd emlékezzem. És te is nézd meg.)


Hogy miért mutatom neked mindezt? Mert mindez drága nekem, ennél drágább nem volt semmi sem. No, jól van — osztozzunk meg. Neked majd más lesz drága, de nekem — ez. Ám a földünk egy és ugyanaz. Majd aztán te is elmeséled a gyermekeidnek, vagy az unokáidnak, mi szépre-jóra emlékezel. Nem fogod megállni — elmeséled.


A kaszálás.


A leggyönyörűbb, legnehezebb, leginkább dalra termett idő.


GÁLVÖLGYI JUDIT fordítása


Néhány szó Vaszilij Suksinról:


Sz. 1929, Szrosztki-mh. 1974, Moszkva. A szibériai származású orosz író a jelenkori prózairodalom egyik markáns egyénisége. Gyermekkorát az Altaj-hegység lábánál fekvő szülőfalujában töltötte. Apját 1933-ban letartóztatták és csak 1956-ban rehabilitálták. Vaszilij a nyolcadik osztály után abbahagyta az iskolát és a kolhozban dolgozott. A háború végén, tizenhat éves korában autóipari technikumba iratkozott, de innen is kimaradt és visszament dolgozni. Közben kitanulta a lakatos mesterséget, és a vlagyimiri traktorgyárban lett szerelő. Katonai szolgálatát a flottánál teljesítette, utána befejezte a tízosztályos iskolát és tanító lett szülőfalujában. Jelentkezett a moszkvai egyetem újságíró szakjára, majd az irodalmi főiskolára, de egyik helyre sem vették fel. Végül 1954-ben a filmfőiskola rendezői szakán kötött ki. A főiskolán Mihail Romm segítette. Első novellája 1958-ban jelent meg és ebben az évben játszotta első filmszerepét is. 1960-ban szerzett rendezői diplomát, vizsgafilmjének forgatókönyvét is saját maga írta és játszott is benne.
1964-ben vette feleségül Ligyija Fedoszejeva színésznőt. * Jelentős színész, filmrendező. Főbb munkái: A Ljubavinok (regény, 1965), Jöttem, hogy szabadságot hozzak (regény, 1971), Vörös kányafa (kisregény, 1973), ez utóbbiból nagysikerű film is készült, amelynek két főhősét felesége és ő maga játszotta, s amelyért posztumusz Lenin-díjat kapott (1976). Számos jelentős szovjet film szereplője, vagy forgatókönyvírója. Filmezés közben szívroham végzett vele (Nem születtünk katonának).


A Vörös kányafa angol és román feliratozással megtekinthető a jútubon, itt.




(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980/8. sz. 51-53. oldalak)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése