A Nagy meg a Kicsi
A Nagyon rövid, tűzött vattakabát és durva katonacsizma. Nem is olyan nagy termetű, de a Kicsi mellett hatalmasnak, valósággal felnőttnek látszik. A Kicsin bokáig érő, öreg irhabunda, amibe folyton belegabalyodik. Prémes sapkája a szemébe húzva, a kezét bebújtatja a bunda ujjába, mégis fázik, s hogy felmelegedjen, esetlenül ugrándozik, egy álltó helyében.
Ami a kettejük barátságát illeti, abban a Nagy termetes, rudas-ígáslóra emlékeztet, amely határozottan baktat az úton, a Kicsi meg, akár egy éretlen kiscsikó, gondolkozás nélkül és bizakodva üget utána.
Feltámadt a szél.
— Gyerünk haza... — hadarja alig hallhatóan a Kicsi.
— Micsoda ötlet! Nézd csak — az ég is tiszta, a hó is elállt!
— Hát aztán? Még hidegebb lesz!
— Tűrj egy kicsit!
— Lefagy a lábam..
— Akár egy kislány!
— Magad vagy a kislány
— Igenis, te vagy a kislány. Nézz csak végig magadon: hogy nézel ki?
Egészen besötétedett. A fák mögül előbújt a nagy, kerek hold. Kigyúltak a csillagok. Az előbukkanó körzeti rendőr gyanakodva sandított a fiúkra.
— Mit műveltek itt?
— Semmit!.. Állunk!...
— Tünés innen!
Még hidegebb lett. A fagy csontig hatolt. Körös-körül sehol egy lélek, csend van. Se fejszecsattogás, se tehénbőgés nem hallik. Az ablakok világosak. A tetők felett füst bodorodik.
— Gyerünk borozni! — javasolja a Nagy.
— Na hiszen...
— Kislány vagy!
— Jó, legyek kislány, ha te mondod...
— Voltál már részeg?
A Kicsi még soha nem ivott, így hát nincs mit mondania.
— Hát ez az! — mondja a Nagy.
— Mintha te... hogy te... — morogja a Kicsi.
— Hát ki ivott meg a múltkor két liter bort?
— Két litert... Persze, hazudj csak!
— Nem hiszed? Aki kettőnk közül hazudik, az... káromkodjak egyet?
— Káromkodj.. . Hát aztán!
— Tudod mit, nem káromkodok.
A Nagy meg a Kicsi bemennek a falatozóba. A helyiség üres. A kályha kihűlt, s az étteremben csaknem olyan hideg van, mint az utcán. A kövér büfés a sarokban ül az asztalnál és csattogtatja a számvető golyóit. A Nagy határozott lépésekkel a pulthoz megy.
— Egy üveg „Szaperavi"-t!
A büfés feláll, végigméri a Nagyot, s kinyitja az üveget. Aztán egy tányérra rárak néhány szelet sajtot meg egy adag zöldségfélét.
— Vigyázz, nehogy aztán baj legyen.. . Apád tegnap is leszidott. Azt mondja: minek itatod a fiút! Mi közöm hozzá?! Tán kiskorú vagy? Hány éves vagy?
— Húsz — kerekíti fel a Nagy. — Mi a baj?
— Hát hogy honnan van pénzed?
— Hogyhogy honnan? Megdolgoztam érte. Egész őszön le se szálltam a traktor nyergéből!
A büfés elhallgat, s visszamegy a számvetőhöz. A Nagy meg a Kicsi az étterem mélyére húzódnak, egy asztal mellé. A Nagy tölt a borból. A Kicsi rögtön eltolja a poharát. A Nagy megértőén bólint, s ezúttal nem tesz megjegyzést: egyedül iszik, s egyben ő maga a tamada is.
— Legeslegelőször igyunk a szüleinkre! Ha ők nem lennének, mi sem lennénk ezen a világon... Ezt meg ürítsük a barátainkra: azokra, akik a hadseregben vannak, Vahtangra és Paatura. Nemsokára engem is besoroznak.
— Engem is... — mondja halkan a Kicsi.
— Igyunk azokra, akiket szeretünk! — folytatja a Nagy, s nevetésbe tör ki.
— Minek örülsz? — kérdi a sarokból a büfés.
— A lányokra iszunk! — magyarázza a Nagy, s emeli poharát.
— Tiszta apja! — kaccant a büfés fejcsóválva.
A Nagy már kiürítette az üveget. Sötét bőrű, napsütötte arca kipirult, ajka égővörös. Bekap egy kis hegyes paprikát, rágatlanul lenyeli, aztán feláll. Nyomában fölkel a Kicsi is.
— Ez a tiéd! — mondja komolyan, felnőttesen a Nagy, s az asztalra dobja a pénzt. — Nem kérek vissza!
— Nyughass. És eszedbe ne jusson moziba menni — részeg vagy — mondja a büfés, föl sem állva.
Az utcát elöntötte a holdfény. A havon élesen kirajzolódnak az árnyékok. Nappali világosság van.
— Csókolóztál már valaha is lányokkal? — néz le a Kicsire a Nagy. A Kicsi még soha nem csókolózott, így hát hallgat.
— Hát ez az!
A Nagy szeme szokatlanul csillog, a Kicsi meg félretekint.
— Mintha te... — suttogja a Kicsi.
— Hát ki volt az... a múltkor... ott...
— Nem tudom, én nem voltam ott.
— Ha nem tudod, hát hallgass!
Egy darabig csöndben ballagnak.
— Hideg van - mondja a Kicsi, fázósan megvonja a vállát, és csaknem a feje búbjáig beburkolózik a bundájába.
— Gyerünk, ijesszük meg Natelát! — javasolja váratlanul a Nagy.
— Megőrültél? Kapunk az apjától, de olyat!
— Az apja a városban van. Az anyja is.
— Biztos megjöttek már...
— Dehogyis, a busz üresen érkezett.
— Haza kell mennem...
— Szép kis férfi vagy te!
— Jó, ha egyszer te mondod...
— Gyerünk, valamit mondanom kell neki!
— Hívott?
— De mennyire!
— Rimánkodott? Gyere, mondta, mert ha nem, hát felkötöm magam?!
— Nem akarsz, ne gyere. Boldogulok magam is.
A Nagy gyorsabban lépked, remélve, hogy a Kicsi szokása szerint utánalohol, de az a helyén maradt; a Nagy kicsit távolabb, szintén kénytelen megállni.
— Jössz vagy nem? — kérdi fenyegető hangsúllyal.
— Haza kell mennem...
— Azonnal gyere ide! Kinek beszélek? — sziszeg dühödten, s lassan a Kicsihez lépked.
Az, fejét fölszegve, mereven nézi.
— Szóval nem akarsz?
— Nem akarok! Mit akaszkodsz rám?! — tör ki a Kicsi, s hangjából akkora elszántság csendül ki, hogy a Nagy megérti: a Kicsit most semmiféle fenyegetés meg nem rémítheti.
A Nagy váratlanul lendületből arcul üti a Kicsit. A Kicsi válaszul ugyancsak nekiveselkedik, de belegabalyodik a bundába, és elesik.
A Nagy elmegy. A Kicsi föltápászkodik, lerázza magáról a havat. Torkában gombóccá gyűlt a keserűség. Úgy érzi, hogy közte s barátja közt mindennek vége, s hogy többé soha nem szólnak egymáshoz. Az önsajnálattól és az egész lényét eltöltő bánattól sírva fakad.
A Nagy meg hosszúkat lépked az úton.
Hideg van. A jeges levegő szinte ropog, mint a befagyott folyón a vékony jégkéreg.
A Nagy körül se nézve megy.
A téren, a forrásnál — sehol egy lélek.
A postánál sincs senki.
A klubban rég elkezdődött a film, s a jegy nélkül maradt, hidegtől reszkető kölykök az ablakoknál tolonganak, hátha legalább valamit sikerül ellesniök a rosszul záruló ablaktáblák résein át.
A Nagy az útról befordul egy sötét utcácskába.
Balról, a fonott sövény mögött, valaki fát aprít.
Jobbról, a deszkakerítés mögött — ott az ismerős ház.
A Nagy megáll. „Vajon mit csinál Natela?" — pillant a lámpafényes ablakokra. Szeretne rágyújtani, de nincs cigarettája. Alkoholtól forró teste nem érzi a hideget. A Nagy fújtatva szedi a levegőt, s félig nyitott ajkai közül páragomolyok szakadnak ki.
Halkan dúdol. Aztán hangosabban.
De az ablakhoz nem jön oda senki.
A sövény mögött nem szűnik a fejszecsattogás. „Ilyenkor fát vágni!" — gondolja a Nagy, s kíváncsiságtól hajtva a sövényhez lép.
Az udvaron Zsuzsuna aprítja a fát, ügyetlenül hadonászva a fejszével.
A Nagy a sövényhez tapad, s rámered az asszonyra.
Három éve, hogy Zsuzsuna férjhez ment, s a városba utazott.
Aztán visszatért a faluba — magányosan, férj nélkül, gyerek nélkül... Csendeskén, zárkózottan élt. Kerülte a férfiakat. Hanem ünnepkor Zsuzsunánál vidámabb nem akadt a faluban: lelkes örömmel dalolt, és pengette a gitárt. Akadt a faluban, aki gyanúsnak találta; hogy lehet asszonyszemély ilyen vidám, s mindenféle szóbeszéd járta Zsuzsunáról. Addig-addig, mígnem a kolhozelnök egy éjjel, részeg fejjel be akart állítani hozzá, de az asszony csúfosan kizavarta. Azt mondják, téglát vágott az elnök fejéhez. Arról a tégláról különösen sokat pletykáltak a falusi hírharangok. Meg arról is, hogy Zsuzsuna minden szombat-vasárnap vagy Telaviba, vagy Gurdzsaaniba utazott, Tbilisziben is látták. Ezek az utazások különféle találgatások alapjául szolgáltak.
. Zsuzsuna tehát éppen fát aprított.
A Nagy jókedvében megsajnálta az asszonyt, és halkan köhintett. Zsuzsuna fölnézett, megismerte a legényt, intett a fejszével, s a sövényhez ment.
– Jó estét, Zsuzsuna!
— Ki után leselkedsz?
— Én? Senki után.
— Engem nem csapsz be! Vársz valakire?
— Á, dehogy, csak úgy ácsorgok!
— Majd még elhiszem!
Az asszony végigsimított a fejsze holdfényben csillogó fokán.
— Hát, csak álldogálj! Nemhogy bejönnél és segítenél egy asszonynak felvágni a fát!
A Nagy fölnevetett:
— Miért ne, fölvághatom...
— Akkor gyere. Elfogyott az erőm. Reggel a városba mentem, hazajöttem, s olyan hideg a ház, akár egy kripta!
A Nagy szétnézett, s meggyőződve róla, hogy sehol egy lélek, átugrott a sövényen. Zsuzsuna tetőtől talpig végigmérte, és biztatóan elmosolyodott:
— Fogd a fejszét... Mekkorára nőttél! Alig hiszem, hogy nemrég még az orrodat törölgettem.
A Nagy nem felelt, kézbe kapta a fejszét, és a fészer előtt heverő nagy csomó, vaskos, görcsös farönkhöz ment.
— Hasogass fel néhány tuskót... pár napra elég lesz, több nem kell!
A Nagy meglendítette a fejszét, és kettőbe hasított egy tuskót.
— Hű de erős vagy!
A legény lerakta a fejszét, kibújt a vattakabátból és odadobta az asszonynak. Amaz röptében elkapta, óvatosan szétnézett és magára terítette. A vattakabát belseje még meleg volt.
— Be hideg van... — borzongott meg Zsuzsuna.
A Nagy, egy szál pulóverben, tovább csattogtatta a fejszét. Nem nézett Zsuzsunára. Erős csapásai alatt széthasadoztak a tuskók, röpült a forgács. A kész tűzifát akkurátus rakásba halmozta a fészer eresze alatt.
— Ne hajts annyira... ne siess... — suttogta az asszony. A legény nem felelt. Az asszony folytatta:
— Pár napra elég lesz, aztán meg már vége is a télnek... fölmelegszik...
– Ha mégis kellene, csak szólj, nekem semmiség az egész!
— Hol keresselek? Mintha bizony naponta találkoznánk... hónapokig nem is látlak...
– Minek keresni, amikor itt vagyok.
— Ne vágd vékonyra, hagyd így... A forgács gyorsan elég, de meleget nem ád...
A Nagy a hóba dobta a fejszét és szusszant egyet. Megizzadt, szipákolt, s az orrán apró verejtékcseppek gurultak végig.
– Elfáradtál, ugye? — kérdezte részvevőén az asszony.
– Nem!
— Erős vagy, valóságos dalia!
Szorosan egymás mellett álltak, és nem tudták levenni egymásról tekintetüket.
— Rakj a karomra néhány fahasábot, beviszem a házba — mondta Zsuzsuna.
— Majd én beviszem.
— Mi van ma veled? — nevetett furcsán az asszony.
A Nagy lehajolt a farakáshoz, két kézzel fölnyalábolt egy hatalmas ölnyi hasábfát, és kiegyenesedett:
— Rakj még rá!
Zsuzsuna fölszedett még néhány hasábot, a tetejébe rakta, a legény meg lassan, nehézkes medvejárással a ház felé ballagott. Az asszony sietve aprózott utána, utolérte, kitárta a verandaajtót, és várakozóan megállt.
A Nagy fújtatva, görnyedve, állával leszorítva a nyaláb fát, föllépdelt a lépcsőn.
Lába alatt nyikorogtak a fokok.
Olyan erővel dobta le a fát a veranda padozatára, hogy szinte belerendült a ház.
— Vigyázz, te medve! Szétdöntöd a házat! — nevette el magát Zsuzsuna.
Megint szemben álltak egymással. Az asszony még mindig mosolygott, a legény meg nem mert a szemébe nézni.
— Azt hiszed, nem tudom, kit vártál? — mondta Zsuzsuna, és kacéran félrehajtotta a fejét.
— Tudod is te...
— Tudom... talán bizony először látlak errefelé?
Az asszony közelebb lépett.
A legény akadozva lélegzett.
— Ó-óh, be forró vagy! — mondta az asszony. A Nagy fölnevetett.
— Én meg azt hittem...
A legénynek összerándult a szemöldöke, s az asszony megriadt.
— Szóval ittál? — kérdezte Zsuzsuna egészen más hangon. A legény ismét elnevette magát.
— Vigyázz, ne menj sehová... Legutóbb is, amikor verekedni kezdtél, akkor is részeg voltál. Az asszony hangja mintha valahonnan messziről jött volna.
— Nesze, vedd föl, még megfázol — szedte le magáról az asszony a vattakabátot.
A Nagy nyúlt volna érte, de Zsuzsuna egy mozdulata megállította: ne, majd én, s azzal, lábujjhegyre ágaskodva, a legény vállára terítette a vattakabátot... Karja a fiú nyaka köré fonódott. Hátralépve a szobaajtónak dőlt, feltárta, s magával vonta a fiút...
Reszkető türelmetlenséggel csókolta a legény szemét, arcát, állát...
— Elfáradtál? — kérdezte alig hallhatóan Zsuzsuna, és végigsimította a fiú verejtékes arcát.
— Hagyj békén — mordult a Nagy.
— Mi van veled?
— Semmi...
A Nagy fölrántotta a nadrágját, s fölkelt.
— Elmégy?
A legény hallgatott.
— Maradhatnál még kicsit...
— Mi kell még?
— Semmi...
— Holnap este?
— Mit holnap este?
— Jöjjek?...
— Nehogy rosszat gondolj felőlem... És ne ítélj el. Soha nem voltam boldog. Aztán megláttalak, és először éreztem, hogy.. . Minden éjjel felőled álmodtam... Te ezt nem érted... Te még semmit sem értesz...
A legény már az ajtóban állt.
— Várj!
– Mit akarsz?
— Egy szót sem, senkinek... _ Gyerek vagyok, vagy mi?
– Esküdj, hogy senkinek nem mondod el!
– Nem szólok, ne félj.
– A népeknek csak ürügy kell, s máris rajtam köszörülik a nyelvüket...
– Nem szólok!
— Kezet emelek magamra!
— Ha egyszer megígértem...
A legény már lement a lépcsőn. Az asszony a verandán állva suttogta:
— A kertek alatt menj, a szőlőn keresztül, nehogy találkozz valakivel.
— Ne félj, nem látnak meg.
— Még majd azt hiszik...
— Mit hisznek?
— Ki tudja, hisz tudod, milyenek errefelé a népek!
A legény már a kertkapuhoz ért.
— Legalább jó éjt kívánhatnál... Ej, te!
— Jó éjt!
Kilépett az utcára. Néhány lépés után megállt.
Soká állt, a sövényhez lapulva.
Aztán hirtelen fölnevetett. Hangosan, boldogan. És egyre hangosabban és hangosabban kacagva, futásnak eredt az utca hosszán.
A Nagy a Kicsiék házánál áll. Az egyik ablak világos. Bent minden kényelmes és meleg. A Kicsi biztosan olvas, vagy a rádióval vacakol.
A Nagy átmászik a kerítésen, az ablakhoz lopózik, és a szokott füttyjelet hallatja.
Az ablak kinyílik.
— Én vagyok az — suttogja a Nagy. — A tieid alszanak?
— Aha.
— Gyere ki egy percre, mondok valamit.
— Rögtön. — A Kicsi becsukja az ablakot. A Nagy türelmesen vár. Hamarosan megjelenik a Kicsi. A Nagyhoz lép, s engedelmesen megáll.
— Vigyázz, meg ne fázz — mondja a Nagy.
— Semmi baj.
A Nagy egy percig tétovázva néz barátjára, mint akinek kínos ügyben kell döntenie, aztán szokatlanul halkan szólal meg:
— Üss meg, ha akarsz...
A Kicsi hátat fordít. Hallgatnak.
— Minek jöttél? — nyögi ki végül a Kicsi.
— Csak — mosolyodik el a Nagy.
— Nevess csak, nevess...
És a Nagy nevet. Aztán ott, a hóban, kézállást csinál, aztán átfordul, nagyot ugrik, esetlenül hadonászik hosszú karjával, s végül, boldogan rikkantva, kifut az utcára. Rohan az út közepén, kitárt vattakabátos, széles vállú, magas termetét megvilágítja a szikrázó holdfény, útját mindenfelől kutyaugatás kíséri. A házakban világot gyújtanak, kinyílnak az ajtók, kifutnak az álomittas gazdák, hogy megnyugtassák az állatokat. Ismét csend lesz, s már csak messziről, nagyon távolról hallik a lábdobogás s a vidám kiáltozás.
„Eljössz holnap? Gyere mielőbb... Ne várakoztass!"
... így telt el ez a téli éjszaka...
És, persze, az égbolton ugyanúgy világít a hold, ugyanúgy szikráznak a csillagok, és ugyanolyan hideg van, nagyon hideg...
BALOG JUDIT fordítása
Néhány szó Tamaz Bibiluriról:
Sz. 1934. Grúz író. 1956-ban fejezte be egyetemi tanulmányait Tbilisziben. Főbb művei: Loza ('Vessző'); Niszauri ('Niszauri'); Gosztyi lunnqj nocsi ('A holdfényes éjszaka vendégei').
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/10. sz., 74-80. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése