2011. július 28., csütörtök

Edvard Radzinszkij: Beszélgetések Szókratésszal (2)

A per


Athén. Reggel. Szókratész házának kis udvara. Szókratész mozdulatlanul áll, egyik saruja a kezében, másik a lábán. Megjelenik az Első és a Második tanítvány.


MÁSODIK TANÍTVÁNY Szókratész! (Kiált.) Szókratész! Szókratész, ideje indulni! Szókratész!
ELSŐ TANÍTVÁNY   Minden hiába. Szókratész elmélkedik.
MÁSODIK TANÍTVÁNY   Sokáig tart nála?
ELSŐ TANÍTVÁNY Mikor hogy. Például a potidainai csata után egész éjjel gondolkozott álltóhelyében. Belemélyed a gondolataiba, akár a hullámokba, s a nagy csendben megszólal benne egy hang, és tanácsot ad neki, hogy mit tegyen. így magyarázta az epheszoszi Kharitosznak.
MÁSODIK TANÍTVÁNY (makacsul) Szókratész! Szókratész! (Sóhajt.) Menjünk előre, majd megvárjuk a törvényszék kerítésénél.
XANTHIPPÉ (a házból hallatszik a hangja) Szókratész! Indulnod kell a tárgyalásra! Szókratész, fölvetted már a sarudat? (Kijön. Dühösen.) Már megint megszállták a nagy gondolatok! ( Vizet tölt egy csészébe, és Szókratészra löttyinti.)
SZÓKRATÉSZ (magához tér, mintha mi sem történt volna) Azt mondod, Xanthippé, hogy már indulni kell a tárgyalásra?
XANTHIPPÉ (utánozza)    „Már!" Tudod, hány óra?


Szókratész gyorsan szedelőzködik.


Vedd föl a sarudat. Mit csinálsz? Ne arra a lábadra! Azon már van. Ó, istenek, miért vertetek meg így! (Kiabál.) Lamproklész, Szophroniszkosz, Meliszkenész, gyertek, kísérjétek el apátokat! Szegény gyerekek, reggel óta bömbölnek. (Kiabál.) Lamproklész, Szophroniszkosz, Meliszkenész! (Elmegy, majd visszajön.) Ezek az akasztófáravalók elszöktek a kikötőbe, biztosan a szent követség hajóját bámulják. Hányszor megtiltottam nekik! (Kiabál.) Héraklész! Héraklész! (Elmegy, majd visszajön.) Egy rabszolga van a háznál, az is naplopó. Ő is elment a gyerekekkel bámészkodni. (Fenyegető hangon.) Még mindig nincs a lábadon a sarud?
SZÓKRATÉSZ (gyorsan felveszi a saruját, ravaszkásan) Amikor haragszol, még szebb vagy, mint máskor, Xanthippé... Olyan szép vagy...
MELÉTOSZ (futva érkezik)    Bocsánat, tisztelt polgárok, ez az út vezet a piactérre?
XANTHIPPÉ (tettetett közönnyel, kacéran)    Nem a tárgyalásra igyekszik véletlenül?
MELÉTOSZ   De oda, szép leány.
XANTHIPPÉ (ismét kacéran) Ugyan, már hogy volnék én lány? Egészen zavarba hoz. (Jobban szemügyre veszi Melétoszt, s nyomban közömbös lesz.) Fiatalember, vigye magával ezt a jámbor öreget. Ő is a tárgyalásra megy. Fogja meg a kezét, és főként arra vigyázzon, hogy meg ne álljon gondolkozni és el ne veszítse a saruját. (Megcsókolja Szókratészt.) Óvatosan járj. Az útkereszteződéseknél nézz jól körül, mostanában nagyon sok a lovas. (Becézve.) Te szörnyeteg! (Súgva.) Aztán nehogy kérdéseket tégy föl a tárgyaláson! Az idegesíti az embereket. Magamról tudom. Segítsenek az istenek. (Térdre veti magát, karjait az égnek emeli.) Ó istenek, segítsétek Szókratészt!


Szókratész és Melétosz fut az utcán.


MELÉTOSZ Aztán figyeljen ám, nehogy eltévesszem az utat, mert még nem ismerem jól Athént.


Futnak.


Maga miért megy a tárgyalásra?
SZÓKRATÉSZ   Egész reggel ezen gondolkodtam... És maga, fiatalember? 
MELÉTOSZ   Vádbeszédet mondok Szókratész ellen. 
SZÓKRATÉSZ   Szókratész ellen? 
MELÉTOSZ   Ellene! 
SZÓKRATÉSZ   Mi rosszat tett magának? MELÉTOSZ   Semmit. Nem is ismerem. Csak gyerekkorom óta idegesít, hogy mindenki a legbölcsebbnek nevezi. SZÓKRATÉSZ   Értem, ez csakugyan idegesítő lehet.


Athén. Akropolisz, a Kimon-fal. A Delphoiba készülő szent követség Kórusa. A Karvezető idős, göndör szakálla, rövid, ősz hajú férfi. Az első Színész fiatal, majdhogynem gyermek. Miközben a Kórus a Karvezető irányításával néma mozgást végez, a Színész öltözni kezd: magas kothornoszt húz a lábára, hosszú kesztyűt a kezére, párnát köt a pocakjára, s föléje fehér khitónt ölt. Majd fejére teszi az álarcot, s cserép hangtölcsért illeszt a szájába, hogy ünnepélyesebb és csengőbb legyen a hangja.


SZÍNÉSZ (a hangját próbálgatja)    Ó-ó-ó... É-é-é. ..
KARVEZETŐ (a Kórushoz) Itt állunk a dombon. A tér fölött, ahol a legbölcsebb görögön ítélkeznek. Olyanok vagyunk most, mint az istenek, akik fentről nézték végig a trójaiak és az akhájok csatáját. A halál, a győzelem, a földbe harapó fogak: mindez látványosság. És a színészek iparkodnak, hogy eljátsszak jelenésüket.
SZÍNÉSZ   A vádlók elmondták vádbeszédüket, most Szókratészon a válaszadás sora.


Megjelenik Melétosz, Anütosz és a roskatag aggastyán Lükön. Lükón most fejezte be vádbeszéde felolvasását. Leül s nyomban elnyomja az álom. Előrejön Szókratész. A Kórus háttérbe húzódik, s az athéni nép szerepét tölti be. Jobbról bejönnek Szókratész tanítványai, köztük az Első és a Második tanítvány. A tömeg zúg: „Szókratész, válaszolj, Szókratész!" Szókratész hallgat.


MÁSODIK TANÍTVÁNY   Félek!


Az Első tanítvány nem válaszol. A tömeg zúg.


SZÓKRATÉSZ   Először kérdéseket szeretnék föltenni vádlóimnak.
ANÜTOSZ Kérdéseket majd a tanítványaidnak tégy föl. Itt most téged fognak kérdezni. Ez törvényszék, Szókratész.
SZÓKRATÉSZ Tanítványai csak annak lehetnek, aki nagyon bölcs, Anütosz. Ilyen tulajdonságot pedig én nem fedeztem föl magamban. Ezért nekem nincsenek tanítványaim, csak beszélgetőtársaim. Athéni férfiak! Egész életem azzal telt el, hogy beszélgettem: kérdéseket tettem föl nektek, s mindig hajlandó voltam válaszolni bármely kérdésetekre. Engedjétek meg, hogy ma is következetes maradjak magamhoz.
TÖMEG (Szókratész alázatosságától megenyhülve)    Hadd kérdezzen!
SZÓKRATÉSZ   Köszönöm, polgártársak, (Melétoszhoz.) Te megvádoltál engem, pűthói Melétosz. De hadd kérdezem meg: régóta ismersz? 
MELÉTOSZ (gúnyosan)    Nagyon régóta, Szókratész. 
SZÓKRATÉSZ   Most azt hiszed, hogy alaposan felültettél bennünket, Melétosz. Pedig igazat mondtál. Nagyon régóta ismersz, amióta csak megszülettél. És ti is, valamennyien. 


A tömeg felmorajlik.


Mihelyt a világra jöttetek, ezt hallottátok: „Él Athénban egy ravasz ember, Szókratésznak hívják. Ez a Szókratész az égi jelenségeket meg a föld alatti dolgokat kutatja. Felkapaszkodik az égbe, oda, ahol a csillagok nagy rendet alkotnak. Ez a ravasz vénség játszva bebizonyítja az ifjaknak, hogy a fehér fekete, s nem kíméli a halhatatlan isteneket sem!" Ezt nem te mondtad rólam, Melétosz, nem is te, Anütosz, és te sem, öreg Lükón! Valamennyien mondtátok! A szóbeszéd tartotta így!


A tömeg felmorajlik.


Az emberek ellen lehet védekezni, de a szóbeszéd ellen nincs védelem. Annak száz szája van és mennydörgő hangja. Nem létezik, és mégis mindenhol ott van! Éppen ezért már rég tudom, hogy sorsom meg van pecsételve. Mindig vártam, hogy mikor jön el ez a nap, és készültem rá. És most itt van! És ezen a számomra borzalmas napon megfelelek a szóbeszédnek, athéni férfiak! Hazugság az egész! Szókratész nem emelt kezet az istenekre! Szókratész gondolatai nem akartak betolakodni Zeusz birodalmába, s nem kutatta a föld alatti dolgokat, bár én abban sem látok semmi rosszat.


A tömeg felmorajlik.


Csupán nem voltam hozzá elég bölcs, athéni férfiak! Egyetlen dolgot mertem vizsgálódásaim tárgyává tenni: az embert. Magamat, titeket, mindannyiunkat — halandókat. Próbáltam megérteni, milyen eszméket kell követnünk. Mi jó és mi rossz egy-egy esetben. Megértem hetven évet, de még most is fáradhatatlanul kutatom és csodálom az embert. Milyen sok váratlan dolgot lehet így megtudni, athéni férfiak! Valamely dologról azt hihetnénk, hogy jó. Mindenki megvan győződve róla, hogy jó. Aztán ha tüzetesebben megvizsgáljuk, kiderül, hogy rossz, kétségtelenül rossz.


A tömeg felmorajlik.


Az imént hallgattam például Lükón beszédét. Nagyszerű szónoklat volt! Milyen mesterien vádolt! És arra gondoltam, milyen szép is a szónoklás művészete... De aztán szokásomhoz híven kételkedni kezdtem. Valóban olyan szép-e a szónoklás művészete? Sőt művészet ez egyáltalán?


A tömeg dühösen felmorajlik.


Megértem felháborodástokat. Magam is fel vagyok háborodva. S hogy tüstént eloszlassuk ostoba kételyeimet, forduljunk a bölcs Lükónhoz. (Kiált.) Lükón! Lükón!... A bölcs öreg alszik.
PRODÍKOSZ (előlép) Szókratész, én szívesen elbeszélgetek veled Lükón helyett, a szónoki művészetről.
SZÓKRATÉSZ   Nagyszerű! Itt van Prodíkosz, gyermekkori barátom. Nagyszerű szónok és nyilván játszva meggyőz bennünket, hogy a szónoklás... 
PRODÍKOSZ (határozottan)    A szónoklás szép és nemes művészet!
SZÓKRATÉSZ   Bravó! Már érzem is, hogy oszladoznak a kételyeim. Mégis, miben áll a szépsége?
PRODÍKOSZ Például a hasznosságában, Szókratész, abban, hogy óriási hasznot hoz annak, aki birtokában van ennek a művészetnek.
SZÓKRATÉSZ   Például?
PRODÍKOSZ Például ha idehívok egy orvost... akár a legjobb orvost... a beszéd művészetének birtokában játszva bebizonyítom a népnek, hogy jobban értek a gyógyításhoz, mint ez a kiváló orvos. Elhiszed, hogy képes vagyok rá, Szókratész?
SZÓKRATÉSZ   Elhiszem.
PRODÍKOSZ Sőt mi több, a szónoki művészet segítségével el tudom érni, hogy polgártársaim engem válasszanak meg orvosnak e helyett a kiváló orvos helyett.
SZÓKRATÉSZ (döbbenten)    Téged, aki semmit sem értesz az orvosláshoz?
PRODÍKOSZ   Igen!
SZÓKRATÉSZ Hihetetlen! (Rövidszünet.) No de attól, hogy megválasztanak orvosnak, még nem leszel orvos valóban?
PRODÍKOSZ   Persze, hogy nem.
SZÓKRATÉSZ (naivul)    Akkor nem is tudsz meggyógyítani közülünk senkit?
PRODÍKOSZ   Persze hogy nem.
SZÓKRATÉSZ Mi derül ki ebből? Az, hogy a szónoki művészet segítségével egy ostoba be tudja bizonyítani a többi ostobának, hogy ő okos, holott nem az. (Dühösen.) De hisz ez aljasság, Prodíkosz! És lehet-e aljas a szép? Miért hallgatsz? Bátran, Prodíkosz, gyermekkori barátom!
PRODÍKOSZ   Nem hinném, Szókratész.


A tömeg felmorajlik.


SZÓKRATÉSZ   Így igaz. De még nem döntöttük el, művészet-e egyáltalán az ékesszólás. 
PRODÍKOSZ    Mi egyéb volna?
SZÓKRATÉSZ Szakma. Csupán szakma, amelyhez nem kell más, mint gerinctelenség és önhittség, meg az emberekkel való bánásmód veleszületett képessége.


A tömeg dühösen felmorajlik.


Ugyanolyan szakma ez, mint a szakácsmesterség. Gyakran megesik, athéni férfiak, hogy többre becsüljük egy szakács ártalmas kotyvalékát, mint az orvos művészetének kíméletlen igazságát. (Megenyhülve.) Lám, milyen messzire jutottunk, Prodíkosz, ebben a kellemes társalgásban! Sok ilyen beszélgetést folytattam életemben. Mert szerény bölcsességemhez mérten... (Elhallgat. Váratlanul büszke hangon folytatja.) Hazugság! Szókratész bölcs, athéni férfiak! Amikor megkérdezték a delphoi jósnőt, ki a legbölcsebb görög férfi, azt felelte: „Szókratész."
MÁSODIK TANÍTVÁNY   Miért ingerli őket?

ELSŐ TANÍTVÁNY Gyengül az emlékezete. A jósnő ezt mondta: „Szophoklész bölcs, Euripidesz bölcsebb, de a legbölcsebb: Szókratész."
SZÓKRATÉSZ A delphoi isten azért mondott engem a legbölcsebbnek, mert én tudom, milyen keveset ér a bölcsességem! Azért, mert szüntelen kételkedtem: reggel, délben, este! És ezért is beszélgettem veletek. Úgy éltem, mint a bögöly, amely szüntelen háborgatja a lovat.


A tömeg felmorajlik.


Veszélyes foglalkozás egy ilyen hatalmas állatot háborgatni. Mert a ló egyszer felébred, s farkának egyetlen csapásával agyonütheti a makacs bögölyt. Ne kövessétek a példáját, athéni férfiak! Öreg vagyok, de még hasznotokra lehetek. Nem találnátok egykönnyen másik bögölyt helyembe. Hiszen ezért a munkáért csak egy a fizetség: a haragotok! Bizonyság erre szegénységem és ez a mai tárgyalás.


A tömeg felmorajlik.


MÁSODIK TANÍTVÁNY   Csodálatos Szókratész!
ELSŐ TANÍTVÁNY   Ez már nem az igazi Szókratész. Ez már az öreg Szókratész, aki hajlik a bőbeszédűségre meg az érzelgősségre. Ha hallottad volna őt régebben! Semmiféle hatás az érzelmekre. Csak az isteni logika. 
ANÜTOSZ (Szókratészhoz)    Hány gyermeked van? 
SZÓKRATÉSZ   Három, Anütosz. 
ANÜTOSZ   Látjátok, athéni férfiak, milyen gőgös? Egy szóval sem említette, hogy három gyermeke van. Kettő kamaszkorú, a harmadik még egészen fiatal. Miért nem hoztad el őket a tárgyalásra, Szókratész? Hiszen mindenki ezt teszi, hogy szánalmat keltsen maga iránt.
SZÓKRATÉSZ   Nyilván Szókratész nem süllyedt ilyen mélyre.
ANÜTOSZ   Látjátok, polgárok, mit követel Szókratész? Hagyjuk meg neki a jogot, hogy korholásaival továbbra is zaklassa a várost.


A tömeg felmorajlik.


De még ezzel sem elégszik meg! Hangsúlyozni akarja a kiváltságos helyzetét, a példátlan gőgjét. Neki nincs szüksége a szánalmatokra, athéniak!


A tömeg fenyegetően morajlik.


SZÓKRATÉSZ  Most esik meg először, hogy egyetértek veled, Anütosz. A halál nem éri meg a megalázkodást, főként egy öregembernek. Hiszen ha megkegyelmeztek is, halhatatlanná nem tehettek, ehhez Athén hatalma kevés. (Szigorúan) De elég legyen! Megesküdtetek, hogy igazságosan fogtok ítélkezni fölöttem, s az igazságnak ne állják útját hozzátartozóim sirámai. Ítélkezzetek, athéni férfiak!
KARVEZETŐ   Szavaznak. Ötszázan járulnak kavicsukkal a két urnához, így ítélkeznek a bölcs felett.
KÓRUS   Kopognak a kavicsok... Morajlik a tömeg...
KAR VEZETŐ   Mint amikor a gyerekek játszanak.
MÁSODIK TANÍTVÁNY (az Elsőnek súgja)    Ha elítélik, esküszöm, hogy én...


A távolabb álló Anütosz hirtelen összerezzen és hátrafordul. Aztán tovább várakozik mozdulatlanul.


ELSŐ TANÍTVÁNY (a Másodikhoz) Semmit nem tehetsz, amit meg nem beszéltél velünk, Apollodórosz.
MÁSODIK TANÍTVÁNY Akkor mást teszek. Megvesztegetjük az őrt és megszöktetjük. Sok pénzem van... Hát nem kétségbeejtő: Athénban élt a legkülönb, a legnemesebb férfiú, a városért élt...


A tömeg zúg.


KARVEZETŐ Összeszámlálták a szavazatokat. Kétszázhuszonegy kavicsot dobtak abba az urnába, amely Szókratész felmentését jelentené, de kétszáznyolcvanan találták bűnösnek... A kavicsjáték véget ért...
KÓRUS   A bűnös Szókratésznak most az athéni néptől büntetését kell kérnie.
SZÓKRATÉSZ Csodálkozom, athéni férfiak. Csak harminc kavicson múlott a felmentésem. Összefogott három bölcs, három bátor vádló, és csak harminc kavics!... Lássuk hát, milyen büntetést szabnék ki magamra a bűnömért?... Azért, hogy folyton háborgattalak benneteket... Azért, mert arra buzdítottalak, hogy magatokkal törődjetek, s akkor boldogok lesztek... Milyen büntetést szabjak ki magamra az ilyen életért? Kapjak ingyen ebédet, mint azok, akik győzelmet aratnak az olimpiai játékokon, hiszen akik megnyerik a kocsiversenyt, csak talmi boldogságot nyújtanak nektek, én viszont valódi boldogságot próbáltam adni. Ők a szakács, én vagyok az orvos. (Gúnyosan.) Meg aztán ők egészségesek és nem szorulnak ingyen ebédre, én viszont, sajnos, igen.


Dühös felkiáltások.


De úgy hallom, ti más véleményen vagytok. Akkor hát vizsgáljuk meg, milyen más büntetést szabhatnánk ki Szókratészra. Például börtönbe zárhattok. Csakhogy én szeretem a szabadságot! Én nem tudnék rabságban élni, a börtön számomra rosszabb, mint a halál! Ehhez tartsátok magatokat, bírák!... Így tehát, athéni férfiak, csak kétféleképpen büntethetitek Szókratészt: ingyen ebéddel, vagy.:. (Elneveti magát.)


Athén a per után. Este. Fáklyával a kezükben hazafelé tartanak Szókratész és tanítványai.


MÁSODIK TANÍTVÁNY   Most aztán mit tegyünk?
SZÓKRATÉSZ   Bölcsen megvárjuk az ítéletet.
MÁSODIK TANÍTVÁNY (súgva)    Szókratész, megszöktetünk.


Prodíkosz, fáklyával a kezében, utoléri Szókratészt.


PRODÍKOSZ   Legyőztél ma, Szókratész, én mégis... nevetek.
SZÓKRATÉSZ   Vagyis mint gyermekkori barátom, szándékosan hagytad, hogy legyőzzelek.
PRODÍKOSZ (nem akarja észrevenni a gúnyt) Pezsgően frissnek látszol Szókratész, pedig micsoda tárgyalás áll mögötted! Tudod, én estére mindig elfáradok. Pedig fiatalabb vagyok nálad. Te hatalmas vagy, Szókratész, én viszont nappal érzem fiatalnak magam. Ha az ostoba emberek nem tartanák számon az életéveimet, szinte kamasznak hinném magamat... Mondd, te csakugyan nem félsz a haláltól?
SZÓKRATÉSZ   Nem, Prodíkosz.
ELSŐ TANÍTVÁNY (ujjongva)    Szókratész!
PRODÍKOSZ Én félek... Nap nap után mennek el a velem egyívásúak. Mintha kikötőben élnék, várnám a hajómat, s látnám, mint fut ki hajó hajó után... Nos, ég veled, Szókratész! Együtt indultunk, nem gondoltam, hogy ilyen szomorú vége lesz az egésznek. (Rövid szünet.) Nagyon szeretnék veled beszélni... még mielőtt...
SZÓKRATÉSZ Mindig szívesen beszélgetek, Prodíkosz. Még akkor is, ha már csak néhány perc választ el... (Nevet.)
XANTHIPPÉ HANGJA (a sötétből)    Szókratész, Szókratész!
ELSŐ TANÍTVÁNY (gyorsan)    Szókratész, siessünk!
MÁSODIK TANÍTVÁNY   Mindent előkészítettünk a lakomához.
XANTHIPPÉ HANGJA   Szókratész! Szókratész!
SZÓKRATÉSZ Nem. Ma vele kell lennem. Bizonyára ez az utolsó éjszakám otthon. Egész életem az utcákon, piacokon, templomok oszlopcsarnokában telt el.
XANTHIPPÉ HANGJA   Szókratész! Szókratész!
SZÓKRATÉSZ Mindig az volt a vágya, hogy igazi otthont teremt, én meg csak nevettem rajta. De most úgy érzem, hogy szeretem az otthonomat. Mindenesetre otthon akarom tölteni az utolsó éjszakát.
XANTHIPPÉ HANGJA   Szókratész, érzem, hogy itt vagy!
SZÓKRATÉSZ Arra kérlek benneteket, vágjatok vidám képet, különben holnap elhozza a tárgyalásra a gyerekeket. És gyorsan kérdezzetek, ha van még fontos kérdeznivalótok...
MÁSODIK TANÍTVÁNY   A szökés...
SZÓKRATÉSZ   Nem érdekes.
ELSŐ TANÍTVÁNY Mindig meg akartam kérdezni, Szókratész, mire gondoltál, amikor a potidainai ütközet után egész éjszaka egy helyben állva elmélkedtél?
SZÓKRATÉSZ  Ez fontos. Visszavonulóban voltunk. Én gyalogosan fedeztem a visszavonulókat. Sok embert megöltem, elzuhantak és a fájdalomtól üvöltve harapdálták a földet... Aztán éjszaka nem tudtam elaludni, álltam a sűrű sötétségben, s szinte magam előtt láttam azokat, akik hörögve a földre roskadtak... És akkor heves fájdalmat éreztem a gyomromban ... Megértettem, hogy van egy egyetemes „én"... hogy az én „énem" a másikban is benne van, az is én vagyok... Es én az „ént" öltem, pusztítottam!


Megjelenik Xanthippé és fáklyával a kezében Héraklész.


Minden a legnagyobb rendben, Xanthippé! 
XANTHIPPÉ (halkan)    Elítéltek...
SZÓKRATÉSZ   Igen. 
XANTHIPPÉ   Halálra... 
SZÓKRATÉSZ   Az ítélethirdetés holnap lesz. 
XANTHIPPÉ   Ne félj, jó öreg Szókratész... Nem fogok jajveszékelni, nem karmolom véresre a mellemet, nem törlöm fel a hajammal a padlót. Csendes leszek. Menjünk, kedves. 
ELSŐ ÉS MÁSODIK TANÍTVÁNY   Jó éjszakát! 
XANTHIPPÉ   Jó éjszakát nektek is!


Athén. Éjszaka. Melétosz háza. Anütosz és Melétosz. Anütosz nézelődik.


MELÉTOSZ   Nem tetszik? Szegényes?
ANÜTOSZ    Mindig szívesen lépek a barátom házába.
MELÉTOSZ Nem könnyű nekünk barátkoznunk, Anütosz. Nagy a korkülönbség... Minden fiú, akár Oidipusz: a vérükben van, hogy képesek megölni az apjukat. Ezt váltig mondja mindenki. De hogy az apák irigykednek a fiaikra, s alkalomadtán képesek volnának felfalni őket elevenen, mint Kronosz a kedves magzatait, arról nem szól a fáma... De mikor mutatsz már be a Kórusnak?
ANÜTOSZ   Ahogy megegyeztünk: mihelyt kihirdetik Szókratész ítéletét.
MELÉTOSZ    Hivatalosan. De nem hivatalosan, csak úgy...  (Nem fejezi be a mondatot.)


Megjelenik a fiatal és szép Hárpia.


MELÉTOSZ (szinte riadtan)    Miért jön ide ez a nő?...
ANÜTOSZ   Ez a szép Hárpia. Ott volt a tárgyaláson és nagyon megtetszett neki a beszéded. Megkért, hogy ismertesselek össze benneteket. 
HÁRPIA   Így van, Melétosz.
MELÉTOSZ (elneveti magát, kerüli Hárpia tekintetét, Anütoszhoz)    Szajhával akarsz kifizetni? 
ANÜTOSZ   Miért beszélsz így? Te fölötte állsz az emberi gyarlóságoknak, megmondjad előre. A párkák fonják sorsunk fonalát, s a te sorsodba ma belekevertek egy nőt. Ég veled! 
MELÉTOSZ (ijedten)    Hová mégy?...


Anütosz elmegy.


HÁRPIA   Egy költő fél tőlem?
MELÉTOSZ (durvának akar látszani)    Ülj le, cafka!
HÁRPIA   Jobban tetszett, amikor szajhának neveztél, szigorú költő. Elmenjek?
MELÉTOSZ (rövid szünet után)    Honnan származol?
HÁRPIA   Azt is kérdezhetted volna, hány óra. (Nevet.) Szicíliából, félénk költőm. (Enyhe gúnnyal.) A történetem persze ismerős: elfoglalták a várost, megölték a férjemet, apámat, fivéreimet, engem pedig elhajtottak rabszolgának. MELÉTOSZ (zavartan)    Szegény lány! 
HÁRPIA   Na látod, nem kell más, csak egy költői elbeszélés, és a szajhából máris szegény lány lett...   hirtelen szavú költőm. 
MELÉTOSZ   Szajha! Bestia! Pofon ütlek! Te gúnyolódsz...


Hárpia hallgat, mosolyog.


Bocsáss meg... Mesélj tovább.
HÁRPIA (kissé komolyabban, úgy, hogy a humora most alig észrevehető) Rabszolga voltam. Sokszor megkorbácsoltak. A karomat ütötték. (Odanyújtja a karját.) Itt a nyoma.


Melétosz megérinti Hárpia karját.


Ez a heg itt... Meg feljebb is van, a vállamon. . . 


Melelétosz hirtelen megcsókolja Hárpia karját.


(Nevetve.) Érzelmes költőm!
MELÉTOSZ (dühösen)    Aztán a férjed gyilkosa a házába hozott? És te lefeküdtél vele? (Kapkodja a levegőt.) És gyerekeket szültél neki! Férjed gyilkosának vérét átömlesztetted a fattyaidba!
HÁRPIA (nevet)    Féltékeny költőm! 
MELÉTOSZ   Ezért szabadított fel! 
HÁRPIA   Így akarták az istenek.
MELÉTOSZ Köpök az isteneitekre! Nem hiszek bennük! (Megcsókolja Hárpia kezét.) Nem hiszek senkinek! Mindjárt az első napon megláttalak, ahogy Athénba jöttem. A templom oszlopcsarnokában. Addig mennyit nézegettem bámészan a nőket! Észre sem vettek. De mihelyt te megjelentél, attól kezdve nem is láttam mást. A legocsmányabb szavakkal illettelek. Mindent tudtam rólad. (Kiabál.) De nem tudtalak kiverni a fejemből! Veled álmodtam. És amikor ma megpillantottalak, megijedtem. Igazán tetszettem a tárgyaláson? 
HÁRPIA (szemtelenül)    Nagyon, aranyhalacskám!
MELÉTOSZ (lekuporodik Hárpia lábához és az ölébe hajtja a fejét) Elmondok neked mindent. Koldus voltam, rút, beteg és magányos... Aztán egyszer úgy döntöttem: rövid az élet, gyorsan elszalad, és én még nem is éltem. És új életet kezdtem. A mindenséget akarom! És nincs többé, amit meg ne tennék... a mindenségért. Szabad vagyok. Nem köt semmilyen kötelesség. Én! Én! És ezt odakiáltottam az isteneknek. Éjszaka volt, a mezőn. És hirtelen megdördült az ég. Megértettem, hogy Zeusz haragszik, erőt vettem magamon és újból kiáltottam: „Köpök rátok, halhatatlan istenek!"
HÁRPIA   Az én jelenlétemben ne káromold az isteneket, drágám. Félős vagyok. 
MELÉTOSZ   És amit csinálsz?... Attól nem félsz?
HÁRPIA   Azt az istenek is csinálták, hiszen ők vidámak és szeretik a szerelmet. 
MELÉTOSZ   Csacsi! (Megragadja.) Nagyon fogsz szeretni?
HÁRPIA (ügyesen kiszabadítja magát)    Jaj de ügyetlen vagy, csupa kék folt leszek. Szeretni foglak, de most elmegyek. Ne is próbálj visszatartani: szeretek egyedül aludni, és a saját ágyamban. De holnap este meglátogat az én kis gidám, ugye? 
MELÉTOSZ (vissza akar vágni)    Szajha! 
HÁRPIA (hűvösen)    Ezt a szót nem akarom többé hallani! 
MELÉTOSZ (sietve)    Akkor hát holnap találkozunk.


Hárpia nem válaszol.


(Hízelgőn.) Találkozunk, ugye? 
HÁRPIA (gyengéden meglegyinti az arcát)    És ne felejts el valami kis ajándékot hozni. A te kis pacsirtád régóta vágyik például egy háromlábú ezüstedényre. 
MELÉTOSZ (fenyegetőn)    Igazán szeretsz? 
HÁRPIA   Igen. Megcsókolhatsz, csak nehogy kék foltot csinálj nekem.


Melétosz megcsókolja.


Holnapra szebb khitónt végy fel és fürödj meg. A viszontlátásra, kedves! 
MELÉTOSZ   A viszontlátásra holnap!


Hárpia elmegy.


Micsoda éjszaka!... Nem tudok majd elaludni... (Mosolyog.) Mit csináljak?... Nem, ma képtelen vagyok elaludni. (Nevet.) 


Athén. Hajnal. Melétosz és a Delphoiba készülő szent követség Kórusa.


KÓRUS   Úgy, mint fán a levél, ha virágba borulva tavasz jön, 
                 zsendül, nő, mihelyst érik a napsugarak,
                 úgy mi arasznyi időn örülünk a drága napoknak,
                 ifjan, az istentől hogy mi a jó, mi a rossz, nem tudván...
MELÉTOSZ   Pokolba az istenekkel! Nem tudtok mást, mint az istenekről gajdolni?
KARVEZETŐ Elvetted az egész éjszakánkat. Megmutattunk mindent, amit tudunk. Mit akarsz még tőlünk?
MELÉTOSZ Konok természeted van, öreg. Úgy látom, olyan vén vagy, hogy még Aiszkhüloszra is emlékszel.                
KARVEZETŐ   Emlékszem.
MELÉTOSZ Hát én a te Aiszkhüloszodat, meg azt a sikerhajhászó szépfiút, Szophoklészt úgy lepipálom, hogy háboroghatnak a sírjukban, mint ahogy nekem háborog a gyomrom őtőlük. (Nevet, élvezi a Karvezetö néma dühét.) Mondd, öreg, nem unod még évről évre ugyanazokat az ostoba jelzőket szajkózni: „Százkezű Akhilleusz", „Nagykeblű Kasszandra"?. .. Mondd meg igaz lelkedre, miért „nagykeblű" egy szép, fiatal nő? Hát mi ez a Kasszandra, fejőstehén? És hogy lehet százkezűnek titulálni a hős Akhilleuszt? Még jó, hogy nem százlábúnak. Én mindent megújítok! Pokolba az ósdi kacattal! Felolvasom nektek egy versemet, amit meg fogtok tanulni... Mit bámulod folyton a nyakamat?
KARVEZETŐ (mogorván) Van rajta egy... anyajegy. Az áldozati állatoknak van ilyen megkülönböztető jelük.
MELÉTOSZ (összerezzen) Barom! A versen járjon az eszed, ne a más nyakát bámuld! Szalassz el valakit egy kupa borért... Szerinted mi a költészet? Felelj, vén tökfilkó, ne félj!
KARVEZETŐ   A költészet csupa véglet: harag, szenvedély, bosszú, születés... és gyilkosság.
MELETOSZ   Szó... szó... szó...


Belép Anütosz.


ANÜTOSZ   Tűvé tettem érted a várost. Fölkelt a nap. Indulnunk kell a tárgyalásra.
MELETOSZ   Pénzre van szükségem.
ANÜTOSZ   Máris? (Kis szünet.) Sokra?
MELÉTOSZ   Mibe kerül egy háromlábú ezüstedény? (Gyorsan.) És az ítélet után ne felejtsd
el kihirdetni, hogy az én versemet fogják előadni... 
ANÜTOSZ   Mi semmit sem felejtünk el, dicsvágyó Melétosz.  (Megsimogatja Melétosz haját.) Nyugodt Melétosz... Jámbor Melétosz.


Anütosz pénzt ad át Melétosznak, és Melétosz csak ez után löki el magától Anütosz kezét. Athén. Reggel. A bíróság. Szókratész, Melétosz, Lükön, aki mint mindig, most is alszik. Anütosz, Pritanosz athéni tisztviselő, Szókratész tanítványai.


PRITANOSZ (előlép) Alopekébeli Szókratész, Szophroniszkosz fia, meghoztuk ellened az ítéletet. Büntetésed: halál!


A tömeg néma.


Beszélj az utolsó szó jogán.
SZÓKRATÉSZ Sajnállak benneteket, athéni férfiak. Mostantól fogva rossz híretek lesz. Városunknak sok becsmérlője van, hiszen Athén nagy város, s ezek most joggal fogják kiabálni minden utcasarkon, hogy megöltetek egy bölcs öregembert. Azt is hozzáteszik majd: egy nagy bölcset, hogy még jobban bosszantsanak benneteket. Nem jártatok el okosan: ha már annyira meguntatok, várhattatok volna még egy keveset, és minden megoldódik magától, hiszen tudjátok, milyen idős vagyok, türelmetlen polgártársaim!


A tömeg felmorajlik.


Fiatalkoromban, amikor fegyverrel harcoltam a hatalmas Athén városáért, sokszor szembenéztem a halállal. És soha méltatlannak és gyávának nem bizonyultam. Pedig a perben is, akár a csatában, könnyű kitérni a halál elől. Csak el kell dobni a fegyvert és esdekelni az üldözőkhöz. Nem a haláltól megmenekülni nehéz, hanem a bűntől. Az a halálnál is
fürgébb. Engem, aki öreg vagyok és lassú járású, könnyen utolért a fürge halál. Vádlóimat pedig, akik fiatalok és gyorsak, az érte utol, ami a halálnál is fürgébb: a gonoszság Leginkább a halál pitvarában szoktak jósolgatni az emberek. Így hát szeretném megjósolni nektek, elítélőim, a jövőtöket. Azért ítéltetek halálra, mert azt hiszitek, így megszabadultok attól, hogy életetekről számot adjatok?


A tömeg dühösen felmorajlik.


(Nevetve.) Nem kell a jóslatom.


A tömeg elnémul.


Még valamit. Búcsúzóul azokhoz fordulok, akik a fölmentésemre szavaztak. Maradjatok velem, barátaim, míg van időnk. Ne szánakozzatok rajtam. Ha igaz, hogy a halálban az ember semmivé lesz, akkor a halál olyan, mintha aludnánk, és közben nem látogatnának álmok. De hiszen akkor nekem nyereség a halál. Hiszen ha valaki összehasonlítja egy ilyen álmok nélküli éjszakáját a többivel, amelyek olyan gyötrelmesek és nyugtalanok, főként az én koromban, akkor, úgy gondolom, mindenki, még a király is ezt a nyugodt éjszakát választaná... Ha pedig igaz, hogy a halál a lélek elköltözése innen máshová, és ha igaz, amit mondanak, hogy ott vannak mind a megholtak, akkor mi lehetne csábítóbb a halálnál? Képzeljétek el, ezek helyett az ábrázatok helyett (A vádlói felé int.) Orpheusz vagy Homérosz arcát fogom látni!... Csodálatos lesz! Ezerszer is szívesen meghalok, ha ez igaz! És milyen jó lesz ott, az árnyak birodalmában megvizsgálni az ottaniak tetteit! El tudjátok képzelni, milyen boldogság vár rám? Megvizsgálom, ki bölcs közöttük igazán, és ki az, aki csak annak látszott, kik voltak, akik a nagy háborúkat kiagyalták és egész népeket irtottak ki.


Kiabálás a tömegből: „Elég! Halljuk az utolsó kívánságodat, Szókratész!" 


Szívesen. Amit kérek, athéni férfiak, a fiaimnak kérem.


Anütosz felnevet.


Teljesül a kívánságod, Anütosz, erős Anütosz, győzelmes Anütosz, lám, mégiscsak előhozakodom a gyermekeimmel. Arra kérlek benneteket, athéniak, hogyha valaha azt látjátok, hogy a fiaim a pénzzel, a ranggal, a szép szavakkal jobban törődnek, mint az igazsággal és az erénnyel, bántsátok őket éppen olyan kíméletlenül, mint ahogyan én bántottalak benneteket! Vagy ha azt hiszik, érnek valamit, pedig semmit sem érnek, korholjátok őket kíméletlenül, úgy mint benneteket én korholtalak. Ha ezt teszitek, igazságos dolgot szenvedek el tőletek én is, a fiaim is. Ez az egész, amit kérek tőletek. De ideje már, hogy távozzunk: én halni indulok, ti élni. De hogy melyikünk megy jobb sors elé, azt senki sem tudhatja, csak az istenek.


A szétszéledő tömeg moraja. Szókratészhoz odarohannak a tanítványai. Nyomban odalép a Börtönőr is.


BÖRTÖNŐR   Felöltöztetlek, öreg! (Hozzálát, hogy bilincset rakjon Szókratész kezére, lábára.) 
ELSŐ TANÍTVÁNY   Ma éppen olyan voltál, mint régen. Meghajlok előtted. Minden szót leírtam.


Odalép Anütosz és Melétosz.


ANÜTOSZ    Ég veled, Szókratész!
MELÉTOSZ   Örülök, hogy boldogan mégy a halálba, örülök, hogy nem okoztunk neked semmi keserűséget. 
SZÓKRATÉSZ    Én is gratulálok nektek, vádlóim. (Nyújtja a kezét a Börtönőrnek.) Mostantól fogva elválaszthatatlanok vagyunk egymástól, Melétosz. Amíg emlékezni fognak rám, márpedig sokáig fognak emlékezni... addig emlegetni fognak téged is. Az ifjú Melétosznak pedig nagy szüksége van erre, hiszen költő. Örvendezz hát, fiatalember! Dühös szemedben, ideges kezedben nincs már többé elmúlás, emésztő tűz! (Nevet.)


Beront Xanthippé a gyermekeivel.


XANTHIPPÉ   Szókratész! Te gyalázatos! Szókratész! Mit tettél?! (Nekiront a Börtönőrnek.) Hozzá ne merj nyúlni, te senkiházi, kíméld a fájós lábát! Gazemberek!


A tanítványok félretuszkolják.


(Kiszabadítja magát.) Szókratész! Drágám! Gondviselőnk!... Sírjatok! (Megcibálja a gyerekek fülét.)


A gyerekek bömbölnek. A Börtönőr elvezeti Szókratészt. Csak az alvó Lükón marad a színen, az égnek emelt kézzel jajveszékelő Xanthippé meg a riadt gyermekek.


Athén. Késő éjszaka. Hárpia hetéra házánál. Fáklyával a kezében megjelenik Melétosz. Részeg.


MELÉTOSZ (döngeti a kaput, de hasztalan) Tudd meg, én halhatatlan vagyok!... Nyisd ki, te szajha! Fellármázom az egész utcát... Nyisd ki, ribanc, Melétosz van itt, akinek neve fennmarad századokon át.


Anütosz lép ki Hárpia házából. Rabszolga kíséri, fáklyával a kezében.


Anütosz? (Nevet.) Szóval mindketten idejöttünk? (Nevet.)
ANÜTOSZ   Megint részeg vagy? Hamar verembe estél. Ne feledd, várlak, Melétosz! 
MELÉTOSZ (nevetve)    Hol?
ANÜTOSZ (gúnyosan) Nem emlékszel?... Ma kell hivatalosan bemutatnom téged a szent Kórusnak.
MELÉTOSZ   Azt hiszed, egyhamar megszabadulok innen? (Nevet.) Azt hiszed... 
ANÜTOSZ   A Kimon-falnál várlak. A viszontlátásra!


Hárpia hetéra házában. Melétosz és Hárpia.


HÁRPIA   És hol az ezüstedény, költő?
MELÉTOSZ   A pokolba az ezüstedénnyel! Mit keresett ez itt? (Felkap egy amforát és földhöz vágja.) Egy szót se! 
HÁRPIA   Phaidrosz!


Belép egy hatalmas termetű rabszolga.


Üsd meg, Phaidrosz! 
MELÉTOSZ   Micsoda?... Egy szabad görög polgárt?...


A rabszolga megüti.


HÁRPIA   Még egyszer, Phaidrosz!


A rabszolga ismét megüti. Melétosz elesik.


MELÉTOSZ   Ne bánts! 
HÁRPIA    Elég volt, Phaidrosz.


A rabszolga elmegy.


MELÉTOSZ (a padlón ülve)    Mondd, szeretsz?
HÁRPIA   Nagyon szeretlek, kis gidám.
MELÉTOSZ (a padlón ülve)    Én borzasztóan szeretlek. Akarod, hogy feleségül vegyelek? A nagy Periklész feleségül vette Aszpasziát, pedig az is szajha volt. Na és? Aphrodité istennő talán különb volt?... 
HÁRPIA   Phaidrosz!


Bejön a rabszolga.


(Melétoszhoz.) Hányszor mondjam még, mókuskám, hogy az én jelenlétemben ne merd káromolni az isteneket. Én félek tőlük. (A rabszolgához.) Phaidrosz!
MELÉTOSZ (felugrik)    Ne bánts!...
HÁRPIA   Nem fog fájni. Kicsit üt, csak épp hogy az istenek lássák, hogy tisztelem őket.


A rabszolga megüti Melétoszt, majd elmegy.


Szegénykém, nem szabad sértegetni az isteneket. És az sem szép, hogy az én kis gidám berúgott és nem hozott ezüstedényt. Hiszen szeretsz, igaz? 
MELÉTOSZ   Igen! Igen! 
HÁRPIA   Akkor most elmégy Anütoszhoz és kérsz tőle pénzt. Tőle magától tudom, hogy kaphatsz tőle.
MELÉTOSZ   Köpök a pénzre! 
HÁRPIA   Milyen haragos az én aranyhalacskám! Nagyon helyes, hogy köpsz a pénzre.  Ne is magadnak kérj, hanem nekem. (Ridegen.) Pénz nélkül ide ne gyere többé! És feltétlenül végy magadra új khitónt. Phaidrosz!


Bejön a rabszolga.


Kísérd el az urat az Akropoliszra, ott várják, (Kedvesen.) Meg kell tanulnod, hogyan kell egy nőt szeretni, kedvesem! Ég veled, szívem, és gyere vissza minél előbb.


A rabszolga kituszkolja Melétoszt, s nyomban visszajön.


(A rabszolgához.) Ezt a levelet átadod Killikiosz színésznek. Megismered: hirtelenszőke és nagyon fiatal. Mondd meg neki, hogy holnap várom.


Athén pirkadatkor. Akropolisz. A Kórus és Anütosz. Fáklyával a kezében bejön Phaidrosz, a rabszolga és Melétosz.


MELÉTOSZ (Anütoszhoz)    Pénzre van szükségem. Szükségem van az aranyba vésett bagolyfejekre, az athéni pénzre. ANÜTOSZ   Baglyot az erdőben keress, ne nálam, Melétosz. Különben is, ha jól tudom, nem azért vagy itt. A Kórus felállt, s mindenki türelmetlenül várja művedet. 
MELÉTOSZ   Ének kell? Rendben van, elmondok egyet. A címe... De nem, a címét majd később. (Szaval.)


Mondd azt, hogy vak vagyok,
saját kezűleg nyomom ki szemem,
mondd azt, hogy néma vagyok,
nyelvemet én kivágatom,
mondd azt: halott vagyok már,
s felkötöm magamat,
hadd igazolja a végzet
hazug álnokságod örökké.
Mint ős öreg út, olyan vagy,
rád hágtak ezernyi ezren,
mégis könyörögve imádlak,
mint mocskos ivóedény, olyan vagy,
csak a lusta nem illetett,
mégis könyörögve imádlak.
Ó légy oly tiszta, amilyen gyönyörű vagy,
ó légy oly tiszta, amilyen csapodár vagy,
ó légy oly tiszta, amilyen parázna,
ó légy oly tiszta, amilyen gonosz.
Kábíts el kitanult szerelemmel,
s boldog leszek,
ámíts el betanult zokogással,
s boldog leszek,
mert tudni fogom,
egy ötleted, egy pillanatod,
egy gondolatod rám szántad.
Aki méltatlant szeretett,
aki cifra rimát szeretett,
megjárta a mélyek mélyét,
látta homály homályát,
méltó az egek bocsánatára.
A címe ez lesz: „Himnusz egy hetérához". (A Karvezetőhöz, nevetve.) És azt akarom, hogy Delphoiban ezt adjátok elő az Apollón-himnusz helyett. így határoztam.


A Karvezető meg sem moccan, Anütosz nevet.


(Anütoszhoz.) És most adj pénzt... Te mindig előrelátó vagy, biztosan hoztál magaddal... Szegény vagyok, pénzre van szükségem.


Anütosz nevet.


Ha pénzt adsz, lemondok róla, hogy az én versemet adják elő. Minden úgy lesz, ahogy remélted, előrelátó Anütosz!
ANÜTOSZ Sokat nem adhatunk, Melétosz. Vedd figyelembe, hogy Athén kincstára üres... Mennyit kérsz, Melétosz?
MELÉTOSZ Mennyit is... Mennyit... Nem! (Kiabál.) Nem! Azért sem! Nem megyek ahhoz a szajhához! Azért is előadják a versemet! Most az egyszer nem úgy lesz, ahogy te akarod! Gazember vagyok, de megvetlek, Anütosz, gyűlöllek benneteket! (A Karvezetőhöz.) Sorakoztasd fel a naplopó bandádat, öregapó! Ideje próbálni, kel a nap.


Senki sem moccan.


ANÜTOSZ Akkora zajt csaptál Hárpia házánál, Melétosz, hogy a fél várost fellármáztad... És mindenki tudja, hogy a rabszolga kidobott... Így holnap senki sem fog csodálkozni, ha Melétoszt holtan találják. Mindenki arra gondol, hogy a heves Melétosz viszonzatlan szerelme miatt végzett magával. Költőhöz méltó halál... Igaz, régimódi költőhöz illő. De mégiscsak szép halál! Utoljára kérdem: mennyit kérsz?
MELÉTOSZ (hisztérikusan, a saját bátorságától megmámorosodva tombol) Semennyit! Elő fogják adni a versemet! Igen! Igen! Igen!


A Karvezető hátulról odalép Melétoszhoz, szótlanul magához rántja a fejét, s tőrét oldalról belevágja a nyakába. Az áldozati állatokat szúrják le így. Melétosz elzuhan.


Anütosz meghajol a Karvezető előtt, s szótlanul elmegy. Követi őt Phaidrosz, miután a hetéra levelét átadta az első Színésznek. A Karvezető intésére felsorakozik a Kórus. Az első Színész ásítozva olvassa Hárpia levelét. Aztán gúnyos arccal elteszi, felveszi az álarcot és csatlakozik a Kórushoz.


KÓRUS   Gyere, boldogan borozzunk, derűsen dalolva Bakkhoszt, ki a táncot kitalálta, ki az éneket kívánja, ki Erósz valódi társa, s akit úgy szeret Küthéré; ki a Dőzsölés szülője, ki a Bájt világra hozta, ki a Bánat elfúvója, ki a Bú lenyugtatója.


A börtönben felébred Szókratész. Felül a pamlagon, s egy darabig azon töpreng, hol is van. Aztán rájön, s elmosolyodik. A cellát elárasztja a felkelő nap fénye.


SZÓKRATÉSZ   Megvirradt...


(Befejezése következik: A börtön)


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977 /  8. sz., 94-107. oldalak)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése