Május derekán, a fullasztó, zajos városban, munkával eltöltött tél után egy este Zsemcsugovo falvánál leszálltam az autóbuszról. Az úttól egy kilométerre, a Regya folyó kiöntései közt tüzet raktam, teát ittam. Aztán vesszőnyalábbal félresöpörtem a tüzet, és téptem egy csomó száraz füvet. A meleg földön felállítottam a sátramat. A sátorban úgy feküdtem, mint egy kemencén. Feküdtem, de nem tudtam elaludni. Szokatlan volt.
A sátor mögött ugyancsak törték magukat a fülemülék, a hínár közt buborékokat eregettek a békák, a levegő szinte remegett a szalonkák villámgyors rohamaitól. Nyirkos, korhadó avar szaga érzett.
Én meg sehogy se tudtam elaludni. Szoktattam magamat az új élethez: feküdtem, füleltem, gondolkoztam.
Reggeltájt kihűlt a föld. Most már hideg volt rajta feküdni. Kimentem a sátorból, és megint tüzet gyújtottam.
A szürkület még este óta ott rekedt a cserjésben. A szabadtűz füstje felfelé emelkedett. A folyóról ködgomolyok kúsztak a rétekre. A köd felett ott lebegett a hold. Valahányszor egy pillanatra széthúzódtak a gomolyok — a hold máris tükröződött a kiöntéseken.
Végképp kiment a szememből az álom. Magamra kaptam a hátizsákot, és elindultam a réten.
Világos távlatok
Világos távlatokért egy hordozható létrán fel kell mászni a kolostor tetejére. Az út derekán a létrával együtt inogni kezd az ember. Hozzá kell lapulni a létrához, és várni. A tetőn nyírfák és pitypangok nőnek.
A főkupolára megint egy másik odatámasztható létrán kell felmászni. Az rövidebb, nem olyan félelmetes.
A főkupolából ribizli és málna nő ki, és világos távlatok nyílnak róla a szemnek. A messziségben, mozdulatlanná dermedve, kilenc tó kéklik. Az andronovszkojei tó környékén csak néha csillan meg a napfényban a pala.
Ez mind — a regyai táj.
Dér
Egy májusban nem jutottam el a tóig, a Regya folyónál háltam. Nem voltam rest, két hosszú tüzet raktam. Éberen szunyókáltam köztük. Körülöttem csendes hideg ólálkodott. Fel-felébredtem, és tettem a tűzre. Az újhold feljött az égre. Dércsíkok csillantak meg. A hold kékre vált, kis szarvaival beledöfött a bokrokba, és eltűnt; a dér nem csillogott tovább.
Meleg és kényelmes volt a helyem. A ponyván elgémberedett pillangók mászkáltak. A tűzön, egy reves fahasábon hangyák futkostak. Egy pálcát támasztottam oda nekik a földre. A hangyák már-már elindultak a pálcán, elfelé a tűztől, de amikor kis csápjaikkal megérezték, hogy ez idegen föld, hirtelen megfordultak — vissza a házukba.
A két tűz füstje sátorrá olvadt egybe a fejem fölött. Az égen két csillag rezgett a füstön át. A szikrák a csillagok felé repültek. Az ég zöld, aztán rózsaszínű lett, A látóhatár alól feljött a nap.
A pitypang csomóvá zsugorodott virágai megint sárgán virítottak. Egymás után pattantak ki a zelni-cemeggy kis gömbjei.
Felkeltem, a folyóhoz indultam. Az erős sodrú víz kis tölcséreket pörgetett a partoknál. Hirtelen szél kerekedett. A ködgomolyok nem kóvályogtak többé az örvénykutak fölött — gyorsan és nesztelenül sodródtak folyás ellenében. A fülemülék visszhangzó dala szállt a víz felett. Lassanként felengedett a táj.
MAKAI IMRE fordításai
/A szerzőről nem találtam hasznosítható információkat. B. I./
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/6. sz., 155-156. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése