2011. július 7., csütörtök

"Vár téged a császármadár..."

FJODOR ABRAMOV
Mihej és Irinyja


Megint nem találtam otthon Mihej Kirjanovicsot. Benéztem tegnap, benéztem tegnapelőtt, reggel, délben, este — az öreg sehol. Szokott egyáltalán itthon lenni?
— Bizony, ritkán szokott — mondta Irinyja Matvejevna. — Vagyunk neki éppen elegen. Itt vagyok én, koloncnak, aztán Marja is, meg Uljana is csak nyújtogatja a kezét...
— De hisz Uljana, meg Marja már maga is túl lehet az ötvenen.
Az öregasszony sovány, sápadt arcán alig észrevehető mosolyféle suhant át.
— Hát nem tudod, hogy beszélik manapság? Miféle apa, meg miféle anya az olyan, amék nem táplálja haláláig a gyermekét? Hát ezért vergődik az öregem, mint hal a szatyorban. De csak ülj le egy kicsit, hamarost megjön. A mocsár tájékán járhat most éppen. Elballagotta Roszohához, megnézni a varsákat.


Gondolatban összeszámoltam: a Roszoha nevű erdei patakig oda-vissza két és fél—három óra, az öreg reggel öt-hat körül térhetett vissza az őrségből (a szövetkezeti bolt raktárát őrzi éjszakánként), most pedig már kilenc fele jár...


— Csak nem úgy alvás nélkül indult halat fogni?
— Megszokta ő az ilyet — mondta Irinyja Matvejevna. — Amióta él, a lába tartja el. Vadász. 


A reggeli nap még szelíd, nem tűző sugara elárasztotta a tornácot, ahol ültünk. Régi, faragott, festetlen tornác volt (az egész faluban talán ez az egyetlen maradt meg eredeti formájában), s az eszterág alatt illatos gyógyfűcsomók lengedeztek. Irinyja Matvejevna épp odaillett erre a tornácra: apró termetű, törődött, töpörödött öregasszony, régi öreges fejfedőben és kötényruhában.


Irinyja Matvejevna vak volt. Szavai szerint a háború idején sírta ki a szemét, amikor az öregével megkapták egyetlen fiuk halotti értesítőjét, s attól fogva odacövekelt a tornácra. Akármikor jár arra az ember, akár esik, akár fúj, ő ott ül őrhelyén. Ott ül, sovány karjára könyökölve, és várja örökké elfoglalt öregét.


Beszélgetés közben, ahogy sorra vettük a falubeli híreket, észre sem vettem, amint Mihej Kirjanovics odaért a házhoz. De az öregasszony nyomban felfigyelt férje közeledtére. Egyszerre fölkapta a fejét, csupa figyelem lett, aztán megkönnyebbülten felsóhajtott:


— Jön. A homokkal küszködik a hátsó udvarban.


Hallgatózni kezdtem. Sivít az olajgyár villanymotorja; berreg-prüszköl Valka Jakovlev motorkerékpárja, mellyel reggel óta nyargalász ide-oda a faluban, annak örömére, hogy visszajött az anyósától, vagyis a járási dutyiból, ahová a tulajdon felesége dugatta be két hétre; fújják érces nótájukat a fémhuzalok, melyek teljesen behálózzák manapság a falut... Ugyan, hogy lehet meghallani ebben a zúgásban és kattogásban az öreg távoli lépteit?


Pedig az öregasszony nem tévedett. Nem telt belé két-három perc, s a szomszéd ház mögül előbukkant Mihej Kirjanovics.


Én aztán igazán megszokhattam volna a látványt, majd mindennap látom az ablakomból, amint ott lépdel az estvéli utcán éjszakai ügyeletbe, bokáig érő fehér eskőköpenyben, kezében bot, tartása korát meghazudtolóan egyenes, járása fenséges, mint valami bibliai pátriárka. De nem, most se tudtam ámulat nélkül végignézni ezen az öregemberen. Nyolcvanöt esztendős. Éjszaka nem aludt, reggel elment halászni — próbáljanak csak meg tíz versztát baktatni a mi északi tajgáinkban, úttalan utakon, át az erdőn! — és lám, hogy jön mégis, hogy masírozik.


Mihej Kirjanovics kedvetlen volt: rossz volt a fogás. Nagy nehezen hozott össze egy hallevesre valót. De hát miféle hal ez is: csellé meg fenékjáró küllő.


A nyírfakéreg dobozkában, melyet az öreg odatett az öregasszony térdére, csakugyan alig pár darab hal szerénykedett, de Matvejevna gondosan, roppant élvezettel tapogatott végig rajtuk.


— Jól van, no — vigasztalta az öreget —, régi dolog: az erdő meg a folyó hol édesanya, hol mostoha.
— Nem úgy van, anyóka — csóválta sokatmondón a fejét Mihej Kirjanovics —, nem édesanya többé mifelénk az erdő. Csupa mostoha, az ám.


Az öreg le se ült, bement a házba.
Irinyja Matvejevna meg én szintén felálltunk.



Régesrég, több mint harminc esztendeje nem jártam ebben a házban, és most úgy éreztem, mintha messzi gyerekkoromba léptem volna a zajos utcáról. Minden, de minden ugyanúgy volt most, mint annak idején: a repedéses, csupasz falak, a fekete mohával tömített eresztékek, a falakon a széttárt farkú süketfajdok és nyírfajdok, a festetlen padló, melynek göcsörtjei meg-megcsillannak a napfényben, a küszöbtől jobbra a deszkaágy, meg a fal mentén álló masszív lócák. És mint akkor, most is hálók, szagos füvek finom, ódon illata lebegett a szobában.


Mihej Kirjanovics épp csak lelötyökölte a kezét, és tüstént foglalatoskodni kezdett a tűzhely körül — még be se volt gyújtva, a főzés is hátravolt —, Irinyja Matvejevna pedig nekiállt megtisztítani a halat: egymaga töltött hideg vizet a pitvarban egy tálba, egymaga kereste elő a halak belezésére szolgáló bontódeszkát.


Amikor a tűzhelyben pattogni kezdett a láng, s az öreg — úgy tűnt — lassacskán megenyhült, apránként kérdezgetni kezdtem, a polgárháborúról a mi vidékünkön, meg arról, hogyan ment el kétszer is a vörösök megbízásából az Északi-Dvinához, vagy ahogy mifelénk mondják, egyszerűen a Dvináho'.


— Elmentem — bólintott minden különösebb lelkesedés nélkül az öreg.
— Elmentél!... De hisz tudja ő azt nálad nélkül is, hogy elmentél. Azt meséld el, hogyan mentél — haragudott Irinyja Matvejevna.
— Ugyan, mit meséljek azon, anyókám. Adtak egy csomagot, vidd el, azt mondják. Én meg fogtam, elvittem, ahova köllött.
— Uramisten! — csapta össze a kezét Irinyja Matvejevna. — Télen, két hétig odavolt. Be az erdőbe, úttalan utakon, a fagyban... Aztán nyáron megint, a szúnyogok majd felfalták. Belekeveredett a mocsárba, alig tudott kimászni. Egy álló hétig gombán élt...


Mihej Kirjanovics rábólintott, maga is hozzátett egyet-mást, de az eleven, fesztelen beszélgetés sehogy se akart kialakulni, és már azon gondolkodtam, nem volna-e jobb máskor benézni, amikor az öreg nem lesz annyira elcsigázva a munkától. De Irinyja Matvejevna hallani se akart róla, hogy elmenjek.


— Dehogy mégy el, dehogy mégy el — mondta —, amíg meg nem kóstolod velünk együtt a friss hallevest, nem mégy el sehova. — Aztán ráripakodott az öregre: meddig fog még szöszmötölni?


A friss hal alaposan szétfőtt a vaskotálban, se egy fejet, se egy farkat nem lehetett találni benne, de annyi bizonyos, életemben még ilyen jó hallevest nem ettem. Az illata valami fenséges, van benne csípős paprika, zöldhagyma, hozzá az a finom házi kétszersült, mely ropogva omlik el az ember foga között. És micsoda gyönyörűség volt nézni a két öreget! Ők aztán ismerték a betevő falat becsét: szótlanul, sietség nélkül ettek, mint a régiek: jobb kezükben a kanál, bal tenyerük az álluk alatt, nehogy egyetlen morzsa is leessen, kárba vesszen.


— Egyél csak, anyókám, egyél — biztatta párját Mihej Kirjanovics. — Ki tudja, hátha utoljára van friss hal a házban. Nehezen visznek már a lábaim, meg aztán nem is igen van miért koptatni őket.
— Kevés a hal? Kiveszett a folyóból? — kérdeztem.
— A hal tán nem veszett ki — sóhajtott fel Mihej Kirjanovics. — Az emberekből veszett ki a lelkiismeret. Hogy miket csinálnak manapság a hallal, szörnyűség. Dinamittal robbantják, hálóval elrekesztik a folyókat, villanyáramot vezetnek a vízbe... Aztán egész nyáron megy a faúsztatás. Mennyi rönk merül a vízbe! A meder már csupa fából van meg vasból. Mindent belehajigálnak: konzervdobozt, üveget... — Az öreg elhallgatott, reménytelenül legyintett. — És bizony, az erdőben sincs másként. Ahogy jövök a Roszoha felől, hat kutyát számoltam össze.


— Jaj, bizony, azok a kutyák! — csatlakozott az öreghez Irinyja Matvejevna. — Nyafogni kezd a gyerek: papa, kutyát akarok. A papa szerez neki kutyát: játsszál csak kicsikém, kedvedre. A kicsike meg játszik, játszadozik egy darabig, aztán új játék kell neki, a kutyát meg kiverik az utcára. Azok a kivert jószágok meg be az erdőbe, ott nyargalásznak, rohangálnak, mint a farkasok, élelmet keresnek. Széttúrják a madárfészkeket, elpusztítják a fiókákat, felfalják a tehetetlen kis állatokat...


— Kiveszett a szigorúság, anyóka, ez a mottója mindennek. — Mihej Kirjanovics nem szerette az üres fecsegést. Azelőtt is mindig szerette a gazdaság felé fordítani a beszélgetést.
— Hát azelőtt nagyobb volt a szigorúság?
— Azelőtt? — nézett végig rajtam az öreg, mint valami oktalan gyermeken. — De még mennyire! Történt egyszer, épp így aratás felé, jövök haza a Jekutyin-pataktól, szénát rakni voltam oda. Kedvesapám, a megboldogult, azt kérdi: „Mi van a fenyvesben, Mihejko? Lesz-e toll az őszön?" Lesz, mondok. Három fészket láttam jöttömben, meg egy fajdtyúkot a fészken. Nagyot nézett kedvesapám: „Ült a fészkén? Ebben az időben?" Igen, mondom, ül a fészkén, a tojásokon. „Aztán mit csináltál a tojásokkal?" — kérdi kedvesapám. Nem csináltam én velük semmit, mondok. Tudom én, hogy a fészket nem szabad megdúlni. Az én megboldogult kedvesapám erre méregbe jött: „Hej, Mihejko, Mihejko — azt mondja —, bolond vagy te még, nem vadász. De hisz ezek a tojások a vesztét okozzák a fajdnak. Mert azok a tojások meddők, fagyottak, megcsípte őket a tavaszi fagy, össze kell — azt mondja — az ilyet törni, mert különben az a szegény madár ott fog ülni rajtuk, étlen-szomjan, amíg bele nem pusztul."
— Úgy ám — fejezte be Mihej Kirjanovics —, hát így megleckéztetett engem az apám. Majd elsüllyedtem a szégyentől, bekaptam valamit, aztán futottam vissza a Jekutyin-patakhoz.
— A fajdtyúk miatt?
— A fajdtyúk miatt. Hogy leszedjem a fészekről. Az én kedvesapám, isten nyugosztalja, kiskoromtól fogva arra tanított: vedd, amit az erdő ád, de segélj is rajta, ha kell. Én meg, lám csak, mit tettem. Pedig már házasember voltam.


— Bizony, bizony — bólogatott Irinyja Matvejevna. — Házasok voltunk. A másodikkal voltam már viselős. Hanem azt meséld el neki, hogyan lett belőled vadász, hogyan kezdted — emlékeztette az öreget.
— Hohó! — derült fel egyszerre Mihej Kirjanovics, és most először elmosolyodott. — Ötéves forma lehettem, még a fenekem kilógott a nadrágból. Ott futkostunk a gyerekekkel az utcán, pilinckéztünk, hát egyszerre látom ám, jön kedvesapám, az erdőből jön, puskával. Meglát engem megboldogult kedvesapám, odakiált: „Hé, Mihej, Mihej! Itt futkosol, hancúrozol, amott a mocsáron túl pedig vár téged a császármadár."
— Csudanagy császármadarak voltak még akkoriban — tréfálkozott Irinyja Matvejevna —, akkora, mint egy üsző. Amint az felrepült, mintha megdördült volna az ég!
— Egyszóval, azt mondja kedvesapám, hallod-e, Mihej, vár a császármadár. A mocsáron túl. Tréfából mondta, persze, mert hisz mit lehet várni egy ötéves gyerektől? De én a szívemre vettem: biztos azért szid, hogy ilyen semmittevő vagyok — gondoltam. Mert olyankor szólított Mihejnek, ha komolyra fordult a szó. Én meg este odaálltam elé: hogyan kell hurkot vetni a császármadárnak? Kedvesapám megmutatta, örült az igyekezetemnek, de magam is hajaztam már a dologhoz, nem csoda: apám vadász, nagyapám vadász, másról sem volt szó a házban, csak ilyesmiről. Jól van, másnap aztán pitymallatkor felkeltem...
— Ötéves volt pedig — figyelmeztetett Irinyja Matvejevna.
— No, szóval felkeltem, előszedtem kedvesapámtól a pincéből az öt hurkot, azzal ki az erdőbe. Nyírfakéreg dobozkával, mintha erdei bogyóért mennék a mocsárra. Bogyóért már voltam a mocsáron, de tovább, a fenyvesben még nem. Abban erdei manók, lidércek laknak. Kicsiny gyereknek oda tilos a járás, megboldogult édesanyám mindig avval riogatott: „Vigyázz, ne menj a mocsáron túl. Elvisz az erdei manó." Féltek, tudod, a gyerek egykönnyen eltéved. No, most aztán mennem kellett a manók torkába. Hány esztendő múlt el azóta, nyolcvan is, de máma is emlékszem, hogyan mentem akkor, túl a mocsáron. Meztéláb. Csak úgy pillogtam a félelemtől... Nem is futotta a puskaporból csak az első fenyőfánál a hangyabolyig. Egyik kezemmel a keresztet hánytam a homlokomra, másikkal úgy-ahogy ledugtam a földbe a hurkot, aztán futás haza. Másnap menni kell megnézni a hurkot — még jobban szorongat a félsz, úgy indultam a mocsáron túlra. Elértem a mocsárhoz, ott meg akkora köd volt, hogy még, valami állat cuppog a sárban, nagyokat bőg — tehenek kószálhattak arra —, én meg sehogyse tudok bátorságra kapni. Gavrilo Alekszandrovics, isten nyugosztalja, ő segített meg. Szerencsémre épp a mocsáron túlra hajtott a szánján, mohát vitt a házához. Új házat épített. Én meg utána. Befordulok a mocsáron túl, ott, ahol most a borjúistálló áll, odamegyek a fenyőfácskámhoz, hát, szűzanyám, ott van a hurokban egy császármadár! Igazi! Ekkora tollakkal! Édesapám, a megboldogult, már amikor csakugyan vadász lett belőlem, beismerte: „Tudd meg fiam — azt mondja —, én dugtam azt a császármadarat a kelepcédbe. Láttam az igyekezetedet. Gondoltam, szokjad csak kiskorodtól a vadászatot." De micsoda örömöm volt nekem akkor! Elfelejtettem én minden manót, minden lidércet. Eszembe se jutottak, úgy futottam keresztül a mocsáron. Összetalálkoztam Gavrilo Alekszandroviccsal, odakiáltok: Gavrilo, fogtam egy császármadarat! Anyám összecsapta a kezét (nem tudott ám ő sem apám huncutságáról): „Jaj, Mihejko, jaj, fiacskám, meglesz a kenyerünk temelletted öregségünkre..."


...Ettől fogva betelepedett a házba a mese, hisz nem mese-e manapság mindez: az erdő, a madár, a hal, a vad? És Mihej Kirjanovics iménti komorságának és tartózkodásának nyoma se maradt. Valósággal megfiatalodott. Szürke szeme csak úgy villogott, csak úgy lobogott a szemöldöke bozontja alatt. És egyszerre mintha Irinyja Matvejevna is visszanyerte volna szeme világát, látóvá lett volna...


Mi minden eszükbejutott, mi mindenről meséltek: arról a két rókáról, amit Mihej Kirjanovics legutóbb ejtett el az idén télen, meg a legutolsó fajdról vagy siketmadárról, ahogy nálunk mondják, amit az öreg az elmúlt ősszel a folyónál ejtett, meg arról a kóbor medvéről, amelyik egész ősszel garázdálkodott a faluban, míg Mihej Kirjanovics Venykával, az erdésszel párban nem végzett vele.


De leginkább mégis ifjúkora erdeiben barangoltunk, egyre arra vetette az emlékezete az öreget, de meg Irinyja Matvejevnának is jobban esett arrafelé császkálni, mint maga mondta, azokon az ösvényeken és csapásokon. Vidám és zajos volt az az erdő, tele rőt vaddal, madárral...


— Mendegélek a vadasomban arra, ahol a hurkok vannak — mesélte Mihej Kirjanovics türelmesen lefordítva számomra minden vadászkifejezést —, imádkozom: ne fajd, hanem császármadár akadjon benne. Jókora út ám, végig a vadason, negyven-ötven verszta is megvan, át a tajgán, úttalan utakon, az iszákom dugig tele, de ráadásul még egy zsák is töri a vállam... Hát még amikor ősszel jövünk haza a fenyvesből! Lovon. Egy szekérrevaló madárral.


— Jól van, no — fogja vissza kicsit Irinyja Matvejevna az öreget —, hisz volt úgy is, hogy nem volt madár.


— Csakhogy ritkán, anyóka. Tán csak akkor az egyszer, a német háború előtt, sanyarú esztendő volt a fenyvesben, egész ősszel egyetlenegy fajdot se ejtettem, hanem akkor meg tele volt az erdő császármadárral. Soha életemben nem láttam még annyit! Mint a galambok. Falkában repültek, százával, sőt több is.
— A háborút mutatta meg a császármadár, azért jött falkába — magyarázta Irinyja Matvejevna. — Megérzi azt a madár.
— Úgy, úgy, anyóka — helyeselt tekintélytudattal Mihej Kirjanovics. — A természet változatja háborút jelent vagy ínséget, éhséget. Amikor az erdőn sűrűn női a gomba, vagy nagy a madár meg a vad szaporulatja, akkor készülni kell a bajra. Kedvesapám is, amikor meghoztam azt a császármadarat a Jekutyin-patakról, hát keresztet vetett: „Nem jól van ez, nem bizony, uram, segíts. Bajt jelent." Úgy is lett, esztendő múltán gyött a német háború.


— Oda kellett hagyni a vadast?
— Nekem bizony oda, sor alá álltam, de a vadasból akkor is csurrant-cseppent. Anyókám iparkodott benne.
— Irinyja Matvejevna?
— Vadászgatott, vadászgatott a nagyanyó. Nem tévesztette össze a siketfajdot a császármadárral.


Az öregasszony egyszerűen belevörösödött ura dicséretébe: finom, könnyen lángba boruló arca volt.


— Hát ha nem is nagyon, de azért csak vadászgattam — mondta aztán. — Az apósomat hamarosan elhagyta az ereje, de vadat még kívánt. Meg aztán kedvemre való volt az a munka. Szerettem az erdőben járkálni. Megy az ember a dombokon, a fehér mohán, nem is érzi a fáradtságot. Elfogja a jókedv, kivált, ha madarat fog. Igaz, a távoli kelepcékhez nem jutottam el, messzi voltak. Ott Fikliszt Petrovics segített ki. Egy szomszéd öregember. A mi vadasunk ott volt az övé mellett, a csapásaink keresztezték egymást. Derék, becsületes kis öreg volt. Az utolsó tollig odaadott mindent. Ha maga nem tudja kihozni, odagyön, oszt szól: „Szomszédasszony, a múlt héten egy siketfajd bemászott a hurkodba. Beraktam a kalickába." A kalickánk ott volt a Jekutyin-pataknál, olyan kis fészerféle, magas lábakon, hogy az egér meg a vad meg ne dézsmálja a zsákmányt.


— Bizony az úgy volt régen — szólalt meg oktató hangon Mihej Kirjanovics —: a gazságot, a bitangságot szigorúan vették. Hogy valaki kezet emeljen a más vadasára vagy hurokjára, olyan nem volt, isten ments. Nem is tudom, hogy vigyáztunk, ha a vadasunk összeért a máséval. Egy lépést se a szomszédéba. Ha pedig a kereszteződésben a szomszéd hurokjába fajd akadt, föl kellett akasztani egy fára, ahol legjobban lehetett látni. Hogy a szomszéd mindjárt meglássa, még mielőtt odaérne a hurokhoz. Az én csapásom a Virdán keresztezte egy Vihtegrába való emberét. Egész életünkben egymás mellett vadásztunk, de nem találkoztunk egyetlenegyszer sem, tavalyelőtt aztán összetalálkoztunk a járási kórházban. Ott aztán azt mondja nagy bűnbánón: „Észrevetted-e, hogy hozzányúltam a te fajdodhoz?" Észre, bizony, mondom. Az pedig akkor volt még az első háború előtt, hatvan esztendeje, amikor még mind a ketten fiatalok voltunk. Az a fajd épp a kereszteződésben akadt a hurkomra, és nehezékkel együtt átmenekült az ő vadasába. Kuzma meg, mármint Kokorin, engedett a csábításnak. Elcsente az én fajdomat. „Bocsáss meg — azt mondja —, Mihej Kirjanovics, fiatal fejjel, ostabaságból csináltam." De úgy is volt, fiatalságból, ostoba fejjel tette. Mondta is megboldogult kedvesapám: „Várj csak — azt mondja —, Mihej, nem csinálunk egyelőre semmit, könnyű végképp vesztét okozni az embernek. Hátha magától észhez tér." Hát észhez is tért. Soha többé egyetlenegyszer se tett kárt az enyémben.


— És ha nem tér észhez?
Mihej Kirjanovics furfangosán elnevette magát:


— Ráncba szedték azt egykettőre. Ma nemigen hisznek az ilyesmiben, hanem a régi időkben, hohó! Féltek is az emberek. Ott voltak példának a bűbájosok: kezükben tartották az életedet. Úgy ráolvastak az emberre, hogy elment a kedve az élettől. Különösen a zürjénekkel nem volt szabad ujjat húzni, Vaskiból. Micsoda nép! Ők maguk senkit meg nem bántanak, becsületes náció, de velük is úgy kellett bánni, teljes tisztelettel. Volt itt egy eset, a szomszéddal, hallottad, hogyan ültették a hangyabolyba?


— Rémlik valami — feleltem bizonytalanul.


— Jól emlékszem Luka Szamojlovicsra. Amúgy rendes kis öreg volt, eszes is, egyszer aztán ott járt Potyemában, elfogta a kísértés, bemászott a zürjének vadasába, kiszedegette a fajdokat a hurokból. Nem is lett volna semmi baj, úgy tűnt, nem látta meg senki. A zürjének meg épp kinn voltak a vadasban. Na, te bitang! Megállj csak! Engedték egész a házáig, a Lukasa háza mögött pedig — mert így hívta mindenki az öreget — volt egy nagy hangyaboly. Na, hát ráparancsoltak: ülj csak bele a hangyabolyba, aztán gondolkodj el, hogy kell élni. Öt napig ott ült. Aztán megjöttek a fiai Potyemába, hát az öreg ott ül a hangyabolyban, a nadrágja letolva, de már fel se tud állni.
— Hátha egyszerűbben történt az egész? Mondjuk, történt valami a fejével?
— Nem, nem, odaigézték — mondta hajthatatlanul Mihej Kirjanovics. — Könnyen ment az ilyesmi. Szigorúan büntették a bitangságot. Hát aztán haza vitték Lukaskát, teljesen agyonmarták a hangyák. Fél évet élt, vagy annyit se, átadta istennek a lelkét.


Én megintcsak úgy vélekedtem, hogy nem hiszek a varázserőben. Aztán úgy tettem föl a kérdést: ha ez a varázserő azelőtt lépten-nyomon megmutatkozott, vajon hová tűnt manapság? Miért nem hallani manapság semmit róla?


— Az már igaz — adott igazat Mihej Kirjanovics —, nem hallani manapság a bűbájosok huncutságairól. De hát hol vannak manapság már azok is, a bűbájosok? Pedig mennyien voltak valamikor! Itt voltak példának okáért Mohovikék Szolonygában. Mennyi népet megbűvöltek-megrontottak, kész istencsapása. A mi Kalina Ivanovicsunkról, a bácsikámról hallottál-e? Hogy elbűvölték az erdőtől ezek a Mohovikék? Nagy vadász volt ez a Kalina: másfélezer hurkot tartott. És még hány csapdát, hány lépet! Mestere volt a puskának is. Semmibe se vette az olyan vadászt, aki a lövéssel kárt tett a prémben. A mókusnak csakis a szemébe lőtt. És hány medvével végzett életében! Egyszer aztán látjuk ám: itt az ősz, a bácsi mégis otthon van. „Nem bírom — azt mondja —, fiúk, nincs bennem szusz." Méghogy szusz! Hogy jön az ide. Tisztátalan volt a keze a bácsikámnak, ez a nyitja. Nagyon forgatta a szemét jobbra-balra, be-bepislogott a szomszéd vadasokba. Hát ezért aztán ezek a Mohovikék elbűvölték az erdőtől. A vadászok kérték őket, akiknek a bácsikámmal szomszédos vadasuk volt. Akinek a keze tisztátalan, annak nincs mit keresnie az erdőben. Az erdő a tisztaságot szereti. így aztán megron-tottáka bácsikát. Nem is élt sokáig aztán. Meghalt.


 — Úgy, úgy — helyeselt sietve Irinyja Matvejevna, mintha az én ellenvetéseimet igyekezne megelőzni. — A Mohovikék, a bűbájosok, azok veszejtették el Kalina Ivanovicsot.


— Uram-teremtőm, hát ki mások, ha nem a bűbájosok?! Megboldogult kedvesapám is hányszor megmondta: „Maga okozta a vesztét Kalina. Ő maga, a tisztátalan kezével."


Itt aztán végképp hiábavaló dolog lett volna vitatkozni az öreggel. A kilencedik évtizedét taposta Mihej Kirjanovics, de a megboldogult kedvasapja, aki mellesleg, életének negyvenötödik esztendejében halt meg, most is a legnagyobb tekintély számára.


Sokáig barangoltam még az öregekkel a kedves Pinyega-vidék áldott erdeiben, sokáig szövögettük a valót s a valótlant beszélgetésünkben, aztán Mihej Kirjanovics egyszerre észbekapott: a nap már továbbment a házból. Elfecsegtük az időt, elfeledkeztünk a dologról.


Egyszerre valamennyien kijózanodtunk. Visszatértünk az életbe.


SOPRONI ANDRÁS fordítása


Néhány szó Fjodor Abramovról:


Sy. 1920, Verkola. Szovjet-orosz író. Irodalom szakot végzett, önkéntes a világháborúban, utána irodalmat adott elő a leningrádi egyetemen. Irodalomtörténészként főként Solohov munkásságával foglalkozik. 1959-ben jelentkezett mint szépíró. Előszeretettel ábrázolja az erdő világát, a természettel megbékélten, szimbiózisban élő ember erkölcsi értékvilágát. Főbb munkái: Fivérek és nővérek (regény, 1959), Az északi földön (regény, 1961), Két tél és három nyár (regény, 1968), Utak, keresztutak (regény), Dom (regény).


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/1. sz., 125-130. oldalak)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése