INNOKENTYIJ SZMOKTUNOVSZKIJ
Az én Dosztojevszkijem
 |
| Szmoktunovszkij |
Nem azért szólok Dosztojevszkijről, mert a hálás emberiség időnként, az évfordulókon, megemlékezik róla, hanem: mert nem tehetek mást és tudom, s ezt sok éven át mondtam, hogy szivárványos könnyeket fognak ejteni ugyanezek fölött a lapok fölött gyermekeink és — ez a meggyőződésem! — unokáink is. Mert Dosztojevszkij volt, van és mindig lesz. Az idő, a kegyetlen idő, amelynek az a tiszte, hogy megkurtítsa az életet, neki csak segít, hogy egymás után hódítsa meg a nemzedékeket, s ezek leróják adójukat az emberben lakozó figyelmeztető emberiességnek.
Nem tudom, hogyan alakult volna színészi pályám, és egyáltalán az életem, ha nem találkozom Dosztojevszkij műveivel.
Úgy igazán akkor ismertem meg, hatalmával akkor avatkozott be az én felnőtt életembe, amikor elkezdtem foglalkozni Miskín figurájával; és folytatódott mindenben, amit Miskin után tettem, bármilyen különbözők és tőle távoliak voltak is szerepeim lényegükben, megírásuk módjában, korban és szociális arculatukban.
Hamletomat sok kritika „jó" Hamletnak nevezte; ez, úgy érzem, így igaz. Ennek a Hamletnak a „jó" volt a vezérmotívuma, ez hatotta át az egész alakítást s vele együtt az egész filmet. Sokan épp ebben a jóságban látták az újat, a modern felfogást. Nehéz elképzelni, milyenné lett volna ez a Hamlet, ha nem előzi meg Miskin herceg (saját munkámra gondolok). Csak egyvalami bizonyos: bármilyen lett volna, de olyan nem, amilyenné Dosztojevszkij Miskin hercegének gazdagító hatására vált.
Az Autót loptam című film bogarasan becsületes, naiv Gyetocskinja egyszerűen meg sem születhetett volna Miskin herceg eredendő egyszerűsége, közvetlensége, természetes bölcsessége nélkül.
Az Egy év kilenc napjának Ilja Kulikovját már a forgatókönyv elolvasásakor sok vonatkozásban „kényes" típusnak jelölték meg; másként gondolkozik, mint mi; negatív hős. Tegyük fel, hogy jó hangulatban, nagy reményekkel és azzal a meggyőződéssel olvastam el a forgatókönyvet, hogy ez: igaz. De Ilja Kulikov jellemzése értetlenséget szült bennem; sajnáltam azokat a „színvakokat", akik a sötét tónusok miatt nem vették észre azt, ami ragyog. Ez a filmalakításom is annak eredménye, hogy találkozhattam a gazdag lelkű és érzésvilágú Miskin herceggel. És nem is nekem kell erről beszélnem, hiszen a filmnek szinte a teljes visszhangjából az világlik ki: Ilja Kulikovról kiderült, hogy egyike a film legtisztább, legkülönb figuráinak, ha ugyan nem ő a legjobb. Lehet, hogy az elméleti fizikust nem sikerült minden vonatkozásban bemutatnom; de szerintem lehetetlen benne nem észrevenni az embert, a kitárt lelkű, érzékeny embert, aki csupa barátság, jóakarat és szeretet...
Mostanában egyesek szívesen gondolják (és írják), hogy — úgymond — az én színészi mivoltomnak tökéletesen konkrét célja van: a jóság, a humanizmus. Emberileg teljesen érthető okokból nem szeretném ezt vitatni; nem töröm le magam alatt az ágat.. . Ám ha ez így van, hát ennek a célzatosságnak ott születhettek és születtek az indítékai, annál a jó és hatalmas erejű forrásnál, amely számomra mindig Dosztojevszkij marad.
Ezt a véletlen is tanúsítja, az élet.
Amikor Georgij Tovsztonogov, a leningrádi Gorkij Színház rendezője A félkegyelmű színpadi változatára készült, véletlenül megnézett egy filmet, amelyben én is játszottam. Neki akkor már megvolt a maga jelöltje Miskin herceg szerepére. Tovsztonogov később maga mesélte el: miközben nézte a filmet, nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy valahol már látta, alighanem jól ismeri ezt a színészt. De mivel Tovsztonogovnak sehogyan sem jutott eszébe, hol, mikor láthatta és ki az (nem is emlékezhetett rám, hiszen addig soha az életben nem találkoztunk), a tolakodó érzés egyre terhesebbé, mind lerázhatatlanabbá vált. Meg akart valamitől szabadulni; el akarta hessegetni, le akarta rázni, hogy valami végletesen fontos elhatározásra jusson; és akkor sok minden — ha ugyan nem minden — világossá, értelmessé, természetessé válik, az élet a maga megszokott, mindennapi kerékvágásába zökken, és a rögeszme átadja helyét a szabályosnak.
Jókora idő telt el, és egyszer, egy merőben más színdarab próbája közben Tovsztonogov hirtelen fölkiáltott (a szemtanúk állítása szerint: fölüvöltött):
— A szeme!... Az övé a szeme!
— Kié? Kinek a szeme?
— Az övé a Miskin herceg szeme.
— Kié?
— Az övé.
— De ki az az ő?
— Az a színész, hogy is hívj... na, az, aki abban a filmben... Valami Ivanov. A szeme!!! Az ő szeme. Két hónapja, hogy rám szegeződött. Azóta sem veszi le rólam...
Álmélkodhattak a jelenet tanúi: nem volt unalmas, de vidámnak sem volt túlságosan nevezhető. A főrendező belekezdett, aztán sokáig beszélt.
Rá egy hónapra megkaptam a szerepet; és bár továbbra is enyém volt a Miskin herceg szeme, legalább fél éven át elviselhetetlenül nehéz dolga volt velem minden partneremnek, a rendezőnek; alighanem az egész próbaidőszak alatt elvehették volna tőlem a szerepet, a környezetemben gyakran megfogalmazódott ilyesféle kívánság; sőt magam is örömmel visszaadtam volna. Akkor ez valóságos felszabadulásaszámba ment volna.
Csak most döbbenek rá, milyen félelmetes lépés volt ez számomra is, meg az én már túlontúl Miskin-szemem számára is. Hiszen minden oly könnyűnek látszott, mindenfelől ilyen „jó" instrukciók hangzottak el: „Magának semmit sem kell játszania, bízzék a szemében, nézzen csak; és minden sikerülni fog." Egy másik (félbeszakítva az elsőt): „Ezt így, ahogy van, magának írták. Semmit sem kell kitalálnia; nekünk sem kell." Mit válaszolhattam volna erre, és sok más hasonlóra?
Emlékszem a remegésre, amely hatalmába kerített, amikor először találkoztam ilyen közelről Dosztojevszkij érzés- és gondolatvilágával. „Igen, igen, hogyne" — válaszoltam fennhangon a figyelemre és a törődésre. De rettentő becstelenül viselkedtem, mert közben ez járt a fejemben: „Már engedtessék meg, de itt olyan embert kell alakítanom, aki tud szenvedni és meg tud rendíteni. Új világot kell fölfedezni. Nemcsak fölfedezni, de bele is kapcsolódni. Én jól ismerem magam: ilyen hozzám hasonló személlyel Dosztojevszkij nem tudta volna kifejteni eszméit." Nem véletlenül nevezte hősét regényének első változataiban „Krisztus hercegnek", ebben a névben egyesítve mindazt a ragyogást és önmegtagadást, amely egy emberből az őt környezőkre kisugárzik.
És ebben a sűrítetten alkotó és egyáltalán nem könnyű próbalégkörben, bonyolult emberi viszonylatok között Dosztojevszkij segítségével ki tudtam fejezni mindazt a jót, ami bennem szunnyadhatott, csupán életre kellett támasztani, föl kellett ébreszteni. Olyan munkabírásra volt szükség, amelyet nem lehet szavakkal kifejezni; nemcsak a rendezőm, de a magam türelmére és béketűrésére, s ami a legfontosabb: Georgij Alekszandrovics szilárdságára volt szükség (hiába jártak nála színészküldöttségek, hogy vegye el tőlem a szerepet), hogy közösen előbb megérthessük, elhiggyük, és csak azután adjuk tovább a színpadról Miskin herceg humánumának, jóságának teljes mélységét.
Megtört a jég és megindult...
Akkor eljutottam odáig, ami most már magától értetődőnek s valósággal velem születettnek látszik. Miskin hercegem az emberek közé ment, hogy nyíltan és kissé fesztelenül, csöndesen a szemük közé nézzen, és ezért a látszólagos tapintatlanságért cserébe odaadja szívének melegét és egész oszthatatlan valóját. Az előadás első része, a drámai anyag néhány homályos pontja ellenére, tele volt biztató szép reménységgel, már-már annak bizonyosságával, hogy az emberekhez, az egyes emberekhez vezető út gyönyörűen végződik. És ez a reménység, hordozójával együtt, lépésről lépésre semmivé lett; ellenkező irányba, a pusztulásba vezető útra taszítja mindazokat, akik nem hittek benne és nem segítették, hogy az a másik megvalósuljon; akik gyanakvással figyelték, éppen csak hogy érintették. A ragyogó meggyőződésnek sugarai fénybe borították az emberekhez vezető tragikus út jelentős részét, de éppen ezek a sugarak, miközben átjárták a homályt, arról szóltak, hogy az áldozatoknak értelmük van; ébren tartják a reményt és új megváltót ígérnek.
A darab régen lekerült a játékrendről, de mindmáig hallom azt a mintegy kétszázszor megismétlődő, feszülten-izgató, a felkiáltás határáig feszülő csendet a nézőtér felől; azt a csöndet, amely egyedül képes arra, hogy a szereplőkkel együtt az egész nézőteret az egyszerűségnek és őszinteségnek, a bizalomnak abba a magasztos világába vigye, Dosztojevszkij örökségébe, ahol olyan csodálatos lény és személyiség lakik, mint Lev Miskin.
Alkalmam volt részt venni egy meglehetősen csúnya — hogy keményebb szóval ne illessem — Dosztojevszkij-vitán. A vita tárgya — az emelt hang és a visszafogott ingerültség előidézője — nagyon is konkrét volt: Dosztojevszkij és művei; az elhangzottaknak viszont nem volt semmi értelme. Úgy vettem észre: a vitázók sokkal inkább egymás iránti ellenszenvük kinyilvánításával voltak elfoglalva, mint Dosztojevszkijjel, vagy azzal, hogy mi az ő helye a mi életünkben. Ennek a szenvedélyes szópárbajnak az egyik és a másik tábora, úgy vélem, nem ismerte Dosztojevszkijt eléggé ahhoz, hogy megvédje és büszkélkedjék vele, vagy hogy elmarasztalja és megtagadja. A vita ostoba volt, szégyenletesen suta, ráadásul tisztességtelen.
Az egyik hölgy: Hogyan lehet elmenni amellett, aki büszkeséggel tölt el bennünket; hogyan tehetünk úgy, mintha nem volna, de ha van is: nincs rá szükségünk, nem a miénk ?!... Azt mondják nem arról ír, amiről kéne, nem megfelelő eszközökkel... Egy igazi orosz íróról beszélnek így, akinek könyvei ott kell legyenek minden házban!
A másik férfi: Sötétség, hátsó udvarok, mindennek a fonákja, ahol erkölcsi torzszülöttek nyüzsögnek a piszokban, és még büszkék is a züllöttségükre — ez aztán jó reklám arra, hogy naponta olvassák...
Az egyik: Nem, nem, már megbocsásson, én nem engedem meg magamnak azt a cinizmust, hogy reklámozzam azt, aminek nincs szüksége reklámra. Dosztojevszkijt olvassa és tanulmányozza az egész világ!
A másik: Kérem, legyen nyugodt, mindent a maga idejében, csak azért olvassák, mert Nyugaton éppen ilyennek akarnak bennünket látni, torzszülötteknek, akik nem képesek megállni a maguk lábán, nem tudják fölépíteni a maguk életét, nem tudnak helytállni a harcban.
A hölgy szenvedélyes hangja, úgy látszott, mintha eszköz lett volna arra, hogy megvédjen valamit, aminek az értékei bizonytalanok. És mindez akkor, amidőn Dosztojevszkij öröksége időtállónak bizonyult, kultúránk, öntudatunk elidegeníthetetlen része lett, egy nagy nemzet szellemi világának alapja, s ez a nemzet megengedheti magának, hogy ami benne egyetemesen emberi, azt megossza az egész emberiséggel.
... Attól pedig végképp el is ment a kedvem, hogy az erőltetett vulgárszociológiára hallgassak, amelyből kong az áltudomány, s amely zavarában képtelen különválasztani Dosztojevszkijt a hordalékától, a „dosztojevszkijizmustól". Pedig ez egyáltalán nem tartozik az íróra, nem is tartozhatik rá. Mint ahogy Anton Pavlovics Csehovnak sincs semmi köze ahhoz az unalmas és kényszeredett „csehovizmushoz", amellyel hosszú időn át telis-tele voltak Oroszország színpadai. Lehet, hogy ez részemről önteltség, de: tapasztalat, Dosztojevszkij két regényével kapcsolatos színészi munkám megszenvedett tapasztalata, és jogom is, hogy ha nem is általánosítva, csak egyszerűen kimondjam, ami így igaz: Dosztojevszkijban oly mértéktelenül nagy a sugárzó erő, a jóra törekvés oly hatalmas erejű töltése halmozódott föl benne, hogy vakít. Néha el is vakítja azokat, akik nem tudják elviselni ezt az éles fényű áradatot. Hozzá kell szoknunk. Sötét szemüvegen át könnyebb a napba nézni. De ha megszokjuk, ha legyőzzük a szokatlant, az első pillanat okozta vakságot, megpillanthatjuk az egészségeset, a jót, amely a fájdalom, a betegesség, a sötétség ellen csatázik.
Lehet, hogy ez a másik véglet, de én így látom; maga Fjodor Dosztojevszkij és munkái serkentenek arra, hogy szemben álljak a „dosztojevszkijizmussal".
Valóban határtalan a mi önhittségünk, színészeké; ebben talán csak egyes forgatókönyvírók, és vitathatatlanul alighanem a filmrendezők tesznek túl rajtunk. Csak állhatunk zavartan, s figyelhetjük meghökkentően ismétlődő mutatványaikat: miként preparálják ki az óriásokat, Shakespeare-t, Tolsztojt, Csehovot. Eláll az ember szeme-szája. .. Vajon folytatják-e még? De be kell vallanom, néha mi színészek is meggondolatlanul olyasmire adjuk a fejünket, amire korántsem kellett volna, ha reálisan számot vetünk képességeinkkel.
A távoli Moszkvából a telefon hozta el filmrendező barátom fáradt hangját:
— Utazz ide, öregem, megpróbáljuk megcsinálni...
A hírek már eljutottak hozzám arról, hogy megkezdte a színészválasztást a Bűn és bűnhődéshez. Eszembe sem jutott, hogy koros vagyok Raszkolnyikovra; ha ez nem zavarja a rendezőt, hát legyen. Lélekben és gondolatban már régóta készen állok ennek a fiatal figurának utolsó jelenetére.
Elég jól lehetett hallani, nem tévedhettem, a rendező.ezt kérdezte:
— Melyikhez van nagyobb kedved?
— Hogyhogy... melyikhez?
— Mit vinnyogsz ott? Porfirijhoz vagy Szvidrigajlovhoz? Még a vinnyogáshoz sem volt erőm. Nesze neked, vén szamár.
...Pályám tapasztalatai, amelyeket addigi szerepléseim közben szereztem, amellett szóltak, hogy Szvidrigajlovot válasszam; ám gyorsan kellett dönteni. Akárhogy történt is, újat, ismeretlent, szinte erőmet meghaladót akartam.
Mintegy válaszul és döntésem előzetes jeleként történt a következő: a stáb szobájában a falakat mindenütt a Bűn és bünhődés skiccei borították. A jelmeztervező igazán jól ismerte, és ami fő: jól érezte feladatát ; bemutatta a szereplők öltözékét. De nem is ez keltette föl a figyelmemet, hanem az, hogy valamennyi figurát a maga jellemző jegyeivel rajzolta meg és ábrázolta, finoman hangsúlyozva mindegyik lelki alkatát, egészen a legkisebb epizódfigurákig. Tekintetem érthető okokból ide-oda futkosott a falakon, Porfirij Petrovicsot kerestem.
— Ő hol van?
— Bárhogyan igyekeztem, sehogy sem sikerült. Akár a kocsonya vagy a nedves szappan: kisiklik a kezemből. Nem lehet megfogni, elkapni.
Úgy látszott pedig, nincs ennél egyszerűbb, hiszen minden meg van írva, olyan érzékletesen van megírva, az utolsó vonásig... Csupán később, amikor elkezdődtek a próbák, döbbentem rá, mennyire elhamarkodottan választottam; akkor értettem meg, hogy lehetetlen ezt a figurát a maga konkrétságában, síkos képlékenységében elképzelni. Bármennyire vesződtünk is Lev Kulidzsanovval, a rendezővel, hogy megkeressük azokat a ritmusváltásokat, amelyeket Dosztojevszkij oly könnyű kézzel teremtett meg ebben az alakban; sajnos, nem tudtam kifejezni őket. Ma már úgy érzem, hogy ezeket a maguk egyenetlenségében és lendületességében megmutatni csak valami természetfölötti lény lenne képes. Ördögi ritmusok!
Mi pedig önkéntelenül, anélkül, hogy észrevettük volna, Porfirijnak főként a logikája felé kanyarodtunk. Kétségtelenül ez is megvan benne, de nem olyan mértékben, ahogyan Dosztojevszkij minden szereplőben az Emberit fürkészi: különlegességeit, jellemvonásait, szokásait, világszemléletét, egyszeriségét. Ezért is nehéz Porfirijt ábrázolni, mert eredetisége — ezerszínűségében rejlik; ez fegyverezte le Raszkol-nyikovot, aki pedig gondosan felkészült a vizsgálatra. De azt korántsem sejtette, hogy a vizsgálóbíróban emberrel találkozik, aki ilyesmit mond neki: „Általános eset — az a bizonyos, amelyikre minden jogi forma és szabály ráillik, mert arra szabták, azt írták le a könyvekben — egyáltalán nincs a világon, és minden eset, teszem azt, minden bűntény, mihelyt valóban elkövették, tüstént egyes esetté lesz!"
Nem furcsa, hogy a vizsgálóbíró, akinek az a hivatása, hogy csak a törvényt tekintse, megfogja és izolálja a bűnöst — egyszer csak azon igyekszik, hogy az újjászületés, a bűnbánat útjára terelje; hogy Rasz-kolnyikov lelkiismeretéhez fordul? Nem védelmezője tehát valami ragyogó alapelvnek? Nem ugyanerre törekszik, a Raszkolnyikov iránt érzett szerelmében, Szonya is?
Dosztojevszkij csodálatos leckét adott: nem a mesterségbeli hovatartozás, nem a mindennapos funkciók fontosak egy karakter lényegének megjelenítésében, hanem mindenekelőtt és csupán a lelki eredetiség, az emberi az emberben.
... Bárhogyan fogalmazom is meg Dosztojevszkij hatását a magam munkájára és bármilyen ügyetlenül szóljak is arról, ami engem az alkotásaihoz fűz: az ő hatása alatt állok, rajongással tölt el, és amíg ez így van: gazdag vagyok. Bármi történik ezután, az életnek az az óriási része, amelyet az ő alakjai sugaraznak be, megmarad az élet örökös, fényes részének, amelyhez emlékezetemben és szívemben mindig visszavisszatérek, mint ahhoz a legdrágábbhoz, amely valaha az enyém volt.
Boldogsággal tölt el, hogy nem vagyok magam, én is osztozom az emberiség szeretetében, amelyet Dosztojevszkij lángelméje ragyog be.
DALOS LÁSZLÓ fordítása
Néhány szó Innokentyij Szmoktunovszkijról:
Sz. 1925, Tatjanovka. Szovjet Lenin-díjas színész. Orvosi tanulmányokat folytatott, majd 1945-46-ban a krasznojarszki Puskin Színház iskoláját járja. Színészi pályafutását 1946-ban kezdte. Első jelentős sikerét Miskin herceg alakításával szerezte (Dosztojevszkij: A félegyelmű). Számos igen jelentős, nagysikerű film főszereplője, világszerte nagy feltűnést keltett eredeti Hamlet-alakítása, Kozincev 1964-es filmjében.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1981/12. sz., 154-158. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése