2011. december 10., szombat

Válogatás a mai litván irodalomból (2)


HALINA KORSAKIENÉ
Verona ege


Naponta tízszer-hússzor leszalad-fölszalad a recsegő lépcsőn. Nem fut — repül. Lentről, az első emeleti asztalosműhelyből lihegés nélkül siet fölfelé, a tágas padlástérbe, a dekorációs műhelybe. És máris újra — le, két-három lépcsőfokot ugorva. Lába erős - nemhiába volt első távolugrásban a főiskolán. Egyszer öt méter tízet ugrott. Bár ez már rég volt... Akkor, a főiskolán. Néhány évfolyamtársa nem nézte jó szemmel a sportsikereit. Minek vesztegeti — úgymond — az idejét az edzésekre? Miért lelkesedik a sportért? Ostobaság. A régi mondás: „ép testben ép lélek" állítólag elavult. Manapság a túlságosan ép test a szállni vágyó lélek ballasztja. Elsekélyesedik az a mély, tudat alatti áramlás, amely mint a levegő, olyan fontos a művészetben.


De mégsem! Talán rossz az, ha az embernek gyors a lába? Látjátok, most milyen sikeresen szolgálja őt! Őt és a művészetet is! Badarság az egész okfejtés! Erős, kisportolt lábain könnyedén fut naphosszat le-föl egyik műhelyből a másikba.


És lépte könnyed, szoknya nem zavarja a mozgásban. A legközönségesebb tréningruha van rajta, sötétkék, durva flanellból, kissé lötyögő, elrejti karcsú derekát. Világos, boglyas haja kis szalaggal szorosan összefogva a feje búbján. Bár a lófarok már rég kiment a divatból. Tudja, hogy nem divatos, de így mégse lóg a haja a szemébe. Lobog a háta mögött és nem zavarja. A kezével mindig csinál valamit, örökösen a frizuráját igazgatni nincs idő. A keze a munkához kell, arra való!


Ő ilyen. És akinek nem tetszik, ne nézze!


A harmadik emeleten egy pillanatra megáll. Szíve hangosan dobog - milyen kellemes éreznie, hogy edzett atlétaszíve erőteljesen hajtja a vért az ereiben.


Csak egy pillanatra áll meg. Hogy lélegzetet vegyen. De a nyitott ajtón keresztül tekintete már egy hosszú folyosót pásztáz. A legvégén tábla ég: „Csendet kérünk! Próba!"


És ezektől a fekete tussal az üvegre írt szavaktól minden alkalommal elakad a lélegzete. Mint ugrás előtt. Amikor teleszívod az egész tüdődet levegővel, és teljes erőből elrugaszkodsz a rajtgéptől, akkor ugyanilyen hűvöset érzel a szíved alatt. Mint mikor jeges forrásvizet iszol.


Ott, az ajtó mögött, a folyosó végén — Shakespeare. Az ő hatalmas birodalma. Hogyne dermedne bele a szív?! Már magától a névtől: Shakespeare - szédülni kezd a fej. Mint a házi óbor illatától. Felhozzák a pincéből a pókhálós üveget, kihúzzák a dugót, és ...


Fülel. A lépcsőfordulóban, a poros plüssajtón áthallatszik Steponas Virsulis hangja, ez az ismerős, kissé tompa, rekedtes hang. Bizonyára a szüntelen dohányzástól. Egyik cigarettát a másik után szívja.


Egyre jobban magával ragadja Rómeó szárnyaló monológja. Mégis, néha el-elfintorodik, mintha savanyú almába harapott volna, vagy hamis hang hasogatná a fülét: érezni - a színész túlcukroz. Azt hiszi, hogy a szerelmes fiú monológja meggyőzőbben hangzik, ha édeskéssé teszi hanghordozását.


De most minden érzékszerve megfeszül, úgy figyel. Júlia! Tökéletes, magasra röppenő hang. Mint a kristálytiszta csengettyű. „Elmégy? Szerelmem, férjem, egyuram!"


Ilyen Júlia szerelme. Szenvedély és sóvárgás keveredik benne.


Mint az életadó eső, amely napsütéskor a váratlanul tornyosuló felhőből hull alá — bőséges, gazdag.


Vár még egy pillanatig. Hunyorgatva mosolyog. És aztán könnyed, kisfiús ugrásokkal felszalad a dekorációs műhelyébe. A padlón szétterítve hatalmas vászon - tizennégyszer tíz méteres. Háttér. Rajta, lent, Verona falai, de nagyobb része még érintetlen, tiszta. Az égbolt kerül oda - a munkának ez a része az övé, ez a feladata a színház titokzatos világában. Bemártja az ecsetet a vödörbe kevert kékítőbe, és alig érintve a vásznat festi Itália egét. Fényes, egyszínű, hasonló a mélykék szaharai égbolthoz.


Nem itt rejtőzik-e minden titokzatosság halála? Festékes vödör, durva vászon... És kész?


Vagy talán épp a kezdet? Hisz ez a kezébe szorított ecset csodát művel - kék eget, mely alatt lobogó ifjonti szenvedély születik. Hát nem maga hallotta, hogyan szólt a poros ajtó mögül a szerelem hangja?


Lehet, hogy szerepe teljesen jelentéktelen ennek a csodának a valóraváltásában, lehet, hogy ő csak végrehajtója más gondolatainak — festi a fiktív, egyszínű eget. Felhőtlent, mely nem kelt aggodalmat. Melyet nem zavar meg földi szenvedélyek visszhangja. De hiszen az ő keze vezeti az ecsetet! És a szürke vászon átalakul Shakespeare egévé.


Evvel nem ér fel holmi kirakatrendezés. Még a legötletesebb sem, amiért az első díjakat osztogatják. Ott, a krétával bemázolt kirakatüveg mögött éjfélig bíbelődhetne, mindenfé-; le zoknit, nyakkendőt, kesztyűt rendezgethetne, de hevesebben verne attól a szíve? Erezné magát ilyen irtó jól, mint most?


Egyelőre csupán szürke végrehajtója a feladatoknak. Segéd-díszlettervező egy kis peremkerületi színházban. Csak ennyi. Volt évfolyamtársai közül némelyek gúnyosan „mázolónak" titulálják. Hát aztán! Ő tudja, hogy már a kengyelbe tette a lábát. Még nincs nyeregben, nem! De a lába már a kengyelben. És ez nagyon sok. És nagyon fontos. Ezért nem törődik a gúnyolódással. Eltátják még a szájukat, mikor majd a nyeregben ül. De egyelőre, egyelőre naponta tanúja lehet csodák születésének. Születésüknek és elmúlásuknak.


Egyedül ül a földszint mélyén, körülötte üres széksorok, és feszülten figyeli a színpadot. A rámpán túl, a sötétség övezte sírboltban, a Capuletek kriptájában Júlia halni készül. „Jönnek! De nem késem! — Jer, drága tőr!"


A sötétből csak őt hasítják ki a fényszórók. Mellébe szúrja a kelléktőrt. Megszűnik hangja kristálytiszta csengettyűinek csengése, utolsó sóhajai is szertefoszlanak, s fájdalmasan belevesznek a földszint sötétjébe: „.. .és add, hogy meghalhassak!" Leroskad a halott Rómeó lábához a rózsákra, amelyeket Paris sírjához hoztak.


— Ennyi! Szünet után újravesszük!
A rendező hangja dörög.


A kis, borzas, görnyedt hátú ember a sorok közti átjáróban ül, mellel a gyengén megvilágított vezénylőpultra hajol. Gonosz törpére hasonlít. Hangja végigdübörög az üres, sötét termen.


A lány az utolsó sorban bújt meg, borzong. És érzi, úgy lengte körül a Művészet kísérteties fuvallata, mintha láthatatlanul egy madárka repült volna el mellette.


Szünet. És a büfében viszontlátja őket — leszállva a varázslatos pódiumról, feltámadva a halálból, fakón, köznapin, valóságosan.
Steponas Virsulis is itt van, vállára vetette átmeneti kabátját - a fűtőtest alig meleg. Kezében cigaretta füstöl. Szürke, rosszul borotvált arc. Nadrágja gyűrött. Téblábol az asztalok között, gondolataiba merülve. Szótlan. Hirtelen energikusan elnyomja a cigarettát a hamutartóban, mint aki döntött valami fontos dologban. Leül az üres asztalhoz, sört kér. Már az első pohár után kipirul szürkés arca. És félórával ezelőtt? Micsoda ihletett monológ!


Júlia is megérkezik. Az imént olyan természetesen, olyan keservesen halt meg... És most — a büfében. Júlia az első nagy szerepe. Széles, puha sálba burkolózik. Összehúzza magát, mint aki még minden porcikájában érzi a sírbolt nyirkosságát. Leül a modern műanyag borítású asztalhoz, könyökére támaszkodik. Tenyerével átfogja fehér arcát. Ujjai soványak, verteiének, és — bizonyára — hidegek, mint a jégcsap.


—  Teát! Szörnyen szeretnék egy forró teát. Citrommal.
A büfésnő egykedvűen eléteszi a gőzölgő poharat. Számolgatja az aprót.
—  Dana, tartson velem! Vagy nem szereti forrón? -  Júlia hangjában szeszélyes árnyalat. Kissé affektál, mint egy elkényeztetett kislány.
—  Jöjjön már ide, Dana! Üljön le.


Dana — ez ő. Az új díszlettervező. Mit akar tőle Júlia? Talán fél az egyedülléttől? És az iszonyattól, mely a színpadon vár rá — a temetői kriptában?
—  Még egy teát — kiáltja Júlia a büfésnőnek. — Citrommal kéri? Nagyon jó nátha ellen. És nem árt egy icipici rum sem.


Egymással szemben ülnek — Júlia és Dana. Köztük a csupasz műanyag asztal — két pohár, benne citromszelet. Hát nem csodálatos?
—  Tudja — súgja összeesküvő módjára Júlia —, az én Rómeómnak undok náthája van. - Aggódva harapdálja ajkát. - Csak ne kapjam el a premierig! Brr!... Érzem, már ráz is a hideg! Biztos, hogy megy fel a lázam. Még egy kis rumot! - kiáltja oda hangosan a büfésnőnek. - Azt hiszem, máris berekedtem. Hallja?


Dana le nem veszi a szemét a vele szemben ülő fiatal nőről: hol a költői törékenység, a romantika, az ezüst csengettyűk a hangjából? És hol a határ a művészet csodái és a mindennapok között?


—  Láttam, hogy figyelte a próbát — fordul bizalmasan a lányhoz Júlia. — Egész idő alatt láttam a földszinten. No és... hogy tetszik?
A hang némileg esdeklő. Kétely és bátortalan remény is bujkál benne.


—  Csodálatos — súgja Dana. Alig hallhatóan leheli ki a szót. És Júlia arca, amely sápadt, mint az alabástrom, most hirtelen kristálytisztán újraéled, felderül. Mintha megvilágították volna a fényszórók...


—  Tényleg? Tetszett? - Örül, mintagyerek, aki a jó magaviseletéért cukorkát kapott. - Ó, bárcsak az én Rómeóm ne szipogna! Higgye el, a halálba kerget!


Ebben a pillanatban megszólal a csengő, amely a színészeket a színpadra hívja. Júlia föláll.
—  Megyek még egyszer meghalni! - és hálásan néz Danára. Hangulata láthatóan megjavult. Lehet, hogy a forró, rumos teától? Vagy talán attól az egyetlen szótól?


Dana visszatér a festékesvödréhez. Nem tréfadolog befesteni egy ekkora vásznat — tizennégyszer tízest — egyszínű kékre.
Energikusan felkavarja a festéket a nagy ecsettel, és munkához lát. Ecsetvonás ecsetvonás után.


Uramisten, mennyire alapos! A szemében már minden csupa kék Verona egétől. És milyen finom szaga van ennek a festéknek! Összemaszatolja a tréningruháját, az arcán kék petty, és a hajában is cseppek. Még egy ecsetvonás, és még egy...


Mondjátok, hogy van ez az életben? Minden egyszerre zuhan rád. És te megmámorosodsz, fejed szédül: életed első díszletét csinálod, és ott van Verona is, és Shakespeare is... Minden csodák kezdete. S pusztulásuk. És miért éppen most kellett megjelennie neki, akit már oly régóta várt?


A színházban Rómeónak hívják. Pedig a neve a leghétköznapibb — Romas. Becenevét azért kapta, mert a múlt évben az államvizsgán a bizottság elnöke állítólag azt mondta: „Maga Rómeó szerepére született!"


És valóban — arcra, termetre igazi Rómeó. Pedig egyelőre csupán Rómeó szolgája: Baltazár. Néhány jelenet, néhány mondat. Rómeó szerepét pedig a tapasztalt, érdemes művész, Steponas Virsulis próbálja.


—  Láttad a lábikráit? — alighanem ezek voltak az első szavak, melyekkel Romas Danához fordult. - Még nem volt alkalmad megcsodálni Virsulist trikóban? Nem tesz semmit, majd a főpróbán részed lesz ebben a szerencsében. Biztosíthatlak - ha úgy játszik is, mint maga az úristen, a petyhüdt lába akkor is röhejes.


Romas lábikrája és csípője: mintha márványból faragták volna. Szűk bársonyfarmert hord, lába könnyedén rugózik, és ringatja arányos törzsét, amelyre fekete pulóver feszül. Arca szikár, száraz. Ajka éles vonalú, és gúnyos mosoly játszik rajta. A homlokán szemöldökéig hull sűrű haja. Valóban, született Rómeó. És Dana, mikor először meglátta, egyenesen megdöbbent: Rómeó! Éppen olyan, amilyennek a mai Rómeót elképzelte magának. És akit mindig várt.


Egyszer véletlenül betévedt a dekorációs műhelybe, megállt Dana háta mögött, szép lábain ringatózva figyelte, ahogy a lány széles ecsetvonásokkal varázsolja oda Verona égboltját. Vállán világoskék művelúr sporttáska, vívófelszereléssel kitömve.
-  Tom Sawyerrel konkurrálunk, igen? - bökött a festékesvödör felé. - Szélcsend az Adriai-tengeren, ha nem tévedek.
-  Majdnem. Csak nem az Adriai-tengeren, hanem Verona fölött -  mosolygott Dana. És meglepte saját nevetése: valami szokatlan izgalom támadt benne.
—  Telibe találtad — szellő sem rezdül földön-égen. Ilyen éghajlat alatt még az asztmás Rómeó is szerelembe esik!


Csípős humora tetszett Danának. Feltételezte, hogy valami több rejlik mögötte. Úgy érezte, nem, egészen biztos volt benne, hogy a gunyoros maszk alatt mindenki elől titkolt gazdag, bonyolult belső élet rejtőzik. Ilyen férfira várt. És, íme, megérkezett, váratlanul betört a padlására. Szűk, kissé kitérdelt és hátul kopott bársonynadrágban. Pompás világoskék táskával a vállán.
Este már várta őt a lépcsőházban, a színészbejárónál.


És együtt mentek, ahogy a fiú mondta, „lődörögni" a belvárosi sugárútra. És már akkor folyton azt hajtogatta, hogy ő született Rómeó. És nem akármilyen, hanem éppen napjaink, korunk Rómeója. Ezen az estén újra kirohant Steponas Virsulis petyhüdt lábikrái ellen, és nem mulasztott el Júliába sem belekötni: „primitívnek" nevezte. Dana ellent akart mondani: nem, Júlia csodálatos! De hallgatott. Félt, hogy Romas szemében maga is primitívnek látszik. De az ősz gyönyörű volt. A sugárút, melyet ritka, kísérteties neonfény világított meg, tele volt mozgással és hanggal. Az ég is nyugtalan volt, akár az utca. A felhők hatalmas jéghegyekké tornyosultak, egymásnak ütköztek, majd beomlottak a sötétkék mélységbe. Folyt a felhők csendes ütközete. A harcba néha bekapcsolódott a hold is. Kerek, fehéres, hideg. Mint a színházbeli hold. Úszott a felhők gomolyagában, eltűnt, majd újra előúszott. Fénylő és sötét csíkok váltakoztak az aszfalton az elsuhanó autók kereke alatt, ott remegtek a járdán is, lábuk alatt fenyegetően ugráltak az árnyak.


„Ha Verona fölé is ilyen égboltot lehetne..." — gondolta Dana. Úgy érezte-, hogy nemcsak a feje fölött, nemcsak a lába alatt, hanem őbenne is a fénynek és sötétségnek ugyanez a furcsa csatája folyik.


Egymás mellett sétáltak, válluk összeért, ujjaik összekapcsolódtak. Dana ha kissé félrefordult, látta Romas szemét, homlokába hulló haja alól nézett rá. Ment, alkalmazkodva a fiúhoz. És várta, mikor nyílik meg előtte a másik bonyolult, sokat ígérő lelke, melyet a gunyoros, unatkozó maszk takar el.


Jó volt vele. És izgalmas. Minden, ami körülötte történt, valószerűtlennek hatott. Akár a színpadon.


így ismétlődött ez naponta. Romas várta őt a lépcsőházban, a színészbejárónál. És ő sietett hozzá. Már nem bújtatta vékony derekát lötyögő tréningruhába. Hiszen az alakja tetszett Romasnak. Haját már nem kötötte lófarokba. A szél szabadon lobogtatta lágyan leomló fürtjeit. Romas mellette ment, kezét a vállára tette, másik kezét gondtalanul nadrágzsebébe bújtatta. Néha valamit fütyörészett. És a sugárút fölött folyt a felhők harca. A jéghegyek közti szabad vizekben bukdácsolt a hold — nagy volt és sápadt. Lábuk alá árnyak vetültek — küzdöttek egymás közt a fényfoltok és a sötétség. És köröskörül minden kísérteties volt, mint az imbolygó lámpafénnyel megvilágított romantikus színpadon. Csak ők ketten voltak valóságosak. De lehet, hogy csak ő érezte így?


—  Ha tőlem függne, ilyen égboltot festenék. Nézd, Romas! Na, emeld fel a szemed! Nézz fel!
De Romas inkább a járdán sétáló tömeget nézte.
—  Minek ez a romantika? — egyre erősebben ölelte át Danát.
Romas keze súlyos volt, nyomta a vállát. Dana igyekezett meg-megszabadulni tőle.
—  Megfojtasz, Romas! — Izgatottan nevetett. És újra kérte Romast, hogy pillantson föl az égboltra.


Jóformán beleszeretett a saját kékre festett vásznába, mely a műhely padlójára volt kiterítve. Abba az égbe, melyet saját kezűleg csinált. „Mindennél többre becsülöm a pontosságot. És nem szeretek, nagyon nem szeretek semmilyen improvizációt. Mindennek olyannak kell lennie, amilyen a vázlaton." Munkába állásának első napján ezt mondta a színház művészeti vezetője. Ő éjszakánként mégis Verona egéről álmodott! Olyannak álmodta, amilyennek látta és érezte. Amilyennek valamikor „hallotta": a rádióban Prokofjev balettzenéjét sugározták.


—  Ha még intenzívebb lenne, egészen lila? Mit szólsz hozzá, Romas? — És a szélén -  elütő szín. Hogy miért? Jelezné a fenyegető veszélyt...


De Romast nem izgatták a lány gondolatai. Közömbös maradt. Egykedvű és süket. A lánynak néha úgy rémlett, hogy mindaz, amiről ő gondolkozik, amiről beszél neki -nem jut el a fiúhoz, mintha ultrahangon szólna, mintha beszéde érzékelhetetlen maradna a másik számára. A fiú állandóan hangoztatta, hogy különleges érzéke van a korszerűt meghallani, „a XX. század végi ember ösztöne" ez.
—  Az eszem megáll, hogy milyen lába van Virsulisnak. Megpukkadok a röhögéstől -  hajtogatta újra a magáét.
Dana oldalról pillantott Romasra. Néha hirtelen afféle nagy vízimolnárka jutott róla az eszébe, amint hosszú lábaival siklik egy tó vizén.
—  Csak egyetlen jó barátom végezze el a színművészetin a rendezői szakot, majd akkor megmutatom én nektek Rómeót! Természetesen nem itt, nem ebben a penészes színházacskában. És ha nem kapom meg — megyek a trolira. Miért ne? Egy volt osztálytársam — nagy fejes a vilniusi trolivállalatnál. Elintézi. Nem rossz az! Ülsz a puha karosszékben, és forgatod a kormányt. Úsznak el melletted az utcák, házak, emberek. És gond egy csepp sincs.


Egymáshoz simulva mentek. Romas keze a vállán. De szavai jeges cseppekként hullottak a szívébe. És eltávolították Romastól. A rés, mely köztük keletkezett, egyre nőtt, szélesedett, szakadékká vált, pusztasággá és ridegséggé. Az őszi szél sodorta az aszfalton a száraz leveleket, melyek halott pillangóra hasonlítottak. Még rájuk nézni is fájt.


A kávéház ablakán át lárma, a dzsessz rikoltozása szűrődött ki. Csalogató volt ez a zsivaj, ismeretlen örömöt ígért. A fiatalok a kávéház bejáratánál, a járdán ácsorogtak. Romas beletúrt a zsebébe, de csak valami aprópénzt halászott elő: az ossz vagyona.
Danánál sincs semmi? Nem lapul-e még a táskájában érintetlenül az a prémium, amit a sikeres kirakatrendezésért kapott? Romas zavartan toporgott: hogy veszi ez ki magát? De Dana gyorsan megnyugtatta: „Nem fogunk kicsinyeskedni." És most minden este a kávéházban táncoltak. Összeölelkezve, arcukkal egymáshoz simulva, és szinte egyáltalán nem is beszélgettek. A lány úgy érezte, hogy a rés, mely köztük keletkezett, eltűnik. Ismét jó volt. Mikor a sugárúton kialudtak a fények, Romas hazakísérte.


Közben a főpróba elkerülhetetlenül közeledett. A színház egyre inkább bolondok házához kezdett hasonlítani. Mindenki futkosott, kiabált, tombolt. Elindult a sértődések egyre növekvő lavinája. És Dana kapott mindenkitől. Szidták azért, mert Verona felett az égbolt ráncos, mert a Capuletek kertjének kerítése dülöngél, mert Rómeónak rossz a parókája...


Végül felgördült a főpróbán a függöny. És Dana előtt, aki a földszint utolsó sorában kuporgott, újabb csoda tárult föl: a sötétkékkel bemázolt vászon helyett, melyet saját kezűleg festett, a napfényben fürdő veronai tér fölött - be volt kapcsolva az összes reflektor - fölragyogott Shakespeare ege. A drámai, a rejtélyes égbolt. Az égbolt, amely alatt a világ legromantikusabb szerelme született meg és virágzott ki. Es ő, Dana hozzájárult ehhez a titokzatos átalakuláshoz?! Igen, ő is. És attól, hogy érezte, része van e csodában, sírhatnékja támadt.


A kulisszák mögé rohant, mintha kergették volna. Képtelen volt egyedül ott ülni a puszta, sötét nézőtéren. Lélegzete, a sportember edzett lélegzete el-elakadt. Diadalmas szíve már-már kiugrott a helyéből. Gyorsan meg kellett találnia Romast. Arra vágyott, hogy erősen, nagyon erősen megszoríthassa a kezét. És elmondhassa, hogy boldog. Ki másnak mondhatná el?


És akkor hirtelen megpillantotta őt. Romas Baltazár jelmezében volt. Háttal állt neki, de rögtön megismerte örökké lecsüggesztett, unatkozó hátát. Egyik kezét a fehér ruhás Júlia vállára tette, a másikat, szokás szerint, hanyagul bedugta, nem a zsebébe, hanem a rövid buffó-nadrág övébe, mely alá egy trikó volt betűzve.


— Na? Remélem, Virsulis lábikrája elkápráztatott! Most aztán nem lesz nehéz beledögleni a szerelembe. - És epésen vigyorgott. Bár Dana most nem látta az arcát, el tudta képzelni, hogyan torzítja el Romas éles metszésű ajkát a vigyor. Ó, csodálatosan ismerte már ezt az üres lekicsinylést. Mindenkivel szemben. „Romas! - akart rákiáltani. -Összekócolod Júlia parókáját! Mennyit vesződtem vele, és te..." De nem szólt rá. Megfordult, lehajtotta a fejét és kiment. Mintha valamit nagyon keresne a lába alatt a földön.


Betévedt egy hosszú, hideg helyiségbe, mely a mennyezetig volt tömve régi színházi kacattal. Enyv-, smink-, festék- és porszag keveredett.


Bástyaromok, oszlopok, szobrok, palotahomlokzatok egymásra hányva, nevetséges, értelmetlen hamisítványnak látszottak. Ámbár - mi az igazi, a valódi?


A lécből, furnérból és kartonból összetákolt hatalmas építmények a kifakult vászonfoszlányokkal úgy tornyosultak körülötte, mint szétvert csodák szilánkjai. És ő kicsinek, gyámoltalannak érezte magát köztük.


... A főpróba után Romas szokás szerint a lépcsőházban várta, a színészbejárónál.


És azt látta, hogy a lány kirohan az asztalosműhelyből, és a kijárat felé indul. De miért van ismét a lötyögő flanell tréningruhában? És a haja lófarokban? Talán nem óhajt „lődörögni" vele a sugárúton? Ott várja őket a sápadt, kellékszerű hold.


Romas állt a lépcsőházban, könnyedén mosolyogva, és látta, hogy a lány fölfelé siet, a műhelyébe, kettesévei-hármasával veszi a lépcsőfokokat. Nézte, Dana pedig egyre följebb járt már, egyre távolabb tőle. Egyre távolabb.


Az elégedetlenség, a sértődöttség, de talán csak az értetlenség fintora futott át Romas szeszélyes arcán: Dana valóban nem néz vissza? Biztos volt benne - a lánynak csak rá kell pillantania, és minden marad a régiben. Dana ismét a hatalmában lesz...






SZÉKELY JÚLIA ANNA fordítása

Néhány szó Halina Korsakienéről:


St. 1910, a Kaunasi Tudományegyetem irodalom-pedagógia szakán végzett 1939-ben. Később tanított, majd 1944-46 között a lotván rádió igazgatóságán dolgozott. Első prózai alkotását 1945-ben publikálta. Novelláskötetei, regényei mellett jelentős Találkozások c. memoárkötete (1977)


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1983 / 9. sz., 49-55. oldalak)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése