2011. december 17., szombat

Válogatás a mai litván irodalomból (5)



SAULIUS TOMAS KONDROTAS
Kaolin





Kristiné G.-nek ajánlom ezt a másik
Kristinéről szóló történetet.
Csak a nevük azonos.


A század elején élt embereket mindig kissé naivnak hisszük. Ez a vélemény alakult ki bennünk a régi filmszalagok nyomán, amelyeken ezek az emberek ugrálva járnak, nevetségesen imbolyognak és valahova sietnek. Pedig tévedünk, amikor azt képzeljük, hogy valóban ilyenek voltak. Ezeknek az embereknek a gondolatai, érzései és szenvedélyei semmivel sem voltak sekélyesebbek, mint a mieink. Erről nem szabad megfeledkezni. Hiba lenne, ha túlságosan hinnénk a némafilmnek.
A tanya már akkor legalább százéves lehetett — ha korát a fák alapján határozzuk meg, amelyekből oly sok nőtt körülötte, hogy a házat egész évben sűrű árnyék borította, mintha valahol az erdőben állna. Kétségkívül öregek voltak a juharfák, a nyírfák, a vadgesztenyék és a majdnem méteres törzsű vörösfenyők, melyeknek apró tobozai vastagon borították a földet és az épületek tetejét. Aki elsőként települt meg ezen a helyen, nagyon szerethette a fákat, ha ilyen sokat ültetett belőlük és nem törődött a litván szokással, miszerint a legjobb földdarabokat veteményeskertnek kell hagyni. De ez az ember nem érte meg a napot, amikor korán reggel felébredvén maga is meghallhatta volna, hogyan dobolnak a tetőn és az ablakokon a magas vörösfenyőkről potyogó tobozok. Minden bizonnyal sok nemzedék leélte a számára kimért időt, amíg végezetül megszületett és felnőtt az a lány, akinek megadatott a boldogság, hogy a potyogó tobozok kopogását hallgassa. Méghozzá minden reggel, különösen ősz közeledtével, amikor ébredés után az ember még hallja a varjúsereg károgását és amikor a hajnalok borongósak, de a levegő még őrzi a meleget.

Ősz van. Az árnyas fák között kis felhőkben, egy szatócsbolt fanyar illatát idézve, rothadó avar és gomba szaga gomolyog. A magas, árnyas fák között apró felhőkként a reggeli harmattól összelapult, színes pókhálók lebegnek, mint kicsiny, ezüstös léghajók vagy aszott vámpírok. Ezek a hervadó levéllel és vörösfenyőtűvel teli pókhálók lényegében vámpírok is. Élettelen pókhálók, halottak, hiszen régóta nem éjszakázott pók egyikben sem. Ősz van.

Kristiné már több éve egyedül él a százéves házban. Ha minden embert a lehető legrövidebben és legpontosabban kellene jellemezni, Kristiné számára elég lenne néhány szó: „az örökké bánatos nő". Ezt nem úgy kell érteni, hogy örök időkre szomorkodnia kell. Nem, neki is annyi idő adatott az életre, mint bárki másnak. Azonban minden korban akadnak ilyen sápadt asszonyok, akiknek arcát meg nem értett vagy érthetetlen bánat árnyékolja, mintha fáradt lenne (a fáradt ember arca meg olyan, hogy egyszerre előttünk is van meg távol is tőlünk), vagy pedig kevés fényt kapna. Az ilyen nők csendet árasztanak, még a ruhájuk is, amely feltétlenül tetőtől talpig fekete, és az elmaradhatatlan őszirózsák oly érthetetlenül halkan susognak a kezükben. És semmi közük az időhöz. Az idő valahonnan a jövőből lép elő, hol az egyik embert ragadja meg, hol a másikat, és elviszi őket. De ezek a nők tovább szomorkodnak, úgy látszik, az a küldetésük, hogy szomorkodjanak, csak szomorkodjanak. Az idő mások számára van. Áttetsző halszemükkel ők csupán szemlélik az idő viharos áramlását. Gyászos, elviselhetetlenül lassú rítus, a hétköznapi, megszokott logika számára érthetetlen. A gyászt viselő szomorú lányok, a bánatos asszonyok észrevétlenül szikkadt, bánatos öregasszonyok lesznek. Vértelen bőrük a viasz színét ölti fel, szemük fénye még jobban megfakul, csak a gyász és az őszirózsa nem változik. Szomorú népség. Örömtelen, közönyös és csendes népség.

Miután minden hozzátartozóját elveszítette, Kristiné nem csak a szó közvetlen értelmében élt egyedül. Minden kép elhalványult emlékezetében, az élők és holtak teste egy testté folyt össze, elmosódó árnyék lett, és most már nem tudta megtenni, ami másoknak sikerül, hogy ne legyen egyedül, amikor önmaga van, hogy gondolatban elbeszélgessen övéivel, együtt nevessen velük a mulatságos eseményeken, vagy hosszú, egyhangú monológokban mesélje el nekik élményeit. Kristiné soha nem álmodott. Maga is nagyon jól tudta, hogy ő csak egy növény, hervadó virág. Csupán egy hervadó virág.

Természetesen semmi hasznát se vette, hogy ezt tudta, de ha mégis meg kellett volna mondania, mint az embereknek általában, hogy egy esemény valamely másik után történt (ahogy például mondani szokták: „Ez a nagy vihar után történt"), Kristiné nem tudta volna megmondani. A viharok elkerülték, minden napja egyformán telt. Azonban ha a viharok nem kerülték volna el, azt se vette volna észre, még kevésbé emlékezett volna rá.

Mindig egyformán ébredt. Miután kinyitotta a szemét, az első másodpercekben minden körülötte lévő tárgyat szokatlanul nagynak, valósággal óriásinak látott. Aztán a tárgyak eltávolodtak, normális méretet öltöttek. Mindez teljes csendben történt. Kristiné ilyenkor mintegy fél órát feküdt tágra nyitott szemmel, az arcán látszott, reménytelen küzdelmet folytat, hogy eszébe jusson, ki ő, és hol van. Minden alkalommal elcsodálkozott a varjak károgásán, azután meg az ütemes koppanásokon (a tobozok potyogtak). Lassanként rájött, hogy ő Kristiné. Eszébe jutott a százéves tanya, a nagy fák, a pókhálók és a bánata — életének lényege. Az egész napból csak ebben a pár percben mosolygott. Valami csodálkozással teli mosollyal.

Azon a reggelen a dolgok felismerését még az is nehezítette, hogy a homályos szobában, az ajtónyílásban egy emberi test körvonalait pillantotta meg. Azelőtt ott soha semmi nem volt. Ezen a reggelen egy ember állt a küszöbön, egy watussi (kelet-afrikai hamita törzs - szerk.) törzsfőnök különös pózában, a háta mögött, a fák között pedig látszott a távoli felkelő nap legszéle. Kristiné sehogy se tudta megérteni, miért áll az ember az ajtónyílásban. Nem állhatott ott. Rámosolygott az illetőre, és bizonyára szép lehetett, mert a jövevény is elmosolyodott, Kristiné összerezzent, teljesen magához tért, a mosolya eltűnt a következő reggelig, az ajtó pedig becsukódott, és az ember is eltűnt.

Itt nem ártana kissé előre szaladni az eseményekben.

Abban az órában, amikor a déli nap vékony sugara áthatol a fák ágain, lombjain és az ablakokon, és a szoba szemben lévő falának ütközik, a fény egy keskeny, házi készítésű keretbe foglalt fényképre esik. Egy kissé már megsárgult esküvői fényképre. Egy férfi és egy nő van rajta. A férfin fekete zakó, fehér ing, az álla alatt elegáns csokornyakkendő. A nő fehér menyasszonyi ruhát visel. A férfi nem egészen szemben áll, kissé elfordítja a fejét, és leírhatatlan gyöngédséggel a nőt nézi. Erő érződik ebben a férfiban, és szikár arca nagyon határozottnak látszik, a szeme körüli apró ráncok pedig arról tanúskodnak, hogy gyakran nevet. Olyan férfi, aki álmában jelenik meg a nőnek, megáll előtte, nyújtja a kezét és azt mondja: „Na, menjünk!" És a nő, aki úgy remeg, mint az újságlap egy öregember kezében, szintén feléje nyújtja a kezét és felébred, aztán egész nap bódultan jár, mondván, hogy a naptól ilyen vagy a várható időváltozástól, este pedig, amikor a férje mellé fekszik, minden gyöngédségről megfeledkezik a megszokott és fáradt férfi iránt, s arról ábrándozik, hogy folytatódik az álom, de mindhiába. Hát ilyen ez a férfi, aki a fényképen a menyasszonyi ruhás lányt nézi. A nő arca ovális, kissé zavartan néz, ajka félig mosolyra nyílik, a bőre sápadt, de van egy szépséghibája, ami bizony minden szépséget elcsúfít. Himlőhelyes. És ezt még az ismeretlen fényképész sem tudta semmiképpen eltüntetni. A napsugár még láthatóbbá teszi a szépséghibát. Ez Kristiné és a férje, Petras fényképe. Mi kötötte össze ezt a két embert? Ez a férfi, ez a szinte tökéletes férfi miért néz ilyen bánatos gyöngédséggel a menyasszonyára? Miért?

A falon vannak még más fényképek is. Nézzék meg őket és meglátják, hogy a férfi gyöngédsége nem pillanatnyi. Két kép nagyon fontos. Az egyiken a férfi és a nő egy újszülöttet tart, akit úgy bebugyoláltak egy kötött sálba, hogy egyáltalán nem is látni. A férfi boldog mosollyal nézi a másik kettőt, az asszonyt és a gyereket. A boldogság oly mértékben eluralkodik az arcán, hogy ezen a fényképen a férfi kissé butának látszik. Hiszen amikor az ember valamitől el van ragadtatva és megfeledkezik magáról, olyanná lesz, mintha aludna: az alsó ajka lefittyed, a szája kinyílik vagy egy icipicit legörbül, a szeme pedig olyan, mintha nem is lenne. Az elragadtatás, amint az a másik fényképen látható, húsz év múlva sem szűnt meg. A már egészen sovány és ősz férfi, a legkülönbözőbb korú gyerekekkel körülvéve, gyöngéden nézi a csúnya, megöregedett asszonyt — a feleségét.

No de térjünk vissza a jelenhez.

Kristiné egész nap találgatta: csak képzelte, hogy látott valakit, vagy nem? A jövevény alakja mélyen az emlékezetébe vésődött, és már-már arra gondolt, hogy tolvaj járt nála az éjszaka. De amikor alaposan körülnézett, úgy látta, hogy semmi sem hiányzik, és mivel a férfiú vonásait a hajnali félhomályban nem látta elég világosan, a többi emlékezetében őrzött arc nélküli alakhoz sorolta őt is. Hát nem mindegy, hogy ki miatt bánkódik? Azonban ha fantomot látott is, amely saját tudatának mélyéről bukkant fel, ez a nap mégis megmaradt az emlékezetében. Egy eladdig sohasem tapasztalt érzés ébredezett benne bizonytalanul. Anélkül, hogy a történteket egészen megértette volna, elfogadta, hogy amit ő álomnak gondolt, a valóságban is megtörténhet. Ha nem is vele, de megtörténhet. S ez már valami új és szokatlan volt — egy kis kék virág a szürke közöny mélyén. Kristiné nem gondolta végig, szeretné-e, hogy mindez valóság legyen, vagy pedig nem. Ez nem jutott eszébe. Csak valahogy nőnek érezte magát.

A vörösfenyők és gesztenyefák árnyéka azonban arra késztette, hogy mindenről megfeledkezzen.

Kristiné mégis tévedett. A férfi, akit álmában látott, valóságosan is létezett. Közönséges zöld szemű csavargó volt, aki cél nélkül kóborolt földeken-utakon. Azon a reggelen abban a reményben kukkantott be a fákkal körülvett tanyára, hogy a korán kelő gazdasszony majd csak megkínálja egy bögre tejjel. Miután körülnézett és senkit sem látott, benyitott a házba.

Most pedig a vizes őszi réten csatangolva, a tanyától távol, Petras a látottakra gondolt, és nem tudott úrrá lenni teste enyhe remegésén, mintha valaki rózsafüzért morzsolgatott volna láthatatlan ujjakkal. Amikor kinyitotta az ajtót, egy széles fehér ágyat látott, a fehérség közepén pedig egy karcsú nőt, akinek sötét hajtól keretezett arcán lágy, derűs mosoly ragyogott, amely felolvadt a szoba félhomályában. A nő a szemébe nézett, és félig nyílt szájjal mosolygott. Petras életében nem látott ilyen szépet és felemelőt. Megijedt ettől a szépségtől, gyorsan becsukta az ajtót és elszaladt, borzongva várta, hogy a hátába lőjenek, mert nem gondolta, hogy a nőn kívül senki sincs a szobában. Az ilyen nők sohase szoktak egyedül lenni. így gondolta Petras.

Miközben fogalma sem volt róla, hova megy, egy másik tanyához ért. Ott beállt a krumpliszedő parasztok közé. Éjszaka, amikor a többi távolról jött munkással együtt a szénán feküdt, megkérdezte, miféle tanya az ott a fák között, ki az ott lakó asszony, és ki a férje. A mellette fekvő férfi felkönyökölt, és gyanakodva megkérdezte:

-  Mondd meg, komám, nyíltan, lopni akarsz?
-  Nem én — csodálkozott Petras.

Ezek az emberek nem értették, hogy valakit minden rossz szándék nélkül is érdekelhet Kristiné. Petras mindent elmondott, de nem hittek neki. Csak később jutott valakinek eszébe, hogy a hajnali félhomály az oka mindennek. Világos, hogy kinevették Petrast és azt ajánlották, menjen vissza és nézze meg a nőt napvilágnál is. Petras bizony szívesen elment volna, hogy legalább távolról még egyszer láthassa. Szívesen keringett volna a tanya körül, mint egy házból kivert kutya.
Kristiné meglátta a férfit, aki a fűben állt, vagy húsz lépésnyire tőle. Megállt és figyelte, hogy Petras egy fához támaszkodik. Látta, hogy elfordul és eltakarja az arcát. Miután rájött, hogy mégsem álmodott, életében először gondolt saját külsejére, arcára. Mintha eszébe jutott volna, milyen csúnya. Minek jött ide ez a férfi? Kristiné megfordult, és gyors léptekkel a ház felé indult.

Amikor néhány óra múlva ismét a találkozás helyére vetődött, a férfi még mindig ott volt. A fa alatt ült és őt nézte, le nem vette róla a szemét. Aztán felállt és félénken közelebb lépett hozzá. Kristiné megdermedt. Mit akarhat?

-  Nincs szüksége segítségre? - kérdezte a férfi.  -  Mondjuk fát fűrészelni vagy valami mást csinálni?

-  Nem, nincs — felelte Kristiné csodálkozva. — Semmire sincs szükségem. De a férfi olyan könyörgő arccal és szemmel nézeti rá.

-  Nem iszik egy kis tejet? - kérdezte Kristiné. - Jöjjön be! Majd meggondolom. Biztosan éhes, gondolta. Biztosan éhes, azért jött.

Evés közben Petras nem mert felnézni. Ugyanaz a csodálatos nő állt előtte. Miféle tréfáról lehet itt szó?

-  Úristen — mondta Petras tompán. — Itt leszek a közelben és holnap eljövök. Talán akad valami?

Nem tudott tovább ülni. A bögrét óvatosan az asztalra tette, és kiszaladt a házból. Kristiné nézte, hogyan távolodik és tűnik el a fák mögött. És talán életében először sírt azért, mert önmagát sajnálta, nem pedig valaki mást. Hallotta, hogyan potyognak könnyei a párnára, érezte, hogyan öntik el keblét a sajnálat hullámai, és mossák el egymás után a sok-sok apró gátat. Kristinében felébredt a nő, akit még senki sem szeretett. Elég volt, hogy egy férfi kétszer ránézett...

Kristiné azonban tévedett. Szerették. Petras, amikor másnap megint eljött, nagyon el volt szánva, hogy legyőzi bénító félénkségét. Nem gondolta, hogy a nő megszeretheti, de a szíve mélyén azt akarta, hogy mielőtt örökre elhagyja ezt a vidéket, valamiképpen emlékezetessé tegye magát, hogy másképpen emlékezzenek rá, mint a többi emberre.

Leült a küszöbre, le nem vette a szemét Kristinéről, és a vándorlásairól mesélt. Nehéz leírni, mit érzett eközben Kristiné. Egyszerűen eddig soha senki nem beszélt vele így. Soha senki nem mesélt egyedül neki. Hát kell-e több, hogy felébredjen benne a nő? Kristinének minden, de minden új volt és váratlan. Lassanként azt se tudta, hova legyen zavarában. Petras látta a változást, de nem jött rá, hogy mit jelent. Kristinéhez lépett, és a vállára tette a kezét. Valami furcsa érzés fogta el. Csak a rá irányuló szempárt látta, felemelte a kezét és megint leengedte, tenyere alatt ott érezte Kristiné vállát.

A férfi hirtelen eltűnt Kristiné elől. Minden eltűnt. Kristiné mintha sűrű, fehér ködbe merült volna. És a fehér örvény valósággal beszívta. A szerelem fehér iszapja. Még nem értette, de tudta, hogy ha átmegy a tűzön, porcelán lesz belőle. Fehér agyag, kaolin.

De hát miért? Mi történt ezzel a férfival, miért maradt örökre a tanyán a vörösfenyők alatt? Miért sugárzott szeméből még húsz év múlva is végtelen, bánatos gyöngédség? Valóban a félhomály az oka. Csak ebben láthatta olyannak az asszonyt, amilyennek egész hátralévő életében látta. Mert ez a férfi később mindig olyannak látta a dolgokat, amilyennek első pillantásra találta őket.
KATONA ERZSÉBET fordítása


Néhány szó Saulius Tomas Kondrotasról:

Sz. 1953, litván próza- és drámaíró, kritikus. A Vilniusi Tudományegyetem bölcsészettudományi karán végzett. 1969 óta publikál. Elbeszéléskötete: Határtalan világ, kisregénye: Függő ház.

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1983/9. sz., 114-118. oldalak)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése