sz. 1917
Naplójegyzet
S az kell, hogy a szavak tudjanak
Érinteni bármit —
Fát, követ, göröngyöt, születést,
Koporsót, bort, kenyeret,
S jussanak a szív faláig.
S az kell, hogy tudjanak a szavak
Maguk s mások éltetői lenni,
itt legyenek bennünk
És közöttünk -
A juharsusogásban, a barázdás mezőn.
A tárgyakban, verejtékben,
Á búban, a szerelemben,
S lámpáink fényében is, ha az est beköszön.
Jöjjenek
Ezek a szavak, mint lelkek,
A sorsunkba,
Versbe, tettbe, vágyba.
Jöjjenek.
S érjenek majd mindenhez, mit az
Emberekre ajándékul
Rátestálni szánsz.
POLGÁR ISTVÁN fordítása
sz. 1919
Weimarban,
a zsenik emlékműve előtt
Bizony, sokkal nehezebb a zseniknek —
mi csak köznapi halandók vagyunk —:
a korty bor, a karaj kenyér a mennyek
fiainak, s a szürke szó, az unt...
Mért tekintenek égi távolokba?
Mi vonzza őket? Százados titok?
Szobrászok ők: gondolatban faragva
az új embert formázó agyagot.
De őelőttük csak istenek gyúrtak
embert, tudjuk, csakis az istenek...
Nem könnyű nekik, kik az égbe nyúlnak,
embert alkotni sokkal nehezebb.
Ültetni őbelé majd új szivet kell,
mit nem csábíthat semmi Lucifer.
Megmérkőzhetnek majd az istenekkel,
előttük a próba, szerencse fel!...
Elbotlanak... Hisz emberek... S felállnak..
Célt látva, kegyetlenek a zsenik.
Nálunk sokkal, sokkal messzebbre látnak,
a vágyat és az eszmét kergetik...
Ezért sokkal nehezebb a zseniknek —
mi csak köznapi halandók vagyunk —:
karaj kenyér, de tág, szabad tekintet...
„Ernst is das Lében, heiter is die Kunst..."
SOMLYÓ GYÖRGY fordítása
sz. 1929
Aratókoszorú
Fészked immár haris se, fürj se várja.
Zöld zsoltár-zengésed, nyár, véget ért.
Sárga fejét elcsüggeszti az árpa.
A rozs lehorgasztja fehér fejét.
Ha nyers illatát magas égbe fúrja
A szalma, a vas, a friss gabona,
Elvégzett munkák arany koszorúja
Nő ki formádból, zöld Litvánia.
Levetkezi göncös tavasz-ruháját,
Növekvő-érő gondolatait,
Rozs és búza hagyja szürke virágát,
Kenyéradó reménnyel boldogít.
Nyári naplementék fényén lesülve,
Litvánia, új barázdád fogadd.
Esti szelek, forduljatok derűsre,
Esőkkel váltsatok víg szavakat.
Elvégzett munkák arany koszorúit,
Ringassatok fenyőket, nyíreket.
Boldog kéz, szórd a rozs szemeit!
Úgy hívd Haza mindet, mint pajkos gyereket.
Hóvihar már nem hoz ránk, rontva, önkényt,
Felleg vakítón nem borul reánk.
S illatozol, Litvániánk, kenyérként,
S a friss kenyérillat Litvániánk.
TANDORI DEZSŐ fordítása
sz. 1930
Varázsfű
Mint aki gyógyfüveket gyűjt,
Egyre hajladozok, keresek.
A legritkábbat. Csodafüvet.
Legenda, csak az lehet.
Tágas a rét. Nagyon nehéz
Fűre lelni füvek között.
Már százszor is lehajoltam.
Még ez sem. Ez sem. Nem az.
Kecskéjének füvet tép anyó.
Mindez világos. Egyszerű.
Nagy-nagy zsákba tuszkolható
Amit összeszed, minden.
Tán véletlenül kitépte
Azt a füvet is, mi enyém.
Félek, a kecskeszáj nyeli
El, bár az csak az igazi.
Még iszonyúbb, ha szálnyi se
Termett ezen a réten.
A legritkább. A csodafű.
A legendából eredt.
PETRŐCZI ÉVA fordítása
sz. 1930
Hársfa
Hársfa, te lágy fa,
édes méhe-zümmögő,
madárgyűjtő
menedék!
Láttam, magodat a szél
széthordta Litvánia-szerte:
asztalon fakanalak,
kamrában hársfateknők.
Hársfakádban fürdetik,
síva rí a csecsemő —
öröm, ó,
édességedet megérzi,
már csitul, cumizik.
Láttam azt az embert, láttam,
ahogy fölébed hajolt,
gyalult, fúrt-faragott,
s kibökte: nem a testnek
készül ez az alkalmatosság,
hanem a léleké lesz.
Hársfa, csupa-kedves,
csupa-szeretet,
szép fa, te, társam
századok óta.
TANDORI DEZSŐ fordítása
sz. 1935
Két rövid élet
Vágy támadt benned a szelek után, mik száraz füvektől illatosak
pedig még e füvek nevét sem tudod
vágy támadt benned a névtelen halmokról futó szelek után
mik meglegyintik arcod és elcsitulnak
Megrémít a már rég feledett gyengédség
titkos figyelmeztetések meredeznek
felfoghatatlan erők szövetén keresztül
de ezek - úgy sejtem - nem rombolnak, csak segítenek megtisztulni
Na és mi van, ha könyv nélkül fújod
a tenger fölötti egész nagy mennyboltot
mit fecskeszárnyak söpörtek, s az asszony
kecses, erős kezéből szálló szikrákat
Na és ha nem ejt ámulatba az erdő
hajnalban mikor még a száraz ág is
harmatos pókhálótól csillog, sem a feléd
síkságokat hömpölygető komor karének
Ne panaszkodj, hogy alig éltetek valamicskét
hogy két rövid élet csak két rövid élet
csak a szelek — emlékezz gyengéd tolakodásukra
ahogy meglegyintik arcod és elcsitulnak
KISS BENEDEK fordítása
sz. 1936
A tökéletes vers
A búzavirágot másképp
fogod, mint a háború végén.
Furcsa idő jött: ajándék.
Gyöngyharmat lóg lombok szegélyén.
Örömtől, nem részegségtől
borulnál a virágos rétre.
Honi erdők tetejéről
Kis felhőt kerget a szellőcske.
Szépet láthatsz napról-napra,
A jó magja esőz lelkedbe.
Emitt egy új ház alapja,
ott színház vár az emberekre.
A tengerbe folyam ballag
örökre és kezdettől fogva,
nem bombát, de makkot hullat
az örök tölgyerdő hajadba.
Ezeréves nótát hallgatsz,
szántás végén nyulat riaszt föl.
Tökéletes verset alkotsz,
mit ahová akarsz, kitűzöl.
WEÖRES SÁNDOR fordítása
sz. 1939
A nyári égbolt alatt
Égbolt — fuvolázó, könnyű kedvű szél,
Oly melegen csacsog pár első csepp eső,
Villám rügyez ki, órjás, bár percig él,
S beért robajával terítve mind a föld.
Szántók — mint a könyv, olvasták századok,
Az út — az eljövő nevét tudja már,
Lelkem színes tollú madár, szárnyaló,
Te, idők magasán bukdácsoló madár.
Érzem, nagy, érzem, hogy törékeny vagyok,
Én mindent elmondok, a nyarat itt hagyom,
Örök dicsőség, nektek, viasz-szagok,
Édes méz lép-háza, kihunyó gyertyacsonk.
KONCZEK JÓZSEF fordítása
sz. 1943
Kulcs
Markomba valaki kulcsot nyomott, majd
vállamra csapva, így szólt: Nyisd ki. Menj!
De mit nyissak ki? Szekrényt, homlokot? Vagy
poklon a kaput? Zárat a szivén?
Valamire jó e kulcs bizonyára;
valahol egy bűvös zár várja tán.
Csak nem tudom, mi lehet odazárva:
Igazság? Kincs? Isteni adomány?
Tán lendület, mely égre röppenthetne?
Tán kábulat, mely mély homályba húz?
Mikor adatik meg — s rendeltetett-e
megtalálnom e zárat és kaput?
Vagy tán e kulcs, mint az élet, előleg
— s nincs acélzár, nincs ajtó, kapu sincs —,
hogy behatoljak a szembejövőnek
szíve legrejtettebb zugába is?
RÓZSA ENDRE fordítása
sz. 1948
Útifű
Áttör a kövek, lábujjak közt, fölveri
Az ösvényt, elvész benne fűrész, fejsze.
Úttestet, versek strófáit feszegeti,
És hűvösön nő — tedd a sajgó sebre!
Fényt alig kér. Hideg földben a gyökerek.
S már dér lepi, és nemsokára hó hull.
Nyúlnak az éjszakák, az árnyék nyurga lett.
S mire föleszmélsz rá — a seb begyógyul.
Látod, kis fű, elszáguldtak a gyerekek,
Autóikon vasból való sebekkel.
Most — nyárutón — hová lesz vékony leveled,
Mely birkózott lábujjakkal, kövekkel?
BAKA ISTVÁN fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1983/9. sz., 126-141. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése