Válogatás a finnugor népek irodalmából (9)

NYIKOLAJ CSERAPKIN
Jegyzetek a mai mordvin irodalomról

Sztyepan Erza szobra

A mordvin, a legnagyobb lélekszámú finnugor nép a Szovjetunió területén, július közepén ünnepli nevezetes évfordulóját, a moszkvai fejedelemséghez való önkéntes csatlakozásának 500. évét. Ez az esemény nemcsak a mordvinok életében volt nagy jelentőségű, hanem ez jelentette az első állami szintű nemzetiségi—orosz egyesülést Oroszország erőteljes konszolidációjának hajnalán. Olyan próba volt ez, amely később széles körű nemzetközi jelentőségre tett szert.


A mordvin nép lehetőséget kapott, hogy a korábbinál is tevékenyebben kapcsolódjék a nagy orosz kultúra kincsestárához, a korszerű termelési módokhoz, a nyelvhez. Eközben ő maga sem maradt tétlen, nem volt csupán befogadó és átvevő, hanem nemes költészetével — amelyről később Marx és Engels is tudomást szerzett —, díszítőművészetével és más nemzeti adottságaival gazdagította a maga részéről az orosz kultúrát. Ez logikus: a hatalmasabb nem utasítja el, hanem befogadja a termékeny áramlatokat.


A két nép közös történelmi sorsa az orosz kultúra haladó szellemeinek mélyreható érdeklődését váltotta ki a mordvinok iránt Vaszilij Tatyiscsevtől és Iván Poszoskovtól, I. Péter korának ismert közéleti személyiségeitől, sőt elődeiktől kezdve egészen Puskinig és Gorkijig.


Makszim Gorkij még az önkényuralom idején egész arcképcsarnokra való mordvin alakot ábrázolt: Aljosa Peskov gyermekkori barátja, egy nincstelen mordvin asszony fia, Szanyka Vjahir, akit jósága miatt neveznek galambnak (vjahirnak); Gorkij ifjúkori társa, Ljonyka, az irigylésre méltón bátor fiatal ács, aki gyűlölettel ismételgeti a Jégzajlás című elbeszélésben: „a kapzsiságot szolgáljuk"; a nagy erejű és remek ökölharcos Vaszilij Ivanovics, Az emberek között-ben, akinek szakadt daróckaftánja alatt jóságos szív dobog; Ivanyiha A javasasszony című elbeszélésből, aki dühösen tesz szemrehányást az istennek a szegények iránti közönyössége miatt; és természetesen Liza, A mordvin leány című elbeszélés hőse, aki a forradalom felé tart. Mindez a maga egészében létrehozta azt az éltető hagyományt, amely a mordvin irodalmat az Október előtti ősforrásoktól mai fejlettségéig segítette, amikor is jelentős művészi magaslatot ért el, elsajátítván a költészet és a próza epikus műfajait.


Erőteljesen kifejlődött a regény műfaja, és ami még figyelemreméltóbb, ezen belül a trilógia. A hetvenes évek közepén a mordvin írók négy trilógiát alkottak. Az elsőség pálmája e téren Kuzma Abramovot illeti meg. Az erdő tovább susogott, Az emberek közelebb kerültek egymáshoz és a Füst a föld fölött című regényei alkotják első trilógiáját, amely a mordvinok életéről és tetteiről mesél a forradalomtól a negyvenes évekig. Második trilógiáját Sztyepan Erzának, a világhírű szobrásznak szentelte. Ezt a művét kétszer adták ki Moszkvában. Nagy érdeklődésre tart számot különösen a szobrász gyermekkorának és ifjúságának sajátos megjelenítésével, hiszen Erza tehetsége a mélyen gyökerező népi hagyományokból bontakozott ki az isten háta mögötti mordvin faluban, s később a művészettől áthatottan tovább gazdagodott.


A népe történelmi sorsáról és újjászületéséről szóló trilógiát az idősebb nemzedékhez tartozó író, a Szovjet írószövetség I. kongresszusának küldötte, Andrej Kutorkin írta meg (A viharos Szura). Ő az első verses regény, (az Almafa az országút mentén) szerzője is.


Mihail Szajgin a frontról való visszatérte után folytatta az elbeszélések és kisregények írását. Erdei dal című kisregénye nagy példányszámban jelent meg az ifjúsági kiadónál, 1978-ban Orkán című regényével lepte meg az olvasókat, amely a Nagy Honvédő Háborúról szól, és amely később trilógiává nőtt. Első részét már lefordították oroszra, és készül már a második és a harmadik rész fordítása is.


A nagyepikában érdekes jelenség figyelhető meg: az elbeszélés sűrűn telítődik líraisággal és költészettel. Itt láthatóan nemcsak arról van szó, hogy több költő komolyan áttért a prózára, hanem inkább a műfaj sajátos igényéről.


Az első nagyszerű lírikus prózaíró Nyikul Erkaj volt, a „daloló lélek", ahogy őt nevezték. Aljoska című regénye bejárta az egész országot, mert teli van fénnyel és örömmel. Hőse, egyszerű falusi legény, éli a maga életét: az aratónők halászlevéhez fogja a belevalót, almát csen a más kertjéből (ízletesebb a sajátjánál), csak úgy egyszerűen megfékezi a kolhoz feldühödött bikáját (barátkozik vele), és mindez elragadóan, bensőségesen, érdekesen történik.


A költők közül a nagyepikában sikerrel szerepel Martinov, Gyevin, Pinyajev. Alekszandr Martinov első regénye, az Apák fiai, amelyet Mihail Alekszejev fordított le oroszra a hetvenes évek elején, visszavezet bennünket a Volga menti mordvin falvakba, a polgárháború eseményeihez. Különös sorsok, bátor, átszellemült emberek vonulnak el előttünk. Kunyhóik szegénysége nem némította el bennük a nagy eszményeket. Második, tíz évvel később írott regénye, a Rozskenyér már az új kolhozéletről szól, ahol a kenyér költőivé, a munka és a dal szimbólumává emelkedik.


Kétszer fordították le oroszra Ilja Gyevin regényét, a Párizsfűt, amely a háború utáni mordvin faluról, az akkori idők nagy nehézségeiről és csekélyke örömeiről mesél. Több sora úgy hangzik, mint a prózavers. Például Pivkin frontharcos hazatérése: rögtön az út mellett levetette disznóbőr csizmáját, leheveredett a fűre, amely a gyermekkorától kedves volt neki, és rágyújtott egy nótára. A hazai föld! Sajnos a fordításokban nem sikerült a mű valamennyi belső színárnyalatát visszaadni. De ez nem is könnyű.


Iván Pinyajevnek nem sikerült befejeznie regényét, amelynek címe Szeretek, de így is telve van földi szépséggel, a boldogság és szerelem ábrázolásával, amelyért folyton, fáradhatatlanul küzdenie kell az embernek.


Szergej Larionov Meleg kézzel című regényét kétszer adták ki Moszkvában. A földműves megindító, forró vallomása ez. Váratlan sikert aratott Larionov a termelési témában is (Kristályharangok).


A modern tematikát képviselik Tyimofej Jakusin regényei, a Zöld völgy, a Kopár hegy és a Körtefa az út mellett. Kuzma Abramovnak is megjelent egy új, heves vitát kiváltó regénye Egy falusi lány címmel. Az utóbbi években felbukkant a történelmi regény: Az orosz flotta bojárja Usakovtól és a Rumjancev - Zadunajszkij Mihail Petrovtól. Miként Mihail Szajgin trilógiája, Prohorov Kiállták című regénye is a Nagy Honvédő Háborúról szól.

Erza munkája a róla elnevezett múzeumban

A regény mellett fejlődött a kisregény is. Ez a műfaj dominál Fjodor Andrianov, jurij Kuznyecov, Jakov Pinyaszov, Vaszilij Ragyin és mások munkásságában, és problematikája a regényével rokon.


A mordvin elbeszélést Jakov Pinyaszov neve tette ismertté, akinek könyve, az Örökkön él, Lenin alakjának néhány izgalmas vonását tárja föl. Többször kiadták, mintegy nyolcmilliós példányszámban. Felkeltették az érdeklődést Valentyina Misanyina lírikus novellái, amelyek Az idő kapuja című kötetben jelentek meg Moszkvában 1984-ben.


A mordvin költészet Andrej Kutorkin verses regénye mellett számos elbeszélő költeménnyel gyarapodott. Artúr Moro, Makszim Beban, Alekszandr Martinov, Vaszilij Radajev nevét a harmincas évektől ismerik az olvasók. Az utóbbi két évtizedben új árnyalatot vitt ebbe a műfajba Anatolij Tyapajev, Szergej Kinyakin, Iván Kalikin és mások. Gazdag művészi örökséget hagyott maga után Alekszandr Maikin, a mordvin faluban a szovjet hatalomért folyó harcról szóló Föld című poéma szerzője, akinek egy másik poémája (Idegenben) a hazájából messzire vetődött szobrász, Erza mély élményeit beszéli el.


A mordvin és a szovjet költészetben kiemelkedő fejezetet képvisel a prózaíróként már említett Iván Pinyajev költői munkássága, különösen Az apai ing című verseskötetével, amelyhez Szergej Szmirnov írt előszót — a kötet egymás után kétszer is megjelent Moszkvában -, és a Magaslat című, sok szempontból nevezetes poémájával...


Örömmel töltenek el a fiatal költők. Jellegzetes például A. Pugyin útja: elvégezte az irodalmi főiskolát, nagyszerű poémát írt, az Iván fia Iván címűt a hagyományokról és a jelenkorról. Sikeresen fordít mordvinról oroszra. A mordvin irodalom művészi-esztétikai eredményei jelentős részben az országon belüli, illetve a határainkon túli széles körű nemzetközi kapcsolatoknak köszönhetők. Valamennyi köztársaságban frissen lépdel Erkaj Aljoskája, sok népnek emlékezetébe vésődött az Abramov alkotta Erza-alak stb. Magyarországon is nagy érdeklődést tanúsítanak a mordvin művek iránt, számos mordvin író nevét ismerik. Tavaly jelent meg magyarul a mordvin népi eposz, a Szijazsar, amelyet eredetiből fordított Bede Anna.


A nemzetközi alkotói kapcsolatok között fejlődik a kritika is. Csuvas, mari, udmurt és komi irodalomkutatók is védik kandidátusi disszertációjukat Mordvinföldön. Gyümölcsöző tapasztalatcsere folyik. Csupán az utóbbi években az alábbi problémákat dolgozták ki: Orosz-mordvin irodalmi kapcsolatok (L. Tyingajeva), mordvin—ukrán irodalmi kapcsolatok (M. Szuszoreva), mordvin—magyar irodalmi kapcsolatok (T. Kubancev)...

LŐRENTEI KATALIN fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1985/6. sz., 169-172. oldalak)


Néhány szó a mordvinok elterjedéséről, mai történetéről:


A volgai finnugorok csoportjába tartozó mordvin nép az eurázsiai erdőövezet és erdőssztyepp-vidék széles sávjában igen szétszóródva él. Létszámban legnagyobb a Mordvin Köz-társaságban élő csoportjuk, de népes közösségek laknak a Nyizsnyij-novgorodi, Tambovi, Penzai, Szimbirszki Területeken, továbbá Tatársztánban, Baskortosztánban és a Csuvas Köztársaságban. Emellett kisebb csoportjaik élnek még Szibériában is.


A statisztikai adatok szerint a mordvin a harmadik legnagyobb finnugor nép a magyarok és a finnek után. 1989-ben 1 millió 153 ezer fő vallotta magát mordvinnak, 67%-uk beszélte anyanyelvét. A mordvin elnevezés két külön etnikai csoportot és két igen eltérő nyelvjárást takar: az erzát és a moksát. Az erza és a moksa nyelvjárás a nagyfokú alaktani és lexikai egyezések ellenére is jelentősen különbözik egymástól, ezért sokan két külön nyelvről beszélnek. Ezt a koncepciót támogatta a szovjet korszak nyelvtudománya is. A két nyelvjárásnak saját irodalmi nyelve is van. A mordvin emberek etnikai tudata is ezekhez az elnevezésekhez kapcsolódik: magukat erzának vagy moksának nevezik. A mordvinok kétharmada erza, egyharmada moksa. A Mordvin Köztársaságban az erzák a keleti–északkeleti részeken találhatók, a moksák pedig délnyugaton, a Moksa folyó környékén. A Mordvin Köztársaságon kívüli területeken a két etnikai csoport tagjai keveredve élnek. Az erza és a moksa elnevezéseken kívül még két népnév kapcsolódik a mordvinokhoz: a terjuhán és a karatáj. 


A 20. század elejének forradalmi eseményeiben a mordvinok is tevékenyen részt vettek. A Szovjetunió megalakulása után a húszas évek végén létrejött a Mordvin Autonóm Körzet, amely 1934-ben átalakult Mordvin Autonóm Köztársasággá. Egy darabig volt remény, hogy a mordvin nemzeti kultúra is felvirágozhat a Szovjetunió más népeinek kultúrájával együtt. Ennek érdekes magyar irodalmi vetülete Illyés Gyula leírása a moszkvai mordvinok klubjában a 30-as években tett látogatásáról. A nemzetiségi értelmiségek elleni sztálini irtó hadjárat azonban a mordvinokat sem kímélte.


A napjainkban megnyíló új távlatok a mordvinok számára is megcsillantották a lehetőséget nemzeti mozgalmuk újraindítására. Ezt azonban néhány sajátosan mordvin jelenség hátráltatja. Az egyik a mordvinok középkorban indult nagy elvándorlása, amelynek következtében a Mordvin Köztársaságban a mordvinok részaránya csak 35%. Ez a kisebbségi helyzet sokáig még azt sem tette lehetővé, hogy a Mordvin Köztársaságban az államalkotó finnugor lakosság nyelvét az orosz mellett államnyelvként fogadtassák el. A másik mordvin sajátosság, hogy a két etnikai csoport, az erza és a moksa külön út felé kacsingat. Erza és moksa pártok jöttek létre, amelyek az összefogás helyett egymást kiáltották ki ellenségnek. Megfigyelhető az a szomorú jelenség is, hogy a mordvin értelmiség többségét egyáltalán nem érdekli népének helyzete. A mordvinokat ugyan nem fenyegeti a kihalás veszélye, de jövőjük felől egyáltalán nem lehetünk nyugodtak. (Nagy József)


(Forrás: http://ludens.elte.hu/~briseis/finnugor/egyestort/mordvin.html)