2012. augusztus 23., csütörtök

Csehov emlékszám (11)


ZINOVIJ PAPERNIJ
Igazság és hit


Csehov fogalmazványait és jegyzetfüzeteit olvasva


Az író jegyzetfüzetének oldalain ilyesmire bukkanunk: „Istenem, mennyire gyötri mindezeket az embereket az okoskodás, s mennyire felizgatja őket az élettől kapott nyugalom és öröm; mennyire puhányak, ingatagok és nyugtalanok; az élet azonban épp olyan, amilyen volt, az élet nem változik, hanem a régi marad, a saját törvényeit követi."
Ez a feljegyzés akkor készült, amikor Csehov a Három nővér című darabján dolgozott. A jegyzet módosult formában került be a darab szövegébe. Tuzenbach, Versinyinnel vitázva, ezt mondja a második felvonásban: „. . .ugyanolyan marad az élet, amilyen volt; nem változik, állandó marad, saját törvényeit követi. .." [Kosztolányi Dezső fordítása]
A fogalmazványban felbukkant, majd pedig a hős szájába adott gondolat értelme teljesen világos: az élet kérlelhetetlenül megy a maga útján, mozgása — az emberek akaratától függetlenül — leküzdhetetlen.

Ez azonban csupán az egyik motívuma a Három nővérnek. Ugyancsak a külön lapokra írt jegyzetek közt nyomban az imént idézett feljegyzés után ezt olvashatjuk:
„Az embernek hívőnek kell lennie vagy keresnie kell az igazságot, különben sivár ember."
Ezeket a szavakat a darabban Mása mondja ki, miután Tuzenbach az életről beszélt, mely „saját törvényeit követi".
Így kapcsolódnak össze — előbb a fogalmazványokban, majd pedig a darab szövegében — Csehov gondolatai az élet szigorú igazságáról, mely nem veszi figyelembe az emberek óhajait, s a hitről, mely nélkül az ember sivárrá válik.

A csehovi igazságnak és hitnek ezt a szétválaszthatatlanságát óriási erővel fejezi ki a Három nővér befejezése. A hősnők álma — hogy elutazhatnak Moszvkába — meghiúsult. Reményük — hogy fivérük, Andrej tudós lesz — nem teljesült. Tuzenbach halott. Lehet-e ennél szomorúbb végkifejlet? Ám a darab végén a három nővér összebújva, az átélt eseményektől megrendülve, de töretlen lélekkel a jövőről beszél, arról, hogy az ő szenvedéseik örömmé fognak átváltozni azok számára, akik utánuk fognak élni. „Ó, édes, édes testvérkéim, a mi életünk még nem fejeződött be. Élni fogunk!" — kiált fel Olga. És ezek a szavak érzékeltetik, hogy a darab befejezése nyitott, a jövő felé mutat.
A darab olvasása közben érezzük a szerző néma felszólítását: úgy éljünk, hogy ne ringassuk magunkat illúziókba, de ne veszítsük el a hitünket, a jövőben való bizodalmunkat se.

Csehov nem volt romantikus. Nem szerette a szentimentális önvigasztalást. Gyanúsak voltak számára a fennkölt, nagy szavak. Jegyzetfüzetének oldalain ez áll: „Engem pillanatonként jó szavakkal vágnak pofon." Igazi csehovi fordulat: nem a káromkodások, nem a durvaságok sértik, hanem a túl fennkölt, túl szép szavak.

Csehov jegyzetfüzeteiben sok vázlat található olyan emberekről, akik becsapják saját magukat, a valóságos élet helyett kitalálnak valami mást, valami magasztosat és hamisat. Például: „A hölgy azt képzeli, hogy neki különös, rendkívüli szervezete van, amely sajátságosán betegeskedik: nem tűri a szokványos gyógyszereket. Úgy érzi, hogy az ő fia nem olyan, mint a többi, hogy az ő fiát sajátságosán kell nevelni. . ." És csehovi módon szigorúan, könyörtelenül, lakonikusan hangzik az utolsó, összegező mondat: „A fiú gazember lett."
S íme egy másik emberfajta, amely nem mer szembenézni az élettel: „N. asszony, a helyettes államügyész, majd bírósági tag, majd pedig törvényszéki tag, egy átlagos, érdektelen ember felesége nagyon szereti a férjét, szereti egészen a sírig, megható leveleket ír neki, amikor tudomást szerez a hibáiról, s a szeretet megható kifejezésével hal meg. Az asszony nyilvánvalóan nem a férjét szerette, hanem valaki mást, egy nagyszerű, remek embert, csak a férjére árasztotta ezt a szeretetet..."

Az emberek illúziókban élnek, bálványokat faragnak maguknak, nem mernek szembenézni az igazsággal.
„A jószágigazgató (...) soha nem látta a gazdát. Illúzióban él: igen okosnak, tisztességesnek, deréknek képzeli a gazdát, s a saját gyerekeit is ilyen szellemben nevelte. De egyszer csak megérkezik a gazda, egy jelentéktelen, pöttöm ember — és teljes a kiábrándulás."
Vagy: „N. a naplójában rendkívül okosnak és jóságosnak nevezte az anyját. Valójában az anyja kövér, ostoba, fennhéjázó..."

Csehovnak mint művésznek első parancsolata: olyannak kell látni az életet, amilyen, nem pedig olyannak, amilyennek látni szeretnénk. A valóság semmiféle megszépítése nem méltó az íróhoz. Az illúziókon alapuló hit semmit sem ér; ez öncsalás.
Csehov jegyzetfüzetében van egy ilyen észrevétel is: „Az ember akkor lesz jobb, ha megmutatjátok neki, milyen valójában."
Összekapcsolódott itt Csehov igazsága és hite. Hadd lássa magát az ember a művészi ábrázolás tükrében olyannak, amilyen — összes fogyatékosságaival együtt; az ember jellemének és életének könyörtelenül igaz feltárása eggyé forr Csehovnál azzal a hittel, hogy az ember jobbá válhat. Tudjuk, hogy Csehov korában nem kevés búskomor szociográfus volt: ők „természetes nagyságban" mutatták meg az embert, de nem hittek benne, hogy az ember jobb lehet.

Egyszersmind voltak liberális narodnyik írók is. Ezek bemutatták a hős lelki feltámadását és megújhodását, közben azonban elszakadtak az élet igazságától. Íme például egy részlet A dráma című elbeszélésből, melyben a hősnő — egy írónő, aki hozzászokott az ékesszóló fecsegéshez és a széplelkűséghez — felolvassa a darabját: „— Valentyin (Annát ölelő karjaiban tartva): Te új életre keltettél, megmutattad nekem az élet célját! Te újjáteremtettél, mint ahogy a tavaszi eső újjáteremti az éledező földet!" [Devecseriné Guthi Erzsébet fordítása]
A Jonics című elbeszélésben pedig Turkinékhoz vendégségbe érkezik a főhős, és a ház asszonya — egy sablonosan kacér, mesterkélt irodalmi dáma — felolvassa a regényét az összegyűlt vendégeknek: „arról olvasott, hogyan alapított egy szép, fiatal grófnő a birtokán iskolát, kórházakat, könyvtárakat, és hogyan lett szerelmes a vándorló festőbe..." „Szóval — írja Csehov — olyasmiről, ami az életben sohasem fordul elő, de azért mégis kellemes hallgatni ilyen kényelemben. . . " [Lányi Sarolta fordítása] Nos, az ilyen „kellemes", „kényelmes" irodalmat, amely olyasmiről szól, ami az életben sohasem fordul elő, Csehov ki nem állhatta. Szigorúan elutasított mindenfajta irodalmi „kozmetikázást", nem tűrte a szereplők arcának pirospozsgásra mázolását. Különös érzéke volt azoknak az embereknek a rejtett szenvedései és bajai iránt, akiket észre sem vettek a külcsín és a sablonok kedvelői.

Íme egy jellemző csehovi vázlat: „A kisasszony kacéran fecseg: »Tőlem mindenki fél. . . a férfiak is, a szél is. .. Ó, hagyjanak békén! Soha nem megyek férjhez!« Otthon pedig nagy a szegénység, az apa iszik, mint a kefekötő. De ha látnátok, hogyan dolgozik a lány az anyjával, hogyan próbálja elrejteni az apát, akkor mélységes tisztelettel telnétek el iránta, és csodálkoznátok, miért szégyelli ennyire a szegénységet, a munkát, s miért nem szégyelli ezt a fecsegést."

Csehov jegyzetfüzeteit olvasva többször is hasonló feljegyzésekre bukkanunk: az élet homlokzata, a fennkölt fecsegés mögött az író feltárja a dolgok visszáját, fonákját, mely annyira nem hasonlít arra, ami látszik.
„A birtokon bűz, neveletlenség; a fákat valahogy bután ültették; távol a sarokban pedig a csősz felesége egész nap mossa a vendégek fehérneműjét, és senki sem veszi őt észre; s ezeknek az uraknak megengedik, hogy naphosszat a saját jogaikról, nemes mivoltukról beszéljenek."
Íme a csehovi életfelfogás sajátossága: az író látja a láthatatlant, feltárja a rejtettet. Feltárja azt, ami az élet hátsó udvaraiban rejlik, azt, amit elfojtanak a magasztos tirádák, az urak fecsegése.
„Ha otthon vagy, nyugalomban, az élet szokványosnak látszik, de alig lépsz ki az utcára, s kezded megfigyelni, faggatni például az asszonyokat, az élet máris szörnyű. A Patriarsije Prudi környékén látszólag csönd és béke van, valójában azonban pokol ott az élet."

Ez a feljegyzés a Parasztok című elbeszéléssel, annak második részével kapcsolatos, de nem került bele a végleges szövegbe. Csehov ebben az elbeszélésben Nyikolaj Csikilgyejev családjának súlyos szenvedéseit és megpróbáltatásait meséli el. Csikilgyejev szállodai szobapincér megbetegszik, s hazautazik a családjával a szülőfalujába, abban a reményben, hogy ott majd kikúrálja magát. Otthon azonban a legkínosabb nyomort találja, s végül is meghal. Olga, a felesége és Szása, a lánya — miután eltemették — elindulnak gyalogszerrel Moszkvába. És alamizsnáért esedeznek, egyetlen reményük, hogy a járókelők megszánják őket. Így fejeződik be az elbeszélés, ha a sajtóban megjelent szövegét nézzük. Csehov papírjai, jegyzetfüzetei azonban arról tanúskodnak, hogy az író folytatta az elbeszélést, ám mégsem fejezte be. A fogalmazványokból és jegyzetekből megtudhatjuk, hogyan élt Olga és Szása, miután visszatértek Moszkvába. Olga takarítónő lesz, Szása, a lánya pedig a nagynénjénél, egy hivatásos prostituáltnál lakik. Olgát elbocsátják, eltűnik valahová, az anya nélkül magára maradt kislány pedig — mivel más lehetősége nincs — a testét kezdi árulni az utcán.

Ezzel a cselekménnyel függ össze az idézett feljegyzés arról, hogy szörnyű, pokoli az élet a Patriarsije Prudi környékén.
A Parasztok megjelenésekor a liberális narodnyik kritika nekitámadt a szerzőnek. Sok egyéb bűn mellett azzal vádolták, hogy „befeketíti", pesszimista szellemben ábrázolja a falut. Csehov feldühítette a narodnyik érzelmű kritikusokat azzal, hogy nem hitt a sértetlen, oszthatatlan patriarkális paraszti világban, s azzal, hogy keményen, egyenesen, részrehajlás nélkül beszélt az elnyomott és kisemmizett orosz muzsik bajairól. És épp ilyen igazul ábrázolta a Parasztok kéziratban maradt folytatásában a szegény városi nép, a lakájok, szolgálók, portások, mosogatónők, prostituáltak életét.
Ámde Csehov, miközben bemutatta a nyomorban, szerencsétlenségben élő kisemberek szenvedéseit és nélkülözéseit, nem veszítette el hitét az emberben, abban, hogy az ember mássá válhat, ha megváltoznak az életfeltételei.
Érdekes ebből a szempontból Szása alakja, akinek a sorsa oly tragikusra fordul. A Parasztok folytatásához készített feljegyzésekben Szása megkérdezi a nagynénjétől: „Nénikém, drága, mitől vagyok én ennyire vidám?" Kínozza őt az „élet szomja". Ez a tiszta, jólelkű kislány, úgy látszik, boldogságra termett. De maga is tudja, hogy az ő számára lehetetlen a boldogság: „Mi nem lehetünk boldogok, mivel szegények vagyunk..." Tizenhárom-tizennégy éves korában komolyabbnak tartja magát az anyjánál, s ő gondoskodik róla. Jóllehet Csehov nem fejezte be Szása alakját, megmaradtak egyes vázlatok, s ha ezeket elolvassuk, megsejthetjük Szása természetének jellemző vonásait; bár nem írta meg teljesen, de már a befejezetlen alak is él.
Íme egy szemléletes példa arra, mit jelentett az igazság és a hit Csehov, a művész számára. Csehov ugyan megrajzolta a hősnő erkölcsi bukását a szörnyű nyomornegyedekben, az élet mellékutcáiban, de azt is megmutatta, mennyi derű, vidámság volt ennek a kislánynak a lelkében.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)

Papernij monográfiája magyarul

Talán a Szakadékban című novella a legjobb példa rá, miképpen egyesült a csehovi elbeszélésben az élet igazságához hű művész rettenthetetlensége és a búskomorságtól, kétségbeeséstől való menekülése. A jegyzetfüzetekből ítélve ennek az elbeszélésnek az ötlete a Parasztokkal egyidejűleg született meg.
Ennek a novellának a hősnője, Lipa a Parasztok Szásájának mondhatni lelki testvére. Ő sem tapasztalt mást gyermekkorától kezdve, csak szakadatlan nehéz munkát, nélkülözést, szenvedést. Férjhez adták, egy kereskedő családjába csöppen, ahol minden hazug, hamis, csalárd. „Gyenge, csenevész, fakó kis teremtés volt, finom, gyengéd vonású arcát megbarnította a mezei munka, félénken, szomorkásán mosolygott állandóan, és szeme gyerekes bizalommal, kíváncsisággal nézett a világba" — írja Lipáról a szerző. Fia születik. A kereskedő másik menye azonban gyűlölettel néz erre a gyerekre. És amikor megtudja, hogy az örökség egy részét Lipa gyerekére íratták, dührohamában leforrázza a kicsit. Az elbeszélés azzal végződik, hogy Lipa — gyermekének temetése után — otthagyja a kereskedő családját, s az anyjával együtt napszámosként dolgozik.
„Az állomás felől lányok, asszonyok jöttek, téglát raktak be a vagonokba, orruk, arcuk piroslott a téglaportól — írja Csehov. — Énekeltek. Legelöl Lipa haladt, vékony, csengő hangon dalolt, s felnézett az égre, mintegy ujjongva és örvendezve, hogy a nap hál'istennek véget ért, lehet pihenni." [Szőllősy Klára fordítása]
Az író szörnyű megpróbáltatásokon keresztül vezeti hősét. Útja valóban kálvária. Találkozott a kapzsiság, kegyetlenség, vadállati önzés világával. Elveszítette a kisfiát, akiért az életét adta volna. Ám lelkét a rossz mégsem érintette meg. Lipa az egyik legfénylőbb csehovi alak.
Azoknak az íróknak, akik azt fejezik ki alkotásaikkal, hogy az élet pokol, az ember pedig gonosz, Csehov azt válaszolja, hogy az élet valóban kegyetlen, de nem veszíthetjük el az emberbe vetett hitünket.

Csehovnak van egy ilyen feljegyzése is: „Ha derűlátó akarsz lenni és meg akarod érteni az életet, akkor ne higgy többé abban, amit mondanak és írnak, hanem magad figyeld meg az életet és hatolj a dolgok mélyére."
Csehov optimizmusa súlyos, megszenvedett derűlátás volt. Ő nem fordított hátat az igazságnak. Előítélet, elfogultság nélkül vette szemügyre az életet. A boldogabb jövőbe vetett hite mentes volt a vallásos eksztázis mozzanatától; abból fakadt, hogy ő alaposan megnézte az életet, annak minden szembetűnő és rejtett erezetét, hátsó indítékát, mozgatórugóját.

Lássunk még egy feljegyzést, amelyből megérthetjük, milyen komolyan vette Csehov az élet tanulmányozását és milyen szigorúan elutasította az olcsó szólamokat, a „jó szavakkal" való visszaélést: „Most ha egy tisztességes munkásember kritikusan gondol önmagára és a dolgára, azt mondják neki: nyavalygó, unatkozó semmittevő; ha viszont egy ravasz naplopó azt kiabálja, hogy meg kell fogni a dolog végét, tapsolnak neki."
Csehov ki nem állhatja a jóllakott optimizmus képviselőit, a rövidlátó embereket, akiknek nem adatott meg, hogy a maga hitelességében lássák az életet. Az ő optimizmusuk hamis, nem más, mint a valóságos élettől való elrugaszkodás egy formája.
„Ragyogó, életvidám természet, aki szinte csak azért él, hogy tiltakozzék a nyafogók ellen; kövér, egészséges ember, sokat eszik, mindenki szereti, de csak azért, mert félnek a nyafkáktól; valójában egy senki, egy faragatlan tuskó, aki csak zabál és röhög, de csak ha meghalt, akkor látja mindenki, hogy az égvilágon semmit sem tett, hogy másvalakinek képzelték."

Csehov nem volt sem „ragyogó, életvidám természet", sem nyafka. Bizalmatlan volt a különböző társadalmi csoportok és csoportosulások programjai és manifesztumai iránt. Meggyőződéses ellenfele volt mindenfajta frakciózásnak, klikkszellemnek. Különös képessége volt ahhoz, hogy felismerje a nagy szavak, az üres jelszavak kedvelőit, a fecsegőket, akik szívesebben szavalnak, ahelyett hogy tanulmányoznák az életet. Mindazonáltal Csehov mélységesen hivő ember volt. Nem Istenben hitt, hanem abban, hogy eljön majd egy boldogabb jövő, bár nem hamar. Hitt abban, hogy hősei — a szegény, elcsigázott emberek — mássá tudnak válni, képesek lesznek lélekben kiegyenesedni, levetkőzni a tunyaságot, bódultságot, aluszékony-ságot, megszabadulni a „tokoktól" minden vonatkozásban; a munkában, a mindennapi életben, a szerelemben.

Csehov jegyzetfüzeteit olvasva láthatjuk, mennyire állhatatosán ismételte az író: „Hit nélkül nem élhet az ember!"
„A hit a lélek szabadsága. Az állatoknál ez nincs meg; a vadaknál és a primitív embereknél félelem és kétség van. A hit csak a magasrendű szervezetek számára érhető el."
S még lakonikusabban, meggyőzőbben, határozottabban: „Az ember az, amiben hisz."
Ezzel kapcsolatos a csehovi emberábrázolás egyik fontos sajátossága. Az író hősei igen ritkán bizonyulnak kilátástalan embereknek. Csehov egyáltalán nem fogadja el, hogy hősei ördögökre és angyalokra volnának feloszthatók. Jobb szereti az átlagos, hétköznapi embert, akinek a lelkében ellentétek feszülnek: egyrészt nyugtalan, más életre törekszik, másrészt közömbös, beletörődő az egyhangú életbe.

A tokba bújt ember jellegzetesen csehovi szókapcsolat, amely az író egyik legjobb elbeszélésének címévé vált.
Különböző sorsokban Csehov azt követi nyomon, hogy a hős aláveti-e magát a „tok"-nak, hatalmába kerítette-e a „lélek bénultsága", avagy képes-e még szembeszállni a nyárspolgári környezettel.
Érdekes megfigyelni, hogyan változott az elbeszélés alapötlete. Az egyik korai fogalmazványban ez áll: „Egy ember tokban, kalocsniban, esernyője tokban, órája tokban, kése tokban. Amikor koporsóba feküdt, mintha mosolygott volna: meglelte az ideálját."
Mintha máris teljesen kimerítő volna a  portrévázlat: az egész ember a tokra redukálódik. S aztán az utolsó részlet még mellbevágóbb: a tokoknak ez a szerelmese a koporsóban meglelte végső ideálját.
Az elbeszélésben azonban ez a feljegyzés nem szimplán realizálódik, hanem mélyebb értelmet nyer: a tokba bújt ember — Belikov, a tanár — nem teljesen azonos a tokkal. Kiderül, hogy szerelmes is tud lenni egy lányba, sőt nősülésre is gondol. Igaz, Belikov szerelme nevetséges, s ő maga is szánalomra méltó, amikor felháborodik, meglátván, hogy a szeretett lány kerékpározik — micsoda illetlenség!
És mégis megmozdulnak bizonyos érzelmek a hős betokosodott lelkében. Erről tanúskodik Belikov halála is: azért hal meg, mert nem tudja elviselni, hogy a szeretett nő kineveti. Látni se akarja, hogyan sérti meg szüntelenül az élet az ő „tokos" tilalmait, veszi semmibe fenyegetéseit és intelmeit.
Mély értelme van a „tokba bújt ember" kifejezésnek. Csehov hű marad önmagához, s hitelesen és kíméletlenül tárja fel a hős betokosodottságát. Egyszersmind azonban figyelemmel kíséri a hős minden olyan lelki rezdülését, amelyben — még ha torz formában is — valami emberi nyilatkozik meg.

A tokba bújt emberrel egyidejűleg, sőt még korábban, az író A pöszmétebokor című elbeszélésen is gondolkodik. Felvázolja a művet: a hős ábrándozik: „birtokot vásárol magának, a zöldellő gyepen fog aludni, és a saját káposztalevesét eszi". De a legfontosabb az, hogy saját pöszmétebokrai lesznek. És ez az ábránd fokozatosan annyira hatalmába keríti, hogy minden másról megfeledkezik. A hős valóban birtokot vásárol, pöszmétét termeszt, s mohón eszi a gyümölcsöt, amely ugyan savanyú, nem ízletes, de a sajátja.
Csehov itt sem csak vigasztalan, fekete színekkel festi meg a hős alakját. Még ennek a tulajdonosnak, ennek a zsugorinak a lelkében is, akinek a világnézete a tanyájára korlátozódik, még ennél is felcsillan valami emberi. Amikor a bátyja meglátogatta, „no, megöleltük egymást, és elpityeredtünk az örömtől, meg attól a szomorú gondolattól, hogy valaha fiatalok voltunk, most pedig mind a ketten megőszültünk, maholnap már a sírba fektetnek". Más szóval, a hős teljesen normális emberként viselkedik. Ámde — sajnos —  már sok tekintetben elveszítette emberi arculatát: „meghízott, felpüffedt, arca, orra, szája előrenyúlik —  az ember szinte azt várná, egyszer csak beleröfög a paplanba". [Szöllösy Klára fordítása]
Csehov nem karikatúrát akar rajzolni, még ebben a lezüllött emberben sem csak a nevetségest és rosszat akarja látni. Minden egyes hősben, még az olyanban is, akit „tok" tart fogva, fáradhatatlanul keresi az „élő lelket" vagy legalábbis azt, ami erre vallhat.

Minél figyelmesebben olvassuk Csehov jegyzeteit, annál inkább feltárul előttünk a portrévázlatok, a hősök sorsáról készített fogalmazványok belső ellentmondásossága. Úgy tűnik, hogy az író a szereplők lelkébe tekint, összpontosítottan, feszülten keresi az érdeklődés legcsekélyebb megnyilvánulásait is, a törekvést a tokból való kiszabadulásra, egy más, jobb életre.
A tokba bújt ember mint cím Gogolnak, Csehov előfutárának híres regénycímével, a Holt lelkekkel rímel. Csehov művészetének legfőbb értelme azonban az, hogy az általa ábrázolt hősök nem egészen holt lelkek. Az ő lelkük nem örök álmát alussza, hanem csupán szendereg.
Csehov azért nagyjelentőségű, mert könyveivel felébresztette a lélekben alvó vagy félig alvó embereket. Csehov életének utolsó éveiben egyre gyakrabban rajzolta meg lelkileg és szellemileg ébredező emberek alakját. Ilyenek például A kutyás hölgy főszereplői. A két ember megszerette egymást, és egy másféle, szabad és tiszta világ vágya ébredt fel bennük.

Csehov könyörtelenül kinevette kortársainak hamisságát, fecsegését, ürességét, hiúságát. De az emberbe vetett hitét nem veszítette el. Épp ezért találjuk a legkeserűbb, leggúnyosabb és legszomorúbb vázlatok közt a jegyzetfüzeteiben ezt a bejegyzést: „Milyen öröm tisztelni az embereket!"


CSIBRA ISTVÁN fordítása

Néhány szó Zinovej Papernijról

Sz. 1919, Gluszkban (Minszk tartomány), mh. 1996-ban Moszkvában. Szovjetorosz irodalomkritikus, író, parodista. 1954-től a szovjet írószövetség tagja. Jelentősek Majakovszkijról és Csehovról írt esszéi, elemzései. Csehov monográfiája magyar nyelven is megjelent.

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 1. sz., 172-176. oldalak)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése