2012. november 16., péntek

Egy jobbágy naplója


AGNYIJA KUZNYECOVA
A kegyetlen sors viharában
(Regényrészlet)


Kezemben megsárgult papírlapok, házilag összefűzött füzetek. Az őseim naplói: az ükapám, a dédapám és a nagyapám jegyzetei. Valami csoda folytán íródtak meg, és csodaszámba megy az is, hogy másfél évszázadon át épségben megmaradtak és felelevenítik a múltat...
Ha nem lennének ezek a füzetek, akkor nem állnék most itt a sebesen száguldó szárnyashajó orrában, és nem gyönyörködnék a Káma szépségében.
Iljinszkoje... Valamiféle hatodik érzékemmel messziről is megismerem ezt a falut. A kis házakat, amelyek felkúsztak a domboldalra és hátsó udvaruk az Obva patak partjáig nyújtózik, csodálatos, ősi fafaragásokkal díszített ablakaik pedig a széles utcára néznek. Biztos akad köztük nem egy, amelyik már abban az időben is állt.
A kikötőben virággal fogadnak az iskolások. A falu lakói már mindent tudnak, és kíváncsian bámulnak rám, a Sztroganov grófok jobbágyainak leszármazottjára. A Sztroganov kúria a mai napig megtalálható Iljinszkojéban.
1851-ben itt kapta meg dédapám a szabadságlevelét, amelyben ez állt:
„Én, Natalja Pavlova grófnő, Sztroganov gróf leánya, az altábornagyné, örökre felszabadítom a jobbágyi függőség alól az én jobbágy szolgámat, Pjotr Jakovlevics Kuznyecovot feleségével, Olimpiadával és lányával, Fedorával meg Nyikolaj nevezetű fiával együtt, akiket 1845-ben örököltem megboldogult szülőanyámtól, Szofija Vlagyimirovna Sztroganova altábornagynétól, született Golicina grófnőtől... És ezentúl sem én, sem az utódaim nem rendelkezünk sem a Kuznyecovok, sem majdani leszármazottaik felett."
A fogadásomra összegyűlt tömegből megindult felém egy öregasszony, talpig feketében, mint egy apáca. Ráncos, fekete kezében egy kissé hervadt ágacskát tartott, rajta néhány levél. Átnyújtotta nekem és bölcs tekintetével mélyen a szemembe nézett:
— Ültesd el, kedvesem, egy virágcserépbe. Majd kiterebélyesedik. Emlékül őseid szülőföldjéről — ez a szomorúfűz.
Kísérő nélkül járkálok Iljinszkojéban. A naplóban őseim olyan szemléletesen írták le a falut, hogy megrémít a hirtelen rám törő érzés: én már jártam itt valaha.
Ez az a hely, ahol az Iljinszkaja templom állt, amelyről a falu a nevét kapta. Ebben a templomban tartották az ükapám keresztelőjét, esküvőjét és gyászszertartását, itt keresztelték meg a dédapámat és a nagyapámat.
Képzeletben a nemlétből felhúzom a falakat a kupolákkal, és tetejükön a falu felett csillogó aranyozott keresztekkel.
Emitt meg a plébániai iskola régi épülete. Hányszor tatarozták már fennállása óta! Most is benne helyezkedik el Iljinszkoje iskolája. Itt tanult az én dédapám is, és amikor kijárta, még gyerekfejjel, a permi Sztroganov birtok intézőségében dolgozott, ahogy a naplójában írta, „írnokoskodott".
Az intézőség épületében ma a Sztroganov múzeum van.
A múzeumban töltöm az egész napot. A megszállott helytörténészek kikeresik a Sztroganovok rendelkezéseiből az őseim nevét. Rájuk is átragad, akárcsak az iskolás gyerekekre, az izgalmam. Enyhe irigységgel és néma áhítattal bámulnak az iljinszkojei emberek a megsárgult füzetekre, amelyekből többet tudok meg, mint az iljinszkojei, permi, moszkvai és leningrádi levéltárak dokumentumaiból összesen.
Ezek a füzetek varázserővel ruháznak fel. Segítségükkel meg tudom állítani az időt, és vissza tudom pörgetni a kerekét. Ha úgy tetszik, elvezethetem önöket Polotnyanij Zavodba, a Goncsarov házba és megmutathatom a kis Natasát, Grigorij Alekszandrovics Sztroganov másodunokatestvérét. Vagy részt kívánnak esetleg venni a Jekatyerina Goncsarova és d'Anthes Heeckeren tiszteletére rendezett esküvői ebéden Grigorij Sztroganov házában, szinte Puskin halálának előestéjén?
Megmutathatom önöknek az öreg Golícina hercegnőt, akiről az utódai, a Sztroganovok, azt híresztelték, hogy ismeri a három kártya titkát, az isteni Puskin pedig halhatatlanná tette A pikk dámájával.
Olyan tisztán látom magam előtt a dédapámat, hogy megkísérlem felidézni önök előtt, milyen is volt a senki által soha le nem írt, le nem fényképezett jobbágylegény, Sztroganov embere.
A „szabadságlevélben" így írták le:
„A termete meg 2 arsin 5 versok. Az arca tiszta, a szeme nagy, barna, az orra egyenes, a haja és a szemöldöke fekete, az álla kerek, a fogai fehérek, szabályosak. Életkorát tekintve harmincöt éves."
Ilyen volt a dédapám, amikor felszabadult. Még hozzáfűzöm a naplókból: „Szép volt, bár nem magas termetű". „Megakadt rajta a falubeli lányok szeme", „Gyors mozgású volt", „Hangosan és magával ragadóan tudott nevetni", „Az volt a szokása, hogy az első találkozás alkalmával alaposan szemügyre vette az embert". „Nyílt, sötét szemének pillantását hosszan belemélyesztette az ismeretlen tekintetébe, aztán minden restelkedés nélkül tetőtől talpig végigmérte." „Nyilván megszokta, hogy így nézzen, mivel a világon a legjobban rajzolni szeretett — emlékszik vissza rá az apja, az én üknagyapám, Jakov Petrovics —, és Isten adta tehetséggel rendelkezett ehhez a mesterséghez."

Iljinszkojéban az öregek sem emlékeztek a mostanihoz hasonló kegyetlen, csikorgó hidegre, mint a mesében, az előkertekben és a falu végén mozdulatlanul álltak a fehér, dérlepte fák. És ppen úgy, mint a mesében, szállt fel a kéményekből a füst az égbe, egyenletesen, mintha kirajzolták volna, aztán a hideg napsugarak fényében, amelyek alig tudták áttörni a jeges homályt, halvány rózsaszín oszlopokba rendeződött.                                   
A kunyhóban azonban meleg van. A kemence tetején erősen horkol Szemjon apó. Időnként csendesedik, teleszívja levegővel hatalmas mellkasát, de aztán olyan öblös ráadással szolgál, hogy az unokája, a tizenhét éves Akulina ijedten rezzen össze és keresztet vet. Az anya és az apa édesen szuszognak, bent alszanak a szobában a maguk készítette széles ágyon, a kelmedarabkákból összevarrt takaró alatt. Csendesen alszik a szalmazsákon a nagyobik fiú, Iván, subájával takarózik.
A kisszéken ülve keresztbe font karján nyugtatva fejét, az asztalra borulva szuszog és nyögdécsel álmában az idősebbik lány, Jevlampija — a féleszű.
Akulina — mosolygós képű, pufók kislány, kicsattanó, feszülő orcával — meg a barátnője, Dáska, aki olyan vékony csontú és napbarnított, mint valami kis csóka, aki éppen most tanult meg repülni, a jövendőt faggatja. Viaszt öntenek a fatálba, amit alig világít meg a szilács fénye.
Petyka, Akulina kisöccse sem alszik. Érdekli, hogy mit jósolnak a lányok.
Dáska sziszegve súgja:
—  Férjhez mész. Látod — legény...
—  Mintha egy szán is lenne — bizonytalankodik Akulina.
—  Elvisz majd a legény egy idegen faluba! Még ezen a télen elvisz! — suttogja szenvedélyesen Dáska és átszellemülten lehunyja a szemét.
—  Most meg, Petruha, neked jósolunk — fordul Akulina az öccséhez, és az már rá is hajlik az asztalra.
A kunyhóban újra csend honol. Még a nagyapó is elhallgat egy másodpercre a kemencén, mintha unokája jövőjét kutatná, de aztán olyan hangerővel csap le rájuk, hogy Petyka felhorkan, Akulina keresztet vet, Jevlampijának pedig megremeg a karján nyugvó feje.
—  Neked is az jött ki, Petyka, út. Messzi, nagy út.. . — mondja elragadtatva Dáska. — Nézd csak!
—  Az, út — bólint Akulina —, a lehető legigazibb. Vajon hová vezet? Petyka a vízbe öntött viaszt nézi és látja a könnyű, dermedőfélben levő csíkot.
„Tényleg út! Ejha! Ha megláthatnám, hogy mi van a Kámán túl, Perm városának határán kívül" — ábrándozik magában, féktelen öröm ébred a szívében, fellángol a remény, és egyre jobban megerősödik benne a jóslatba vetett hit.
Ezen az éjszakán Iljinszkojéban minden ablak világos volt. Mindenki, aki előtt még ott volt az élet, látni akarta a jövőjét. Még ha nem is lesz aztán minden úgy, ahogy megjósolták, akkor is jó álmodozni! Csak azok aludtak, akik számára már beteljesültek a jóslatok, akik már belefáradtak az örömtelen és hosszú jobbágyéletbe, akiknek még a múltjukba visszatekinteni is merészség lett volna, nemhogy a jövőt faggatni.

Ezen az éjszakán Puskinék pétervári lakásának az ablakai is világosak voltak. A három lánytestvér a háromágú gyertyatartó fényénél öntött viaszt a csészébe. Suttogva beszélgettek; a házban aludtak a gyerekek és Nataljának, a legfiatalabb lánynak a férje.
—  Tása, most neked — súgja Kátya, felkapja szép kis fejét, és a falon az árnyék imbolyogni kezd hatalmas loknijaitól. Kátya csillogó, nagy szemével nővérére néz, és apró szája mosolyba görbül. Vár egy másodpercig, de aztán feláll a helyéről, és Natalját átölelve megpróbálja az asztalhoz vezetni. De az egy vállrándítással kiszabadítja magát, és nővérének a keze lecsúszik a virágos kendőről. Natalja sötét haját otthonosan, félig leeresztve viseli, és csak egy-két tű tartja a tarkóján. A vállán kendő. Hideg az éjszaka, a házban pedig nincs túl meleg.
—  Az én sorsom már beteljesedett — mondja mosolyogva. Nem kell suttogóra fognia a hangját; anélkül is nyugodt és halk. Ilyen a beszédmodora.
—  Most Azenykának — aranybarna szemével becéző pillantást vet középső nővérére. Egy picit bandzsít. De csak annyira, hogy alig észrevehető, inkább csak valami különös, titokzatos kifejezést kölcsönöz tekintetének.
—  Nekem sincs már mit megjövendölni — suttogja elkeseredetten Alekszandra, eltolja magától a viaszt és feláll. — Gyerünk, nővérkék, menjünk aludni. Katyenkának hol menyegző, hol meg temetés jött ki.
Gyors, türelmetlen mozdulattal szedi ki, szinte kitépi a tűket a hajából, a jobb kezébe gyűjti őket és megrázza a fejét. Ebben a percben valahogy egészében véve szögletes, feszült és egyáltalán nem szép.
—  Mi van veled, Azenyka, miért vagy ma olyan rosszkedvű? — kérdi Natalja, és erőnek erejével uralkodni akar szép arcán, hogy ne árulja el nyugtalanságát, közben pedig leszedi az asztalról a csészét, hogy reggelre a jóslásnak nyoma se maradjon. Alekszandr Szergejevics kinevetné. — Miféle temetés? Menyegző! Igazi menyegző!
A mély lelki gyötrelem jeleként azonban ilyenkor bal szemöldöke mindig éles törésvonallal rándult össze, amitől homloka szenvedővé vált, éles ellentétben mosolyával és biztató szavaival.
Ezt a tragikus homlokot örökítette meg A. P. Brjullov Natalja Nyikolajevna Puskina portréjában.

És beteljesedett mindaz, amit karácsonykor Petykának jósoltak! Kitárult előtte a széles nagyvilág. A jószágkormányzó a grófnőtől egy sürgönyt kapott, hogy azonnal küldjön fel Pétervárra, Grigorij Sztroganovhoz, ideiglenes szolgálattételre írnoknak egy írástudó jobbágyot. És a választás Pjotrra esett. Fiatal kora ellenére a hivatalban írás dolgában valamennyi írnokon túltett.
A karácsonyi jövendölés bevált a Goncsarov nővérek esetében is. Volt mennyegző, furcsa esküvő, amit még ma sem értenek meg igazából. Megvolt a temetés is, amely mélyen megsebezte nemcsak a hozzátartozók, hanem az egész orosz nép lelkét. És másfél évszázad elteltével sem csitult el ez a fájdalom, a súlyos veszteség, a nagy orosz költő értelmetlenül korai halála miatt. Erről írnak. Erről beszélnek, vitatkoznak, és megpróbálják megfejteni mindazt, ami a nemlétbe merült.

Grigorij Alekszandrovics gróf Pjotrot egy megbízatással Golicina hercegnő birtokára, Bolsije Vjazomiba, Moszkva mellé küldte.
Szofronov apóval, a kocsissal több napon át zötyögtek a poros, hepehupás úton. Pjotr Iljinszkojéban, még kisfiú korában, sok mendemondát hallott Golicina hercegnőről, Szofija Vlagyimirovna Sztroganova anyjáról. Az iljinszkojei gyerekek sokat emlegették azokat a kártyákat, amelyeket állítólag megbabonázott a hercegnő és amelyekkel mindig nyert. Állítólag ismert három olyan kártyát, amivel lehetetlen veszteni. A nép körében „boszorkánynak" tartották.
Golicina hercegnő diplomata lánya volt. Fiatal korától fogva külföldön élt, és nagy hírnévnek örvendett sok országban. III. György angol király udvarában szívesen fogadták mint okos, érdekes beszélgetőpartnert. Amikor Golicina Franciaországban élt, Mária Antoinette-nek, a királynőnek volt állandó kártyapartnere.
Kártyaszenvedélye egész életén át elkísérte, és már öreg korában, amikor már majdnem teljesen megvakult — akkorra szemlátomást kiserkent a bajsza is, és a nagyvilágban „bajszos hercegnőnek" nevezték —, számára külön készítettek kivételesen nagy alakú kártyákat.
Pétervárott Pjotr gyakran kijárt a Grohovaja és a Bolsaja Morszkaja sarkára, hogy Natalja Petrovna Golicina hercegnő házát megnézze. És most nagyon kíváncsi volt a birtokára is.
—  Amott, Bolsije Vjazomi mellett — magyarázta élvezettel Szofron apó, ostorával a távolban látszó düledező, ütött-kopott házakra mutatva —, az ott Zaharovo. A hannibálok hajdani birtoka — annak a költőnek a nagyanyjáé, aki az egyik Goncsarov lányt vette el. Aszongyák, hogy amikor Lekszan Szergejevics kislegény vót, Puskinék itt tanyáztak, a nagyanyónál, minden nyáron. Ha akarja, betérhetünk Zaharovóba!
Pjotr beleegyezett.
Túlmentek Bolsije Vjazomin, és jobbra fordultak. Ráérősen hajtottak végig a széles úton. Szofron apó ostorával felfelé mutatott, valahová távolra, a düledező és zöld mohával benőtt tetők fölé, és azt mesélte: 
—  Látja, ott, a templomnál, Bolsije Vjazomiban van eltemetve Puskin öccse. Az is van ráírva a kőre: „Nyikolaj Szergejevics Puskin." Saját szememmel láttam.
Egy vadonatúj kapujú, szépen gondozott, nagy ház mellett hajtottak el. A kertajtó kinyílt, és idős asszony lépett ki rajta, festett vízhordórúddal a vállán, és lépteinek ütemére fecsegő és csörömpölő vödrökkel. Az asszony csúnya volt: vaksi, mélyen ülő szemek, meghökkentően nagy, likacsos orr és keskeny, mintegy mindig undorral összeszorított ajkak.
Szofron megállította a lovakat.
—  Szervusz, Marija, hogy megy a sorsod?
—  Szofron apó! — húzódott mosolyra az asszony ajka. — Mindig úton vagy, de az évek mégsem fognak rajtad.
—  Bizony, bizony, folyton úton vagyok, Marija, folyton. Mit tehetek, ha ilyen az életem? — válaszolta tettetett vidámsággal Szofron. — És hogy van Arina Rogyionovna?
—  De Szofron, hogy mondhatsz ilyet — vetett keresztet Marija. — Hiszen anyácska már régen meghalt. Alekszandr Szergejevics nagyon megsiratta! Ő dajkálta az összes Puskin gyereket, Alekszandr Szergejevicset is ő pesztrálta Mihajlovszkojében, de úgy, mint a sajátját.
Pjotr rájött, hogy Puskin dajkájáról van szó. Eszébe jutott néhány verssor:

...Mord sötétség ült be hozzánk, 
a szobánkba, s keserít. . . 
Anyó, drága kis anyókám, 
szólalj meg, mondj valamit! 
A komor szél kurrogása 
altatott el, jó öreg? 
Vagy a rokka zurrogása 
hozta szelíd szendered? 
Édes dajkám, ifjúságom 
barátnője, tiszta szív, 
igyunk! Tűnjön a vad álom!. . .
[Puskin: Téli este. Szabó Lőrinc fordítása]

Amikor Pjotrnak eszébe jutott ez a vers, figyelmesen szemügyre vette Mariját. Megállapította, hogy nagyon módos az öltözéke. És a ház, amelyből kijött, az is kivált a többi közül — újabb, nagyobb és gondozottabb volt.
Szofron később elmesélte, hogy Arina Rogyionovna, amikor felszabadult, Puskinék szolgálatában maradt. Ó nevelte fel Puskint, a húgát, Olgát és az öccsét; Levet. Mariját pedig, a saját lányát, előnytelen külseje ellenére egy gazdag paraszthoz adta feleségül.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)


Pjotr egész úton Zaharovótól Bolsije Vjazomiig azon gondolkozott, hogy lám, ilyen is létezik : az uraság barátnőjének nevezi dajkáját, a hajdani jobbágyasszonyt. Ugyanolyan ember a szemében, sőt nagyon közel áll a szívéhez.
—  Létezik ilyesmi! — sóhajtott fel hangosan.
—  Micsoda? — érdeklődött Szofron.
És Pjotr feltárta előtte a gondolatait. Szofron apó természetesen nem ismerte Puskin verseit. Ám Puskinról sokat hallott a jobbágyaiktól, Sztroganov gróf embereitől.
—  Hosszú élet van mögöttem — mondta —, jobbágy voltam jómagam, meg apám és nagyapám is. Tudom, hogy a Sztroganovok nem bántak olyan kegyetlenül az embereikkel, mint a többi uraság. Különösen Szofija Vlagyimirovna nem. Aszongyák, egy férfi esze veszett el benne. Mindenki tudja. Katalin-renddel kitüntetett udvarhölgy — a nehezen kiejthető szavakat akadozva mondta ki az apó —, a Szent Katalin Érdemrend második fokozatának tulajdonosa.
Igen, Pjotr ezt tudta az iratokból meg a hivatalban folyó beszélgetésekből, és azt is hallotta Iljinszkojéban, hogy Szofija Vlagyimirovna volt az összes permi földbirtokos közül a leggondosabb, és bizonyos mértékben igazságosnak is tartották. Az ő szavait hajtogatták az intézőség alkalmazottai:
„Mindenekelőtt a rádbízott jobbágyok jólétéről kell gondoskodni, és csak azután a birtokból származó bevételről." Ő szervezte meg Pétervárott a bányászati és erdészeti iskolát a maga és mások jobbágyai számára, ő dolgozta ki a hivatalnokok nyugdíjszabályzatát és biztosítási alapját. Választott bíróságot létesített. Főleg ez utóbbi intézkedését tartotta nagyon fontosnak Pjotr, összehasonlítva a többi földbirtokossal. A Sztroganov birtokon nem volt korlátlan hatalma egyetlen embernek sem. Mindent a választott bíróság döntött el, amely három részből: a titkárból, annak segédjéből és négy írnokból állt. Az egész közösség választotta meg a bíróságot. Egy tálon golyókat hoztak ki, és mindenkinek azokat kellett letenni a jelölt mellett vagy ellen. Ha a bíróság nem tudott döntésre jutni, akkor Szofija Sztroganova grófnőhöz fordult segítségért... Nem, a Sztroganovok nem voltak kegyetlenek. De a jobbágyokat nem vették emberszámba. Ha valaki közülük kivált — szabadságlevelet kapott, mint Volegov, vagy külföldön taníttatták ki, mint Tyepluhovot —, akkor ebből később az uraságnak nagy haszna származott. Volegov halála napjáig vezette a Sztroganov birtokot. Tyepluhov — a nagy tudós — a Sztroganov-féle erdőgazdasággal foglalkozott.
—  Nem tudom elhinni, hogy Puskin a dajkáját barátnőjének tartotta — ingatta a fejét Szofron —, nem hiszem! Meg a verseit is, ki tudja, talán nem is róla írta.
Pjotr megvonta az állat.
—  Sokféle uraság van.
Szofron apó megállított egy járókelőt és megkérdezte, hogy hol lakik az a doktor, akihez a gróf megbízásából jöttek. Az a kezével a mellékutca felé mutatott.
Az utcában alacsony kerítés húzódott, fölébe az idő múlásától, a hótól és az esőtől megfeketedett kapu magasodott. Megállították előtte a lovakat.
Az udvarban egy emeletes faház állt. Lent, a nagy ablak és a lakatra zárt ajtó felett egy tábla függött: „Patika".
—  Oda menj, Petruha — mutatott a felfelé vezető keskeny lépcsőre Szofron. — Én meg majd addig elszórakozom itt a pipámmal!
Pjotr bement az udvarra. A lépcsőn egy ajtóhoz ért, amely kis, ablakos előtérből nyílt. Pjotr megrántotta a vasfogantyút. Megcsörrent a csengő. Egy fehér kötényes és bóbitás fiatal szobalány azon nyomban ajtót nyitott.
—  Levelet hoztam a doktornak Sztroganov gróftól — mondta Pjotr, és megmutatta a borítékot. — Megkért, hogy személyesen adjam át.
—  Hát jöjjön be — mondta nem valami túl barátságosan a lány, és Pjotr válla felett átnyúlva bereteszelte az ajtót. — Várjon itt — mondta, és eltűnt az ajtó mögött.
Pjotr, ahogy a fényből belépett, sokáig semmit sem látott a sötét folyosón, de aztán felfedezett két hajlított támlájú széket, köztük egy kis csipketerítővel leterített, kerek asztalt. Az asztalon kis szobor állt, amely három meztelen — minden bizonnyal — táncoló nőt ábrázolt. Pjotr azonban már nem csodálkozott semmin. Valószínűleg akkor is csupán megszokott úri szeszélynek könyvelte volna el, ha a három grácia eleven lett volna.
Az ajtónyílásban a doktor ősz feje jelent meg, és élénk, kék szemével hunyorogva nézett Pjotrra.
—  Grigorij Alekszandrovics gróftól jöttél? Gyere be.
Pjotr belépett a kis dolgozószobába. Átadta a doktornak a küldeményt. Az felbontotta, hosszan olvasta a levelet, és közben valamit morgott az orra alatt. Aztán kutatni kezdett az íróasztal fiókjaiban, keresett valamit a szekrényben, és közben elmozdított a helyéről különböző fiolákat, palackokat, csomagokat. Nem talált valamit, és valakire haragudott.
—  Várj egy kicsit — mondta. — Ülj le ide — az ajtó mellett álló fehér ülőkére mutatott. — Rögtön jövök.
Pjotr egyedül maradt. Körülnézett a dolgozószobában. Szekrényt Asztal. Az asztal mellett karosszék. Két fehér ülőke és egy keskeny heverő, rajta szürkés színű lentakaró.
Szegényesen él a doktor — gondolta magában Pjotr. — A miénknek, Iljinszkojéban gazdagabb a háza. De azért mégiscsak doktor — úriember. Nincs azonban minden uraságnak annyi milliója, mint a Sztroganovoknak meg a Golicinoknak. Itt vannak például a Goncsarov nővérek. Pjotr többször fültanúja volt annak, amikor Grigorij Alekszandrovics Sztroganov beszélgetés közben megemlítette, hogy az unokahúgai fivérüknek, Dmitrijnek, Polotnyanij Zavodba leveleket küldözgetnek — pénzt kérnek. És a férjezett Natalja Nyikolajevna is kér, kevesellve hozományát.
Pjotr elgondolkodott. A doktor csak nem jött. A házban, a folyosón néma csönd honolt. Pjotr kicsit felemelkedett az ülőkén, hogy rálásson a doktor asztalára, és egy nyitott könyvet pillantott meg. Meglátta és a vér is meghűlt az ereiben. Az asztalon ott feküdt az, amire már hosszú évek óta vágyott. Az emberi test ábrázolása, valamennyi belső szervével, a vénákkal, az izmokkal, és az idegszálakkal együtt.
Pjotr sapkáját a kezében gyűrögetve, lábujjhegyen odament az asztalhoz és tekintetével majd felfalta a rajzot.
Itt van a szív, a vesék, a tüdő.. . Az ember elölről és hátulról.
„Istenem! Ha ez az ábra az enyém lehetne, ha csak két napra, hogy lerajzoljam! Milyen jól tudnám, hogy mi hol található az emberben! Hiszen így csak vaktában, vaktában... Esetleg elkérhetném a doktortól, megesküdnék, hogy visszahozom, csak éppen lemásolom. Nem, úgyse adná!"
És hirtelen vakmerő, szörnyű gondolata támadt, beléhasított és nem tágított; Pjotr rádöbbent arra, hogy még egyszer az életben nem lesz ilyen alkalma. Kockáztatnia kell.
Odalépett az asztalhoz, és remegő kézzel óvatosan kitépte azt a lapot a rajzzal, inge alá dugta, az öv mögé, lapozott egyet a könyvben, hogy ne lehessen rögtön észrevenni; és éppen abban a pillanatban ült vissza a helyére, amikor a doktor, kezében egy kis csomaggal, belépett.
Átadta a csomagot a felpattanó Pjotrnak, és nem vette észre, hogy mennyire remeg a fiú keze. Leült az asztalhoz, összecsapta a nyitott könyvet, eltolta magától az asztal szélére és hosszan írta a grófnak a válaszlevelet.
Pjotr pedig ezalatt állt, verítékben úszva, és az Istenhez fohászkodott, hogy gyorsabban teljen az idő.
A doktor végül befejezte a levélírást, lepecsételte a levelet, átadta Pjotrnak, tekintetével az ajtóig kísérte, és azt mondta:
—  Na, eredj Isten hírével, és add át üdvözletemet Sztroganov úr őméltóságának. El ne veszítsd a gyógyszert.
Bolsije Vjazomi nagyon különbözött Zaharovótól. Ez egy major volt kúriával, ha nem is túl fényűző, de árnyékos és gondozott parkkal, tóval és tiszta kis cselédházakkal. Hogy milyenek voltak belülről ezek a házak, azt nem lehetett tudni. De szemlátomást a külső máz volt a legfontosabb az uradalmi intéző számára.
Alig néhány perce mentek a falu főutcáján, amikor hirtelen, valahonnan oldalról, zaj hallatszott, hangzavar és a sarok mögül néhány hintő bukkant elő. Az elsőben egy reszketeg fejű, fehér loknis hajú öreg hölgy ült.
—  Golicina hercegnő — szólt oda gyorsan Pjotrnak Szofron, félrerántotta a lovakat a kerítés mellé, leugrott a kocsiról és lekapta a fejéről a sapkáját. Pjotr magától is rájött erre. Ő is lemászott a szekérről és levette sapkáját. És amíg Szofron apó szemét a földre sütötte, nehogy pillantása a „boszorkány" tekintetével találkozzon, Pjotr, éppen ellenkezőleg, a kíváncsiságtól égve, alaposan szemügyre vette a hercegnőt, bár babonás félelmében az ő szíve is összeszorult.
Lám, itt hajt el előtte, görnyedt háttal, bajuszosan, ráncosán a hajdani teljhatalmú udvarhölgy. Újra eszébe jutott, hogy Iljinszkojéban hogyan ijesztgették egymást éjszaka a gyerekek a hercegnővel, és mennyit meséltek a három kártyáról, amelyen hatalmas vagyonát szerezte.
Pjotr tudta, hogy Puskin, akit nem sikerült meglátnia sem pétervári lakásában, sem nyaralójában, Golicina hercegnőről egy könyvet írt A pikk dáma címmel. Bárcsak megszerezhetné azt a könyvet! Bárcsak elolvashatná!
A hintók átvágtak az úton és befordultak a mellékutcába.
Szofron kényelmesen elhelyezkedett a bakon és szótlanul szívta saját készítésű pipáját. Csak kis idő múltán vette észre, hogy Pjotr még mindig gondolataiba merülve áll, és nem is szándékozik felülni. Szofron rámordult:
– Mi van veled? Megkukultál? Vagy tán a hercegnő babonázott meg? Pjotr legyintett és felkecmergett a szekérre.

A zaharovói doktor valószínűleg észre se vette, hogy eltűnt az anatómiai atlasza. Túlságosan jól tudta a dolgát ahhoz, hogy naponta a rajzhoz forduljon. Az is lehet, hogy Pjotr távozása után észrevette a hiányzó lapot, de hogyan gyanakodott volna a jobbágyfiúra? Mi szüksége lenne anatómiára? Hát nem mindegy neki, hogy hol az ember szíve, s hol a veséje, vagy hol a mája? Neki ahhoz, hogy az életben boldoguljon, nem az emberi szervek felépítését kell megtanulnia, hanem az engedelmeskedést, a Sztroganov grófok parancsainak és hóbortjainak teljesítését — egész életén át, míg futja erejéből, míg csak, ahogy mondani szokás, viszi a lába.
Nem, akkor már inkább a szép szobalányra gyanakodhat, aki állandóan a szívbántalmakról, a máj- és torokfájásról hall. Talán benne ébredt fel az érdeklődés. Vagy pedig apró unokái tépték ki felelőtlenül társaikkal együtt a nagypapa és a hanyag szobalány távollétében.
Pjotr azonban ezekben a napokban se nem látott, se nem hallott. Minden váratlan kopogtatásra összerezzent, és a hideg futkározott a hátán, ha a gróf összeráncolta szemöldökét vagy ha a rosszallásnak csak az árnyékát is látni vélte arcán.
Éjjelente, amikor kis szobájuk, amit ketten osztottak meg, Szofron apó horkolásától rengett, Pjotr meggyújtott egy gyertyacsonkot, letette a padlóra, kiterítette ott az íródeáktól kikönyörgött ív papírt, melléheveredett és fekve rajzolni kezdte a doktortól ellopott ábrát. így töltött el sok éjszakát, és csak akkor égette el a kemencében a doktor könyvéből kitépett lapot, amikor már meggyőződött arról, hogy az emberi szervek ábrázolását a lehető legnagyobb pontossággal lemásolta. Nagyon sajnálta a lapot. Azonban így nem maradt bizonyíték.
Dédapám naplójában van néhány sor:
„Elvégeztem a plébániai iskolát és dicsérő oklevelet vittem haza. Mindenki nagyon örült nekem. De én valahogy szomorú voltam.
Megkérdeztem az apámat, hogy hogyan tanulhatnék ki doktornak. Apám szánakozva megsimogatott, és azt felelte, hogy fiatal korában jómaga is ezt a gondolatot forgatta a fejében.
—  Előbb a városban, a gimnáziumban kellene tanulnod. Oda pedig nem vesznek fel jobbágy gyerekeket, kisfiam.
—  Miért nem vesznek fel? — kérdeztem. — Hiszen nekem dicsérő oklevelem is van.
—  Száz oklevél sem segítene — felelte az apám. És a nagyapó a kemencéről szuszogva szólt le:
—  A jobbágysorból, Petruha, úgysem szabadulhatsz. Jobb, ha kivered a fejedből még a gondolatát is."
Ősziesre fordult az idő. A Kamennij Osztrov parkban szomorkásán sárgulni kezdtek a fák koszorúi. Megtarkultak a gyönyörű nyaralók és paloták kertjei. A csatornában a víz elvesztette napfényes csillogását, és olyan ólomszínű lett, mint a Néva folyó.
A Kamennij Osztrov színháza is elnéptelenedett. Elutazott az a francia színtársulat, amely egész nyáron át itt játszott, és felpezsdítette, divatossá tette a sziget életét: esténként a színház előtti teret hintók lepték el, a nagyvilági társaság eljárt az előadásokra Pétervárról és a szomszédos nyaralóhelyekről.
Véget értek a vidám piknikek is, amelyekről csak az időtől megsárgult levelek tanúskodnak. Sz. N. Karamzina levelében ez áll: „Ma ebéd után sétalovaglást teszünk a Goncsarov nővérekkel, Eugennel, Balabinnal és Malcevval... Holnap az egész kompániával Pargolovóba készülünk omnibuszon egy kis kirándulásra."
Megmaradt Sz. N. Karamzina nővérének levele is, amelyet egy nappal a kirándulás után írt a fivérének.
„Butter hercegnő, Pargolovo tulajdonosa hozzájárult ahhoz, hogy megnyissák előttünk gyönyörű házát, és mi a magunkkal hozott pompás piknik-ebédünket a csodaszép, üde levegőjű szalonban fogyasztottuk el, jó szagú, illatozó virágok között."
Most már a sétalovaglások is megritkultak. Esősre fordult az idő.
Ekkortájt járt Pjotr másodízben a Kamennij Osztrovon Sztroganov gróf megbízásából.
Jekatyerina Nyikolajevna nem volt otthon. Azt mondták, hogy kilovagolt a parkba. Pjotr bejárta a parkot, megnézte a hervadozó kertet. Nyirkos volt a levegő, a ködös égboltról nedvesség ereszkedett alá a földre, amit csak a kezével és az arcával érzékelt az ember.
A fák és a fű illata, a fatörzsek és a nedvességtől lekonyuló lombok színpompája lljinszkojéra, szeretett szülőföldjére emlékeztette. Ekkor felfigyelt egy magányos fatönkre, amelyet túlérett, nagy kalapú tölcsérgombák fogtak körül. Leült, és a hátát nekitámasztotta a hatalmas tölgy nedves törzsének, majd megfordult, szemével méregette és hangosan megkérdezte:
—  Hány éves vagy, te vénség?
Eközben nagy cseppekben megeredt az eső, és az amúgy is sötét eget fellegek lepték el. Egészen besötétedett.
A fák között, a sétalovaglásra fenntartott fasorban időnként fel-felvillant a hazafelé tartó lovasok alakja. Pjotr tudta, hogy Jekatyerina Nyikolajevna itt van. De vajon az, akinek arcképét emlékezetből próbálta az éjszakai órákban lefesteni, itt van-e?! Bárcsak még egy pillantást vethetne isteni arcára, hogy megragadja szomorú, zavart, különös tekintetét, hogy megfejtse az éppen hogy bandzsító szemek rejtélyét. Olyan megfejthetetlen és súlyos, mint az élet, az ő élete; Pjotré, meg azé a szép lányé, az iljinszkojei szolgáké, és ezeké a gazdagoké, akik itt vigadnak Kamennij Osztrovon a palotákban, a piknikeken, akik aranyozott hintóban járnak, és pompás paripákon vágtatnak... Egyre előre, csak előre, a kikerülhetetlen vég felé.
A fasor felől hirtelen zuhanás hallatszott, egy halk sikoly és kétségbeesett kiáltás:
—  Kátyenka!
Pjotr felugrott és a fasorba futott. A falevelek között, amelyeket az eső vert le,' patáival ide-oda csúszkálva, egy szürke ló próbált lábra állni. A másik, egy hollófekete mén nyugodtan állt az út szélén, és puha ajkával a bozót elsárgult leveleit tépdeste.
Natalja Nyikolajevna megpróbálta felemelni a nedves füvön fekvő, nyögdécselő húgát.
A fasorban nem volt egy lélek sem. A nagyszemű eső már záporba csapott át.
Pjotr a segítségükre sietett.
Rögtön szemébe ötlött, hogy milyen természetellenes pózban van Jekatyerina Nyikolajevna szétvetett karja, és hogy a tenyere szemlátomást dagad.
—  Gyorsan! Doktort! Kátyenka! — hajtogatta kétségbeesetten Natalja Nyikolajevna, és könyörögve nyújtotta Pjotr felé a kezét.
Pjotr az idősebb lány fölé hajolt és megnyugtatóan mondta:
—  Egyszerű ficam. Visszarántsam? Értek hozzá.
—  Nem, nem! Doktort! — kiáltott fel ijedten Natalja Nyikolajevna, és rémülten intette le a jó ég tudja honnan idepottyant fiút.
—  Rántsd vissza — nyöszörgőit Jekatyerina Nyikolajevna. — Tasenyka, ez a legény Sztroganov embere.
—  Fájni fog — mondta Pjotr és letérdelt. — Egy pillanatig fog csak fájni, és már minden rendben ! — Két kézzel ügyesen megragadta Jekatyerina Nyikolajevna karját. Az felkiáltott.
—  Mit csinál? — ripakodott rá Natalja Nyikolajevna, és szörnyülködve a fejéhez kapott. Nővére arca azonban már felderült. A szenvedés okozta ráncok kisimultak.
—  Segíts felállni! — mondta Pjotrnak. — Hogy hívnak?
—  Pjotr.
Felemelte Jekatyerina Nyikolajevnát, és talpra állította. Egy másodpercig az volt az érzése, hogy ő nem is szolga, hanem doktor, aki betegét sikeresen meggyógyította. Gesztusai magabiztossá váltak, hangja kissé utasítóvá.
—  Lóra ne üljön. Gyalog menjen haza. Majd én vezetem a lovat.
—  Köszönöm, kedves! Megmentettél!  — mondta vidáman Jekatyerina Nyikolajevna.   — Ilyen fiatal vagy, és már segíteni tudsz mások baján. Kész doktor!
—  Mindenesetre azonnal ki kell hívni a doktort! — felelte nyugtalanul Natalja Nyikolajevna.
—  Mi legyen, Petrusa, kihívjuk a doktort, vagy nem érdemes? — fordult vissza hozzá Jekatyerina Nyikolajevna, aki már az úton lépkedett.
—  Ahogy akarja. De ez egyszerű ficam. Már nincs is. Csak a duzzanat. Egy darabig még látszik, aztán elmúlik. Nem marad nyoma.
—  Honnan tudod ezt? — fordult vissza ismét Jekatyerina Nyikolajevna.
—  Kátya, óvatosabban, csúszik! — kérlelte Natalja Nyikolajevna.
—  Nálunk Iljinszkojéban sokan foglalkoznak gyógyítással. Az apám is gyógyít.
—  Miért, Iljinszkojéban talán nincs orvos?
—  De van orvos, még felcserek is vannak, sőt kórház is van meg patika. A nép azonban jobban bízik saját kuruzslóiban. Engem is kitanítottak... — csúszott ki Pjotr száján, de már meg is bánta.
Jekatyerina Nyikolajevna elnevette magát.
Hazaérve megparancsolta a szolgálólánynak, hogy vigye le a konyhába Pjotrt, teáztassák meg és tartsák jól mindenféle finom falatokkal. Natalja Nyikolajevna pedig azt kérdezte tőle:
—  Talán van valami kívánságod, amit teljesíthetnék?
Kívánsága? Istenem! Mennyi teljesületlen kívánsága volt Pjotrnak, amit mind teljesíthetett volna! Egy pillanatig töprengett, aztán a legkönnyebben teljesíthetőt mondta ki:
—  Megkaphatnám elolvasni A pikk dámát?
Natalja Nyikolajevna arcáról lerítt a csodálkozás. Nyilván nemcsak a szolgafiú kívánsága lepte meg, hanem szabatos beszéde is. És úri viselkedése. Jekatyerina Nyikolajevna, nővére ámulata láttán, ismét csengő hangon felnevetett.
– Tasenyka! Alekszandr Szergejevicsnek igaza van:

Beszárnyalja nevem messze Oroszországot, 
s minden nép nyelvén külön megszólalok, 
ismernek finnek és kalmükök, büszke szlávok 
és irambőrös tunguzok. 
[Puskin: Az emlékmű. Szabó Lőrinc fordítása]

Pjotr megértett mindent. A szörnyű sértéstől összefacsarodott a szíve. Meghajolt, gyorsan a kapu felé indult, és nem fordult vissza, hiába szóltak utána:
—  Hová mégy? És a tea? Meg a könyv?
Majd Natalja Nyikolajevna halk hangját hallotta:
—  Kátyenka, köszönet helyett megsértettük...
Aznap este Grigorij Alekszandrovics Sztroganov, unokahúgai kitartó könyörgésének engedve, magához hívatta Pjotrot.
Grigorij Alekszandrovics házikabátban ült karosszékében a kandalló előtt, az ajtónak háttal, és pipázott.
A kandalló mellett a falon apjának, Alekszandr Nyikolajevics bárónak az arcképe függött. Az egész szoba tele volt aggatva a Sztroganovok — híres emberek, bárók és grófok — portréival.
A Sztroganovok kérkedtek ősi származásukkal, és a cároknak meg a hazának tett szolgálataikkal.
Amott egy ovális keretben Alekszandr Nyikolajevics még egészen fiatal és szép feleségének — Jelizaveta Alekszandrovna Zagrijazsszkajának, Grigorij Alekszandrovics anyjának az arcképe. Ezen az ágon kapcsolódtak a Sztroganov „családfához" a Goncsarovok.
Grigorij Alekszandrovics maga is tekintélyes államférfinak számított. Követ volt Spanyolorszagban, Svédországban és Törökországban. Tagja volt annak a legfelsőbb bíróságnak, amely a dekabristák ügyében ítéletet hozott. Őfelsége udvarának tényleges titkos tanácsosa, főkamarás, az Állami Tanács tagja és az András-rend lovagja. Első felesége, Anna Szergejevna Trubeckaja meghalt, és öt fiú és egy lány maradt utána. A fia, Szergej Grigorjevics, főhadsegéd, 1818-ban feleségül vette másodunokatestvérét, Natalja Pavlovna Sztroganovát. így aztán a felesége révén rászállt a Sztroganov birtok jószágigazgatósága. És Pjotr Kuznyecov „szabadságlevelén" Natalja Pavlovna grófnő aláírása után az ő kacskaringója áll majd: „Szergej Sztroganov gróf aláírta". De egyelőre a permi Sztroganov nagybirtok teljhatalmú úrnője Szofija Vlagyimirovna, született Golicina hercegnő, a korán elhunyt Grigorij Alekszandrovics fivérének, Pável Alekszandrovicsnak a felesége. A falat egy gobelin díszíti, amely azt ábrázolja, hogy a Sztroganovok, e „tekintélyes személyiségek" hogyan látták el 1581-ben Jermákot emberrel és fegyverrel.
A másik falat beborító gobelinen azt a jelenetet örökítették meg, amikor a Sztroganovok, e „tekintélyes személyiségek" kiváltják Vaszilij Vasziljevics Tyomnijt, a moszkvai nagyherceget a tatárok fogságából, még a XV. század első felében...
Amikor Pjotr lépteit meghallotta, a gróf hirtelen hátrafordult és kíváncsian mérte végig szolgáját, mintha azon csodálkozna, hogy felfedezett benne valami emberileg is figyelemre méltót.
—  Szóval, kiderült, Pjotr — most szólította először a nevén —, hogy te gyógyítással foglalkozol? Köszönöm, amit az unokahúgomért tettél. És tessék, ott van ez a folyóirat, a „Bibliotyeka dija cstyenyija". Megtalálod benne A pikk dámát — fejével az oldalt álló kis asztalka felé biccentett. Pjotr odalépett, lehajolt, és felvette az újságot.
Örömében elmosolyodott és azt mondta:
—  Hálásan köszönöm önnek és Natalja Nyikolajevnának. Nagyon köszönöm.
Az uraság olyan álmélkodva nézett az emberére, mint előző nap Natalja Nyikolajevna, és Pjotrnak megdobbant a szíve. Félt, hogy újra kinevetik, mint tegnap, és ezért gyorsan meghajolt és az ajtó felé igyekezett.
—  Várj csak — mondta az úr. Pjotr feszülten megtorpant.
—  Minek neked A pikk dáma?
—  Hogy elolvassam — felelte csodálkozva Pjotr.
—  Azt értem, hogy elolvasod, de miért éppen A pikk dámát? Egyébként, azt hiszem, hogy helyesen következtetek. Golicina hercegnőről sokféle ostobaságot hallottál gyermekkorodban Iljinszkojéban. Igaz?
—  Igenis, méltóságos uram. ..
—  Azt mondják, hogy te egész jól rajzolsz. Nem akarsz esetleg rajzolni tanulni? — terelte hirtelen másra a szót a gróf.
Pjotr megijedt és gyorsan bizonygatni kezdte:
—  Rosszul rajzolok, és nincs is hozzá semmi kedvem.
—  És mihez volna kedved? — kérdezte Sztroganov és felállt. így kényelmesebben tudta szemügyre venni ezt a „falusi csodabogarat".
„Megmondjam neki vagy nem? — vívódott Pjotr. — Nem!"
Megvonta a vállát. Lesütötte a szemét. Egy kis ideig csend honolt a szobában.
A grófban kihunyt a jobbágy iránti érdeklődés.
—  Elmehetsz — törte meg hidegen a csendet.
Pjotr szótlanul meghajolt, halk léptekkel távozott, és óvatosan tette be maga mögött az ajtót.

Őseim naplója, amely valami csoda folytán maradt meg másfél évszázadon át, nemzedékről nemzedékre szállt — ükapám a dédapámnak, dédapám a nagyapámnak adta át.
Pjotr Jakovlevics azt írta: „Bárcsak megvalósulna szívem hő vágya, és ahogy én folytatom őseim naplóját, úgy folytatná a fiam, az unokám, dédunokám és ükunokám is, hogy legalább papíron megörökítsük korunkat!"
Apám nemzedéke azonban nem vezetett naplót az életéről. És most, egy nemzedék kihagyásával én folytatom őseim feljegyzéseit.
Drága dédapám! Te nem is sejtetted, hogy távoli dédunokád érdeklődését annyira felkelti majd az általad leírt élet, hogy szenvedélyesen beleveti magát ebbe az életbe. Csapot-papot otthagy, és elutazik oda, ahol te éltél, hónapokon át a levéltárakat túrja, hogy felidézze azt, hogyan éltél, milyen környezetben, és miért nem éltél azzal a tehetséggel — ahogy mondják —, az istenadta tehetséggel, amiből oly sok adatott, miért nem vált hivatásoddá, örömforrásoddá, és miért nem használtad fel a környezeted javára?
Mi, egyenes leszármazottaid, már csak egészen kevesen maradtunk. Jómagam is sajnálom, hogy az, amit több mint száz évvel ezelőtt írtál, ilyen későn keltette csak fel az érdeklődésemet, most, amikor már fogytán az erőm és hanyatlóban az egészségem...
Azt hiszem, szívesen ismerkednél meg a mi századunkkal is. Biztos érdekelne, hogy milyen utat tett meg azóta az emberi betegségek orvoslása, az általad hőn szeretett gyógyítás. Sok mindennel valószínűleg nem értenél egyet. Sok minden azonban örömödre szolgálna...
Milyen érdekes lenne, ha megláthatnád utódaidat. Ha bepillantást nyernél a mi írócsaládunkba. A naplóból ítélve, ez a munkaterület sem volt számodra idegen. Mi, a férjemmel, mindketten írók vagyunk.
Az egyik ükunokád, Olga, a sors akaratából Amerikában él, mivel New Yorkban, az ENSZ-ben dolgozik a férje. Olga fordít és cikkeket ír Amerikáról. A lánya, a te szépunokád, Marina, velem lakik, és most végzi a tizedik osztályt, a másik, a kisebbik, Kszenyija szüleivel New Yorkban él. Lehet, hogy Kszenyija egy század elmúltával tőled örökölte a rajzszeretetét. Kétszer egy héten, a másik kontinensről iderepítve, az íróasztalomon sorakoznak a kedves gyerekrajzok, amelyek ékesszólóan bizonyítják, hogyan látja a világot a te szépunokád. A másik lányom, Jekatyerina, a te ükunokád, a Szovremennyik Színház színésznője, és aspiráns a Gorkij Irodalmi Főiskolán. Cikkeket és elbeszéléseket ír. Férje szintén színész. Kisfiúk, a te szépunokád, Filip, még csak négyéves. És lehet, hogy tőled örökölte sötétbarna szemét, gömbölyű állat és azt a figyelmes tekintetet, amelyről apád, Jakov Petrovics írt. De az orvostudomány iránt egyelőre még nem érdeklődik senki, a Kuznyecovok férfiágának ez a szenvedélye veled megszakadt, Pjotr Jakovlevics!


G. LÁNYI MÁRTA fordítása

Néhány szó Agnyija Kuznyecováról:

Sz. 1911, Irkutszk-mh. 1996; szovjet-orosz írónő. (valódi neve: Agnes A. Markov) A leningrádi egyetem bölcsészeti karán tanult, ifjúsági munkát végzett, majd az irkutszki rádió munkatársa. Ifjúsági íróként ibndul, első regénye 1939-ben jelent meg. A második világháború idején publicisztikai tevékenységet végez, majd Moszkvába költözik, művészete elmélyül, a történelem felé fordul. Nagy műve az itt közölt kisregény, mely dédnagyapja, Pjotr Kuznyecov jobbágy naplófeljegyzései alapján készült és Puskin korába, világába viszi vissza az olvasót. Könyvével kapcsolatban rengeteg olvasói levelet kapott, sokan érdeklődtek: valóban létezett az említett napló, vagy csak ügyes írói fogás az egész? A szerző a sajtóban válaszolt olvasóinak: 
"A feljegyzések nemzedékről nemzedékre őrződtek. Én azonban sokáig nem is tudtam létezésükről, mivel távoli rokonaim tulajdonában voltak. Ők azután arra gondoltak, hogy munkám során én talán hasznát vehetnem ezeknek a jegyzeteknek. Egyszer csak kaptam egy csomagot, benne három füzet. Az egyik szépapámtól, a másik dédapámtól, a harmadik nagyapám édestestvérétől maradt fenn. Lapozgattam, igyekeztem végig is olvasni őket, ami azonban nehezen ment — a kézírás kibetűzhetetlen, nagy része elmosódott. Félre is tettem: később majd talán felhasználom. Kis idő múltán az egyik füzetben felfedeztem annak a leírását, hogy dédapám hogyan szabadult fel a jobbágyi függőségből. Ez mindjárt felkeltette az érdeklődésemet: hozzáláttam, hogy megfejtsem a naplók titkát. A kisregényhez sok mindent ki kellett találnom. A feljegyzésekből például kiderült, hogy dédapám megváltotta a szabadságáét, az azonban nem, hogyan jutott pénzhez — 3000 ezüst rubelt kellett érte fizetnie. Azok az oldalak, amelyek erre magyarázatot adhattak volna, hiányoztak. Csak a következő sorok maradtak fenn: A megváltáshoz szükséges pénz már a rendelkezésemre áll. A munkámat kifizették. Tudom, hogy orvoslással foglalkozott, s egy befolyásos pétervári herceg súlyos beteg fiát meggyógyította."

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1982/6. sz. 91-102. oldalak)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése