2014. szeptember 26., péntek

Erdei kaland életre-halálra

JURIJ NABIGIN
Az erdő sűrűjében

1.

Mikor Nyina Ivanovna már végképp nem várt semmit a búcsúzó nyártól, egyszerre kiderült, hogy el fognak utazni Valdajba, gombászni. Pavel Alekszejevics levelet kapott egy régi barátjától, aki feleségével és fiával ott pihen a Valdaj-tó partján az egyik novgorodi üzem üdülőtelepén. Nyina Ivanovna sose hallott róla, hogy férjének régi jó barátja élne Novgorodban, de Pavel Alekszejevics megmagyarázta, hogy a barátja tősgyökeres moszkvai, a novgorodi gyárral pedig az asszonynak van valami munkahelyi kapcsolata.
Pavel Alekszejevicsnek egyébként is sok sosem látott barátja volt, akadtak köztük halászok, akik pazar horgászkirándulásokra hívták, erdészek, akik gazdag zsákmánnyal kecsegtető vadászatokra csalogatták, régészek, akik az Altajba vagy a Csukcsföldre invitálták. Rejtély, hogy Pavel Alekszejevics, a csökönyösen otthon ülő természetű grafikusművész, aki jóformán ki se mozdult barlangjából, mikor és hol tett szert ezekre a sokszínű baráti kapcsolatokra. Nyina Ivanovna időnként valahogy megfeledkezett róla, hogy férje, aki tizenöt évvel idősebb nála, házasságuk előtt már jókora darabot élt le életéből, benne a háború, egy rosszul sikerült házasság, válás, hányattatások. És úgy látszik, mélyen be tudta lopni magát az emberek szívébe, ha azok esztendők múltán se hagytak fel az állhatatos, de hiábavaló próbálkozásokkal, hogy kimozdítsák fészkéből. Különös, de hosszú közös életük során csupán egyetlenegy akadt ezek közül a távoli titokzatos ismeretlenek közül, aki egyszer csak testet öltött egy elvadult ábrázatú, elérzékenyült, zavart vendég képében, aki egész idő alatt úgy viselkedett, mintha máris mennie kéne. A vendég sokat ivott, és bár szinte semmit nem evett hozzá, észnél maradt, még Pavel Alekszejev-cset is rávette, hogy igyon vele, pedig sose szokott. A jövevény úgy nézett a házigazdára, hogy csak úgy sugárzott, barátja fiatal feleségére viszont még csak rá se hederített. Nyina egy cseppet se sértődött meg: ez az egy tömbből faragott, ormótlan ember, aki hamarosan örökre eltűnt a szemük elől, jobban tetszett Pavel Alekszejevics moszkvai barátainál. Ezeket nemigen kedvelte. Különös véletlen folytán valamennyien pályát tévesztett emberek voltak. Az orvosok muzsikáltak és énekeltek, a biológus paródiákat írt, a szerkesztő agyagszobrokat mintázott, a gyengeáramú mérnök egy amatőrszínházban játszott, az egyetlen profi festőművész pedig vadászati szakíró volt a Mescsorai tavak vidékén.
Nyina úgy érezte: ezeknek a dilettánsoknak a közelsége, akik oly eredménytelenül, mégis oly kitartóan pályáznak mások mesterségének babérjaira, lealacsonyítja Pavel Alekszejevicset, mintha ő is afféle hasztalanul erőlködő, satnya tehetségű amatőr lenne, nem pedig komoly mester, akit a céhbeliek is tisztelnek. Miért kerüli valódi pályatársait? Vagy talán amazok kerülik őt? Valahogy túlságosan elkülönülten élt Pavel Alekszejevics, túlságosan félrevonult, a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt. Otthonuk negyvenöt kilométerre volt Moszkvától, és rendkívüli ok kellett ahhoz, hogy kimozduljon a városba. Mondjuk egy kiállítás. Pavel Alekszejevics rézkarccal foglalkozott, és a kiállításokon kisméretű tájképekkel jelentkezett. Képei többnyire falusi, ritkábban városi tájat ábrázoltak; különösen jól sikerültek leningrádi városrészletei: az oroszlán a rakparton, egy régi lámpa egy kapuív alatt, díszes kerítésrácson áthajló havas faág. Ezeket a munkákat erős memóriájának köszönhette, melyben minden kép megragadt, mivel Leningrádban csak fiatalkorában, a háború előtt járt. Az évek során Pavel Alekszejevics szakmai tudása egyre gyarapodott, s egyre nagyobb tekintélyre tett szert ebben a cseppet se látványos és csekély hasznot hozó műfajban, de szemhatára nemhogy bővült volna, egyre összébb szorult. Azelőtt virágzó almáskerteket, nyírfaligeteket, felhőbolyhos ég alatt domborodó hegyoldalakat rajzolt, ma már megelégedett egy-egy faágon kucorgó pirókkal, bokor alatt lapuló nyúllal, tócsából ivó barázdabillegetővel, azt viszont önkínzással határos igyekezettel részletezte. Mindez roppant bájos volt, és bizonyára nagy szakértelmet követelt, de Nyinát lehangolta férje apró részletekben tobzódó és egyszersmind elaprózódó művészete. 
"Nahát, egy pirók! -  csapta össze a kezét tettetett ámulattal, - Mitől lettél egyszerre ilyen bőkezű, Pavel? Nem lett volna elég csak a farka, vagy pláne egy tolla?" „De még mennyire - felelte, és persze úgy tett, mintha nem vette volna észre az iróniát. — Nem is kéne semmi több. De egy toll, egyetlen toll olyan nehéz! Nem tudnék megbirkózni vele." „Hát csak bátorság - tanácsolta hidegen az asszony -, van még időd." „Á, erre egy egész élet is kevés" - legyintett reménytelenül Pavel Alekszejevics.
Nyina jobban örült azoknak az állatokról szóló képeskönyveknek, melyeket férje a gyerek-könyvkiadóknak készített. Ezek a jókedvű, tehetségesen illusztrált könyvek nagy népszerűségnek örvendtek a gyerekek körében, és ráadásul megvolt az a vitathatatlan előnyük a rézkarcokkal szemben, hogy meg lehetett belőlük élni, mégpedig nem is rosszul. Nyina Ivanovna szerény fizetését — egy építőipari technikumban tanított — a családi költségvetésben nem vették figyelembe.
Adjuk meg azért a magukét a pirókoknak, barázdabillegetőknek, fakúszóknak, fürtös nyírfáknak, kőoroszlánoknak, cifra leningrádi vaskerítéseknek: amikor megjött az idejük, egyszerre „váratlan örömet" hoztak, ahogy a jósnők szokták mondani, de még mekkorát! A képzőművészeti kiadó albumba gyűjtötte és megjelentette őket. A honoráriumból vidéki lak lett. Egy tüzértábornok özvegyétől vették a telket, rajta garázs, kétszobás toldalékkal, deszka árnyékszék, és egy félbemaradt ház fundamentuma. Erre a fundamentumra Pavel Alekszejevics a saját két kezével felhúzott egy deszkafalú műteremépületet, hatalmas ablakokkal, kandallóval — a nyírfahasábok majd kirepültek a kürtőn a hatalmas huzattól, de volt is ám meleg a temérdek üveg ellenére még a legcsikorgóbb vízkereszti fagyok idején is.
A garázst egy történelem előtti, „Nyina előtti" időkből származó magas „kolhoz"-Pobjeda foglalta el. Pavel Alekszejevics a világért se lett volna hajlandó lecserélni az ósdi, de egyébként jól működő kocsit modernebbre, Zsigulira, méghozzá attól a gyermeki ábrándtól vezérelve, hogy egyszer csak el fog utazni arra az ígéretes vadászatra vagy mesebeli horgászkirándulásra, ahová hasztalan hívták távoli barátai, azokon az utakon pedig az alacsony hasmagasságú kocsival nem lehet boldogulni. Pavel Alekszejevics tempós mozgású, nyugodt, tömzsi férfi volt, akinek —  úgy látszott — egész megfontolt lényétől, szigorú fegyelemben nevelkedett, magába mélyedő jellemétől merőben idegenek a rigolyák, de még a normától való csekély eltérések is, valójában azonban teli volt rigolyákkal. Gyűlölte a színházi előcsarnokok zsibongó tülekedését, nem tudta elviselni a leeresztett redőnyöket, nem tudta végigülni a legrövidebb gyűléseket sem — ezzel egyébként sokat ártott magának —, és soha nem ült vonatra. Az évek során ezek a furcsaságok a mánia kérlelhetetlen erejével eluralkodtak rajta, ezzel egyidejűleg fokozódott benne a viszolygás mindenfajta helyváltoztatással szemben, erősödött a magány és a külső kötelezettségektől való függetlenség iránti vágy. Voltak idők, amikor nagy kajaktúrákat tettek az Okán, elrepültek az Altájba, a Bajkálhoz, a nyarat hol az Isszik-Kulnál, hol Moldovában, hol a Kursoi földnyelven töltötték, de amióta megvették azt a félhektár telket, rajta a garázzsal, a hozzáragasztott két szobával, a házalapzattal meg a deszka árnyékszékkel, életük megdermedt, megcsontosodott, bezárkózott a belátható szűk környezet határai közé. Ott volt persze a környék, az erdő, a patak, a rét, de az erdőt úgy elpiszkították a Moszkvából ideránduló természetbarátok, hogy az ember legszívesebben bőgne keserűségében és tehetetlenségében. Az emberek nem restek negyvenöt kilométert bumlizni a buszon, aztán gyalog caplatni oldalirányban még vagy három kilométert, hogy összeüssenek egy satnya tűzrakást, vodkát vedeljenek, letördeljék a fákat, és teleszórják a fekete tűzhely környékét konzervdobozokkal, tojáshéjjal, üres palackokkal, csíkkekkel, nylonzacskókkal és piszkos újságokkal. A folyót pedig évek óta gyötri egy kotrógép, hogy kimélyítse az iszapos medret. A rétet drótkerítéssel vették körül, és ott most a nemrég létrehozott tejgazdaság tehenei legelnek.
De Pavel Alekszejevicsnek bőven elég volt ez az új élettér. Mesterségbeli tudása annyira kifinomodott, akkora gyakorlatot szerzett, hogy nem volt szüksége új tájakra: elég volt egy ágacska, rajta egy cinke, egy furnérlapocska a lonc szárai között, rajta egy kis madáreledellel odacsalt pirókpár — a hím begye vörös, a tojóé opálszínű —, s már megvolt majd egy hónapra való munkája: amíg parányi rézkarcokba ültette át a mohó, sietős ceruza vázlatokat. Ezenkívül a házikó körüli kicsiny világ is állandó és fáradhatatlan gondoskodást igényelt. Pavel Alekszejevics örökké fúrt-faragott, gyalult, fűrészelt, szegelt valamit. A műterem elé teraszt épített, beüvegezte, fűthetővé tette és amolyan télikert-félét rendezett be benne. Finn szaunát épített, teljes felszereléssel. Lett vízvezetékük és csatornájuk (itt aztán hasznát látták Nyina szakmai tapasztalatának is, aki közműtechnikus mérnök volt), és palackos gázt is szereztek. A madáretetők, melyeket a téli hidegek beálltával seregével látogattak az erdei madarak, szintén épp elég munkát és időt igényeltek. Aztán ott volt a tenyérnyi veteményes, néhány almafa, pár bokor ribiszke, málna, egres, meg a parányi üvegház, melyben egész esztendőben friss hagyma termett, és a legfurcsább az volt, hogy a tennivalók nemhogy csökkentek volna az esztendők múltával, ellenkezőleg, inkább szaporodtak. Hol új pince kellett, hol szerelőgödör a garázsba, hol egy stelázsi a műterembe, hol egy lámpa a kertbe a kapu mellé, aztán ki kellett cserélni az egész elektromos vezetékhálózatot, le kellett nyesni az öreg nyírfák ágait, melyek zavarták a vezetéket. A tél újabb feladatokat rótt rájuk: lekotorni a havat a tetőről, megtisztítani az ösvényt a kertkapuhoz és a garázshoz, etetni a madarakat. Pavel Alekszejevics virradatkor kelt, de csak vacsora után ülhetett le a tévé elé, vagy hogy olvasson valamit. Végképp nem járt többé Moszkvába, ottani ügyeit teljesen Nyinára bízta.
Nyina hetenként háromszor utazott be Moszkvába. Egy technikumban tanított. Az út a munkahelyéig vagy három órát vett igénybe, de ezt is úgy, hogy férje kivitte kocsin a buszhoz, visszafele pedig elébejött. Útközben olvasott, gondolkodott, hallgatózott, nézegette útitársait, az idő észrevétlenül repült, igaz, télen a fűtetlen busz igen barátságtalan volt. De ő szerette a mozgást, mindegy merre, csak suhanjon a táj az ablakon túl, csak tűnjenek fel egyre újabb emberi arcok, hogy aztán titokzatos fehér fényük nyomban elvillanjon, röpke sajnálkozást fakasztva — egyszóval Változzon a világ körülötte, és támadjon fel lelke mélyén az a titokzatos, névtelen, alaktalan várakozás. De az utóbbi időben egyre gyakrabban fogta el a fáradtság, nem az a fajta fáradtság, amit a hosszú zötykölődés és a fülledtség okoz, hanem az, amelyik a rövid utazást megelőzi. Egyre inkább nehezére esett bárhová is indulni, ami negyven felé nem is csoda. Már semmi sem hullott az ölébe ingyen, minden tett, minden mozdulat erőfeszítést kívánt.
Pavel Nyikolajevics azon volt, hogy hagyja ott a munkahelyét, de Nyina hallani se akart erről. Szeretett tanítani, szívéhez nőttek a gyerekek, akik ezt a szakmát választották, mely a nyárspolgárból csak gunyoros kíváncsiságot vált ki. Nyina nem minden kihívás nélkül „közműves dinasztia sarjának" nevezte magát, szüleinek is ez volt a szakmája. De ami a legfőbb: a munka fenntartotta kapcsolatát Moszkvával, és legalább némi önállóságot biztosított neki. Ebből korántsem következik, hogy Nyinát nyomasztotta volna a városon kívüli élet. Megszerette ő a kertet is, a veteményest is, szerette az évszakokkal ismétlődő ősi tennivalókat: a kapálást, az ültetést, a gyomlálást, a töltögetést, az öntözést, a szedést, az őszi avar édeskés füstjét; jólesett a természet komoly, örök világától: a naptól, esőtől, hótól, széltől függeni. Sok dolgot adtak neki az állatai. Valamennyi nyomorék volt. Nyina mindig szeretett volna kutyát tartani, de nem egy csupaizom, csupa ruganyosság királyi airedale jutott neki, nem is egy szikár szépségű dobermann, melyet mintha fekete papírból vágtak volna ki az olló egyetlen lendületével, nem is egy drótszőrű, aranyszemű vizsla, hanem egy szétlapított farú, vörös kuvasz, melyet kölyökkorában megnyomorított a hóeltakarító gép; az állatnak szemmel látható erőfeszítésbe került a járás, balettszerű mozdulatokkal rakosgatta szorosan egymáshoz lapított hátsó lábait, futtában viszont úgy rugaszkodott el velük, hogy valósággal rakétasebességre tett szert. Aztán a vörös kutyus összeszedett magának egy ugyancsak sánta és ugyancsak vörös, alacsony növésű, hosszú testű, rókaszerű barátnőt. Hamarosan megjelent egy félszemű kandúr is, hajdan tömör, bolyhos, de rég megkopott, vedlett szibériai bundával. Nyinának sose állt szándékában, hogy állat-nyomorékotthont rendezzen be, egy kicsit utálkozott is a beteg és rokkant állatoktól, mindaddig, amíg meg nem jelent az első invalidus. Most már hat nyomorék tartozott az állatsereglethez: négy kutya és két macska. És most már nem lehetett volna egészséges állatot tenni közéjük: túlságosan kiemelte volna a többiek csökkentértékűségét. Az invalidusok békében éltek, sőt gondoskodtak is egymásról. Ha éjszakára bezárták a kertkaput, és valamelyikük kint rekedt az utcán, a többiek nagy lármát csaptak, követelve, hogy eresszék be a csavargót. Egyszer télen a szemétdombon találtak egy töröttszárnyú varjút. Az állatok nem bántották sorstársukat, megengedték, hogy ott étkezzen és melegedjen a meleg, hulladékkal teli ládában.
Ezek a sok szeretetet és figyelmet igénylő beteg állatok még erősebben odakötötték Nyinát a vidéki élethez. Aztán ott voltak a könyvek — sok jó könyv — és az olvasásra szánt csöndes szabad órák. Aztán a férje munkája iránt se lett közömbös, habár újabb műveinek elaprózottsága elszomorította. Üsse kő ezeket a miniatúrákat, ha lett volna mellettük valami átfogóbb, nagyobb szabású munka, ami tágabb marokkal merít az életből. De hát nehéz ellenállni az idegen akaratnak, ha ez a másik határozottan tudja a célját, és tántoríthatatlanul halad felé. És amikor megkezdődött Pavel Alekszandrovics hosszú „veréb-korszaka" — meggyőződött ugyanis róla, hogy Moszkva környékén nincs szokásaiban változatosabb, érdekesebb természetű, elevenebb, szebb madár, mint a veréb, és teljes egészében ráállt a verébportrék készítésére —, Nyina azon kapta magát, hogy tekintetével folyton verebeket keres, és úgy megörül egy-egy szárnyas huligánnak, mint valami paradicsommadárnak.
De Moszkvára továbbra is szüksége volt: a kontraszt a gépkocsik és embertömegek ideges nyüzsgésével, zajaival telezsúfolt város és magányuk csendje között örömmel töltötte el és felüdítette. És bár egyre nagyobb erőfeszítésre volt szüksége, hogy leküzdje az életkorral járó nehézkesség visszahúzó erejét, a nyugalom utáni áhítozást, mégis mindig újra meg újra visszavágyott Moszkvába, mint ahogy onnét viszont mindig hazakívánkozott. Még amikor el-elment egy-egy színházba vagy hangversenyre, akkor is rohant vissza, mit se törődve a kései órával, s hogy három kilométert botorkálhat magassarkú cipőben a vaksötétben, de nem bánta, olyan — nevetséges és oktalan — félelem fogta el mindazért, amit otthagyott. Megpróbálta tisztázni, mi ez az ellenállhatatlan vágy, ami hazahúzza, holott nyugodtan megéjszakázhatna a kényelmes, meleg moszkvai lakásban — bár oda bevette magát a dohszag, mint minden lakatlan emberi odúba —, és végül arra a következtetésre jutott, hogy ez a félelem nem más, mint a férje iránti szeretet álruhája. Tudta jól, hogy férje nem bír egyedül maradni, szenvedni fog, minden neszre felkapja majd a fejét, azt remélve, hátha ő az, és nyomorult érzés fogja fojtogatni a hosszú álmatlan éjszakán át, habár soha egy szó szemrehányást nem tesz neki, sőt megdicséri az okos gondolatért.
Úgy látszik, az egymás mellett eltöltött tizenhét esztendő nem ölte el a kettejüket valaha összekapcsoló erős érzést, nem silányitotta megszokássá, azzá a gondoskodásba bugyolált, lenéző szánalommal vegyes baráti kapcsolattá, mely a hosszantartó boldog házasságokat megkoronázza, ellentétben a boldogtalan házasságokkal, melyek egykettőre nyomasztó nyűggé, szakadatlan csalássá vagy összeesküvéssé fajulnak. Nem, náluk az érzés eleven volt, habár nem is igen gondoltak vele az egyhangú tennivalók és megszokott életmód csöndes sodrában.
És ahogy ott zötykölődött a zöldségraktárként bűzlő üres éjszakai autóbuszban, az esőben, hóban, áthatolhatatlan ködben, melynek falán szivárványt vetve kenődött szét a reflektorok fénye, aggodalommal teli türelmetlenségében egyszerre azon a gondolaton kapta magát: de hiszen én boldog vagyok! Ó, fiatal éveiben egyáltalán nem ilyennek képzelte a boldogságot, hanem valami légies, égszínkék, arányló tüneménynek... De lám, kiderült, hogy a boldogság nem más, mint egy korosodó, testes, ősz férfi, aki az élet apró kis részleteit rajzolgatja meg, a garázs toldaléképülete, a kis kert, a veteményes meg a hat bicebóca jószág.
Amikor Pavel Alekszejevics bejelentette a valdaji utazást, Nyina annyira zavarba jött, megriadt, izgatott lett, mintha legalábbis valami más bolygóra készülnének. Persze számára bizonyos értelemben arról is volt szó. Hisz több mint tíz esztendeje nem utaztak sehová. Az a néhány külföldi turistautazás nem számít. Ott az ember nem a maga ura, kezét-lábát gúzsba köti a fegyelem, a kötelező program, a csoporthoz való tartozás, úgy be van programozva, mint valami robotember, nem is él igazán. Most viszont, ha rövid időre is, de igazi élet vár rájuk egy ismeretlen helyen, új emberek között, az ismerős szokások és kötelezettségek nélkül, és hogy milyen lesz ez az élet, még nem tudni, s ez a legnagyszerűbb a dologban. De a hirtelen örömkitörés után egyszerre kegyetlen aggodalom, majdnemhogy iszonyat fogta el, mintha ki tudja miféle súlyos megpróbáltatások várnának rájuk, melyeket képtelenek lesznek elviselni, Furcsa, megmagyarázhatatlan, a lehetetlenségig ostoba érzés volt, mégse tudta lerázni.
Pavel Alekszejevics észrevette izgalmát, de a maga módján értelmezte: arra magyarázta, hogy Nyina fél magára hagyni a házat, a kertet és nyomorult állatseregletét. Kiderült, hogy ő már meg is tette a megfelelő intézkedéseket, és titokzatos múltja mélyéről előkerítette Szergunovékat, akik végtelenségig megbízható emberek, nem hogy ezt a kalyibát, egy egész birodalmat rájuk lehetne bízni, és egy szeg el nem vész. Nyina úgy tett, mintha megnyugodott volna, de Pavel Alekszejevics, akinek gondolatolvasó képessége, ha feleségéről volt szó, nemegyszer késett ugyan, de végül mégiscsak kifogástalanul működött, rájött a tévedésére, és megértette, hogy az asszonyt más aggasztja. Minthogy sose volt képes ajtóstól törni a házba, de még csak arra se, hogy bekopogjon a zárt ajtón, sóhajtva visszavonult.
A Szergunov-házaspár közvetlenül elutazásuk előtt érkezett meg. Nyina soha életében nem látott még ilyen monumentális öregeket. Gránátostermetű, araszosvállú, terebélyes ember volt mindkettő, arcuk rézvörösre barnult, beszédük déliesen dallamos. A férfiak megölelték egymást, sokáig álltak szótlanul, egymáshoz simuló arccal, Szergunova hatalmas termetéből meglepetésszerűen vékony hüppögés tört ki, fakókék szeme sarkában könnycsepp gyöngye buggyant. Aztán Pavel Alekszejevics kijelentette, hogy Szergunov volt a legderekabb törzsőrmester a Nagy Honvédő Háborúban, Szergunovában pedig a derék markotányosnők utódát kell tisztelni (egy kis boltocskát vezetett a csapatuknál), akiben a rettenthetetlen bátorság érző szívvel és önfeláldozó természettel ötvöződött.
Amikor ketten maradtak, Nyina célzást tett rá, hogy az olyan emberek, akik valamivel a frontvonal mögött háborúztak (Pavel Alekszejevics a hadseregújságnál tevékenykedett, linóleummetszeteket készített), roppantul ragaszkodnak harci múltjuk emlékeihez; senki nem tudja úgy leinni magát a Győzelem Napján, mint a törzsírnokok. „Nem mind - ellenkezett nevetve Pavel Alekszejevics —, én, mint tudod, nem szoktam leinni magam." „Csak tréfálok, tréfálok!" — mondta Nyina, és azon kapta magát, hogy férje, hosszú közös életük során először, ingerültséget vált ki benne, habár erre semmi ok sincs. De amióta megjelentek Szergunovék, és amióta nyilvánvalóvá vált, hogy csakugyan utaznak, megmoccant benne valami furcsa acsarkodás a férje ellen, mintha az holmi helytelen, tilalmas dologba akarná belehajszolni, amit aztán később maga is bánni fog.
Igazságszerető és lelkiismeretes ember lévén megpróbálta megérteni ennek a különös érzésnek a természetét, de már maga az „érzés" szó is túl harsánynak látszott, nem volt ez több, mint afféle lelki rezdülés, kilendülés a megszokott irányból. Talán arról volt szó csupán, hogy az utóbbi időben eltespedt, és annyira beleszokott az élet kialakult ritmusába és rendjébe, hogy egyszerűen ijeszti, idegesíti ez a hercehurca, a kizökkenés az évek hosszú során át kidolgozott reflexek világából, a kapcsolatba lépés ismeretlen emberekkel, no meg az, hogy ahová mennek, nem ő lesz a háziasszony, alkalmazkodnia kell a környezetéhez. De úgy érezte, az efféle gondolatok kicsinyesek és méltatlanok az olyan belsőleg szabad emberhez, amilyennek önmagát tartotta.
Annyi bizonyos, mindazért, amit odahaza hagyott, a legcsekélyebb aggodalmat se érezte. A hosszúra nyúló estebéd alatt, mely Tündöklő-Nap Vlagyimir fejedelem lakomáinak ráérős, fenséges szépségét idézte, Szergunovék a legapróbb részletekig megtárgyalták a rájuk váró kötelezettségeket. Nyina úgy gondolta, annyi vár csak rájuk, hogy ne hagyják éhen dögleni a kutyákat meg a macskákat.
Szergunovék azonban sokkal szélesebben fogták fel megbízatásukat: szerintük beletartozott, hogy leszedik és besavanyítják az uborkát, mely már kezd sárgulni, megnyesik az epret, befőzik a málnát és az egrest lekvárnak, a fekete ribiszkéből cukros szörpöt csinálnak, a savanyú, kemény grusovka almából almabort, a soha be nem érő szilvából szilvapálinkát. Ezenkívül ki kell tisztítani az emésztőgödröt (Szergunovék ezt illedelmesen „nyomeltakarításnak" nevezték) — ebben Nyina szakmai hiúságát sértő célzást érzett —, ki kell javítani a kerítést: a tartóoszlopok elkorhadtak, emiatt viszont Pavel Alekszejevicsnek kellett pirulnia.
A búcsúzás gyötrelmes volt. A nyomorult állatseregleten leírhatatlan kétségbeesés vett erőt. Két kutya és a macska valósággal emberi hangon sopánkodott. „Mi jaj, ja-aj" — jajveszékelt a csíkosbundájú félszemű Tigra. „Hah, hah!" — kontrázott Rizsik és Liszicska. Betódultak a garázsba, bemásztak a kocsi alá, és se Pavel Alekszejevics kérlelésére, se Szergunov fenyegető üvöltésére nem voltak hajlandók előjönni. Pavel Alekszejevicsék erre úgy csináltak, mintha letettek volna az indulásról. Az állatok el is hitték, és egymással versengve kitódultak a garázsból, de amint felfogták, hogy becsapták őket, olyan keserves sírásba, vonításba, jajveszékelésbe kezdtek, hogy Nyina elsírta magát.
A hajdani törzsőrmester gyerekméretű sapkája ellenzőjéhez kapta a kezét, a jószívű markotányosnő keresztet vetett a távozókra, az öreg, nehéz kocsi egyet-kettőt rándult, mint a ló, amint elrántja a havon az odafagyott szántalpakat, azzal elindult, lassan nekiiramodott, és bűzös, kék füstfelhőt pöfögve elrobogott.
Nyina a könnyeit dörzsölgette, sorra emlékezetébe indézte az otthonhagyottakat, és gondolatban mindegyiktől külön-külön elbúcsúzott. Szerette volna megosztani férjével is a bánatát, de a motor fülsiketítő zúgása elnyelte a szavakat. Nyina feldühödött: miért nem lehet kicserélni ezt az ócska, berregő tragacsot egy új kocsira — s mivel a bosszúság megkeményítette a szívét, kezdett megnyugodni.
„Pogányul viselkedtünk, és ezért még megfizetünk!" — kínálta tudata készségesen az önmarcangoló mondatot, mielőtt megadta volna magát az útnak, mely makacsul azon erőlködött, hogy Nyinát belerántsa az otthonnal és az otthonmaradottakkal mit se törődő örvényébe.
A Moszkva —Leningrád országút Szolnyecsnogorszkig kész gyötrelem a vezető számára. A települések csaknem összeépültek, és egymást érik a sebességkorlátozást jelző táblák. A szabadabb szakaszokon viszont úgy összeszűkül az út, hogy se kerülni, se előzni nem lehet. Az erős, nagyteljesítményű Zsigulik mégis sorra előzték meg őket, előszökkentek mögülük, és már el is suhantak a bal oldaluk mellett.
— Mondd, tényleg nem izgat, hogy mindenki megelőz? — kérdezte Nyina, amikor a kocsi üresjáratban gurult lefelé egy dombról, és a bivalyerővel bömbölő motor kissé lecsendesedett.
—  Nem — felelte Pavel Alekszejevics. — Ez csupa szabálysértő, én viszont a jelzőtábláknak megfelelően közlekedek.
—  Olyan a kocsid, mint egy ravatal, a magassága is, meg a sebessége is.
—  Lehet. Mégis ezek a kis futóbolondok kerülnek előbb a temetőbe. Én pedig szeretek magasan ülni. Kitűnő a kilátás, és a hely is tágas. Emlékszem, egyszer egy ismerősöm azt mondta: „A Pobjedában lehet társas életet élni."
—  De csak lefelé. Különben túl zajos. Egyébként az új Zsiguli szalonja tágasabb.
Pavel Alekszejevics figyelmes oldalpillantást vetett a feleségére. A „szalon" műszaki szó, de nem tartozott bele Nyina szókincsébe, s most idegenül, kihívóan és kellemetlenül csengett a szájából. Ha az ember, de különösen a nő, hirtelen szokatlan szavakat kezd alkalmazni, ez csaknem mindig bizonyos belső lelki mozgás, áthangolódás következménye. Különben nincs semmi csodálkoznivaló. Ritkamód mozdulatlan, szinte megcsontosodott életmód után indultak útnak — akárcsak Ilja Muromec a balladában —, és az ilyesmi óhatatlanul eltéríti az embert mindennapi énjétől. Persze, ami őt magát illeti, szó se lehet semmiféle belső mozgásról, ötvennégy éves korra kőkeményen megköt már az anyag, amiből az ember öntve van. De hát Nyina tizenöt évvel fiatalabb nála...
Ahogy elhagyták Szolnyecsnogorszkot, már jóval vidámabban ment a dolog, Klin után pedig a korlátlan szabadság birodalmába kerültek. A sebességmérő mutatója a kilencven felé közeledett, a kocsi zúgott, remegett, attól kellett tartani, hogy a következő pillanatban szétesik, de Pavel Alekszejevics bízott a jó öreg járgányban, és bátran elhúzott néhány ócska kocsi mellett.
Elhagyták Zavidovót, és beértek a Kalinyini területre. A Sosa tóvá szélesedő víztükrén túl az út mentén ültetett jegenyék világos törzsei iramlottak velük szemben, és úgy tetszett, se vége, se hossza ennek az égbe fúródó, egyenletes, nyílegyenes fasornak. Az új országút megkerülte Kalinyint, és csak a Volga hídjánál vágott át a város egy nyúlványán, egy villamosvonalon, a kereszteződésben jelzőlámpával és üvegezett rendőrfülkével. De az országút egy-egy kanyarjában előbukkant a város: földhözragadt régi házikók, abból az időből, amikor a várost még Tvernek hívták, új toronyházak, üzemek, fűtőházak, kikötődaruk. Torzsok viszont teljesen beleveszett az erőrekapó nap tüzétől gőzölgő síkság mélyébe, de a benzinkútnál mégis jelt adott magáról, ahol a benzinbűzön át hirtelen forró fasírt ínycsiklandozó, csábító illata csapta meg az orrukat. Az illat egy étkezde nyitott ajtajából áradt, és Nyinának meg Pavel Alekszejevicsnek egyből eszébe jutott Puskin jótanácsa: „Hogyha arra jársz, ebédelj Pozsarszkijnál Torzsokban..."
Az étkezde előtti parkolóban sűrűn álltak egymás mellett a maszek kocsik. A vendégek közt egy feketére barnult, félmeztelen, magabiztos emberekből álló harsány társaság vitte a prímet, akik még nem vetették le üdülői hetykeségüket és jellegzetes diadalmas fesztelenségüket. A dél felé tartó sápadtarcú testvérek irigykedve pislogtak rájuk. Túlnyomórészt fiatalok voltak, de akadtak köztük vagány kis öregek is, akik úgy feszítettek sortjukban, mint akik kópéságban túltesznek az ördögön is — volt valami sajnálatraméltó ebben az erőltetett fiatalosságban. Nyina sose tulajdonított semmiféle jelentőséget férje életkorának, de egyszerre beléhasított a gondolat: vajon nem látják-e mások Pavel Alekszejevicset is ilyen hetyke öregúrnak? Nem, hiába mocorgott Nyinában az az érthetetlen ellenérzés férje iránt, mely az utazás előtt fészkelt belé, s amely nemhogy elmúlt volna, inkább egyre mélyebben gyökeret eresztett, beleivódott a vérébe, mégse volt képes férjében semmiféle megjátszást vagy tettetést felfedezni. Pavel Alekszejevics egyszerűen, természetesen és frissen viselte életkorát, mellyel összhangban volt zömök, erős teste, tiszta sűrű ősz haja, markáns arca, mély ráncokkal szántott homloka, mozdulatai magabiztos nyugalma; nem volt benne se fáradtság, se hazug élénkség, se kapkodás, se kimódolt szolidság.
Az utasok látványa felajzotta Nyinát. Látszott rajtuk, hogy az ilyesfajta hosszú utazások nekik nem mennek újdonságszámba. A felszerelésük se akármilyen: a kocsi mögött utánfutón csónak, a tetőn élénkszínű degesz zsákok, bennük nyilván sátor, felfújható csónak, a nyitott csomagtartóban búvárfelszerelés, vízipuska. Nyina már el is felejtette, mikor járt utoljára a tengernél, pedig szerette a tengert, és jól úszott, bőrén gyönyörűen festett a csokoládébarna délvidéki szín. Ügyesen mozgott, volt érzéke a sporthoz, és bizonyára egykettőre megtanulta volna, hogyan kell víz alatt vadászni, vízisín cikázni, vagy a hullámok taraján siklani egy kis deszkaszálon, és mind a többi újmódi csodát. Mennyi modern gyönyörűség suhant el mellette, ő meg elevenen eltemette magát, begubózott, mint egy öregasszony, holott az öregség még most is messze van...
A sértettség érzése, mely a Torzsok környéki útmenti fogadóban fogta el, ahol az emberek mohón falták a fél cipóba dugott forró, illatos, hagymás fasírtot és elképesztően édes teát ittak rá — a szép, de durvaarcú büfésnő dühödten szórta a cukrot a teába, minden pohárba négy kanállal —, egyre nőtt a lelkében, mely — ahogy távolodtak Moszkvától — egyre jobban megszabadult a visszahúzó kötelékektől. Ezt az érzést szította mindaz, amit az út elébük vetett: a falvak ősi neve (Vidropuzsszk és hasonlók!), mely arra engedett következtetni, hogy errefelé valami csupa vidámság, csupa dínomdánom élet folyik; a kis tűzrakások az út két szélén, a folyókon túl, s a körülöttük ülő emberek, a tűz nappalias fényével az ingükön és arcukon, mint Szurikov sztrelecein a kivégzés előtt; a szembejövő és velük egyirányba tartó kocsik, bennük vidám utasokkal, akik millió olyasmit ismertek az életből, amit Nyina nem ismert, s akik fel voltak szerelve napjaink minden rekvizítumával: diafilmmel töltött fényképezőgéppel, filmfelvevővel, bömbölő táskarádióval, törpeméretű kazettás magnóval, tollaslabda-ütőkkel, víz alatti puskákkal, szép, kényelmes tornacipőkkel, viseltesre preparált feszes farmerekkel, hűtőtáskával és spirituszfőzővel, összecsukható kerékpárral és szétszedhető sátrakkal. Persze könnyű legyinteni az ilyesmire: kacatok, ócska cuccok, „tárgyak", a kispolgár olcsó boldogsága. De ezeknek a holmiknak, a maguk anyagi mibenlétén túl sokkal fontosabb tulajdonsága, hogy a kor szimbólumai, jelképei voltak. Abban a tárgyhalmazban, mely a mai ember életét körülveszi, cseppet sincs kevesebb költészet, mint a lantban, kupában, karos gyertyatartóban, csipkegallérban, kardban, vállszalagban, tollas kalapban, hosszúszárú pipában a holland zsánerfestők képein.
Ha leszámítjuk az öreg tv-készüléket, melyet jóformán soha be nem kapcsoltak, meg az öreg kocsit, melyen tíz év óta most először másztak elő a nagyvilágba, életmódjuk ritkamód mentes volt napjaink életének szokványos tartozékaitól: se lemezjátszójuk, se magnójuk, se diaképeik, de még csak villanyborotvájuk se volt. Nyina minden esztendőben elhatározta, hogy vesz magának egy farmert, de ezt se tudta megtenni, nem jutott hozzá. Az ember csak akkor mondhat le valamiről, ha kipróbálta, és tudja, mit ér, ellenkező esetben savanyú a szőlő...
Az elvillanó arcok és tárgyak mögött egy más világ sejlett: másféle zene és más dalok, más festészet és más versek, más beszéd és viták, másfajta érdeklődési kör, más vidámság és más bálványok. Érezni lehetett - s hogy fájt! -, hogy az elsuhanó emberek megvetik azokat, akik lemaradnak, akik megdohosodnak, akikből dől a naftalinszag; hát persze, azokban, akik lépést tartanak az idővel, nyoma sincs holmi ódivatú szentimentalizmusnak, életérzésük felfokozott, magatartásuk agresszív, tudnak ütéseket osztani és kapni. Vonzók és ijesztők egyszerre, mint idegen bolygók lakói, de bármilyen veszedelmek leselkedtek is arra, aki erőterükbe lép, érdemesnek látszott megpróbálni.
Mért épp ő marad ki ebből az életből, ebből a mozgásból? — zakatolt makacsul Nyina fejében; miért van az, hogy most, mikor végre, csodák csodája, befurakodtak ebbe a rohanásba, ilyen teknősbéka sebességgel másznak előre benne, látszólag felülről nézve szét a világon a „kolhoz"-autó alvázának magasából, valójában lentről pislognak fölfelé. Ilyen az egész élete: emelkedetten elmaradott, vontatott, és végtelen távol van mindattól, ami kortársainak lételeme.
Hagyta, hogy egy idegen akarat gúzsba kösse. Pavel Alekszejevics tudta, hogy mi kell saját magának, ő viszont nem tudta. Ezen nincs mit csodálkozni: amikor összetalálkoztak, Pavel Alekszejevics már érett férfi volt, gazdag és meglehetősen keserű lelki tapasztalatokkal a háta mögött, ő viszont kislány volt még, aki épp akkor fejezte be a főiskolát. Vannak, akik arra születtek, hogy szolgáljanak, mindegy mit: a társadalmat, saját lángelméjüket, tehetségüket, hivatásukat, esetleg téveszméiket, és vannak, akik egyszerűen arra születtek csak, hogy éljenek.

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)



Ő az emberiség e második, minden bizonnyal népesebb csoportjához tartozik, őbenne nincs se tehetség, se fanatizmus, mely erősebb ösztöke lehet a tehetségnél is; egész életében dolgozott, de nem mondhatja, hogy az ivóvíztisztítás vagy a „nyomeltakarítás" teljes valóját lekötné. Gyerekük nincs, ami a nő számára képes pótolni az egész világot, nincs, mégpedig nem saját hibájából, hanem Pavel Alekszejevics makacs ellenállása miatt, ami egyébként oly nehezen fért össze a kicsinyek és gyengék iránt tanúsított gyengédségével. Így hát Nyina létének értelme egyedül a férje maradt. Ha Pavel Alekszejevics egy Rembrandt volna, érdemes lenne rááldoznia magát. De nem Rembrandt, nem is lesz már az, túl késő ahhoz. Jó képességű grafikus, semmi több, de ez éppen elegendő ahhoz, hogy igazolja létét, — a sajátját igen, de nem a másét. Még egy lépés, és Nyina az önfeláldozás rangjára tolja fel saját jómódú, biztonságos és — az önként vállalt szakmával járó megterhelést leszámítva — jóformán semmi erőfeszítést nem kívánó életét Pavel Alekszejevics mellett. De, akárhogy kerülgetjük a dolgot, végül is az derül ki, hogy ő csupán más kényelme kedvéért él ezen a világon. Saját magának pedig nem jut semmi önmagából. „Pedig verebeket lehet rajzolgatni úgy is, hogy az ember nem falja fel mások életét" — gondolta dühösen és keserűen.
Ha nincs ez az utazás, talán sose jön rá, hogy nem a saját életét éli. Nem, azért nem szabad végletekbe esni, nem szabad eltagadni harmonikus, tiszta, szép életük értékét. Szerette Pavel Alekszejevicset, és bár igaz, hogy egyre ritkábban viszonozta férje reggelente feltámadó vágyát, de hát miféle szenvedély képes romlatlanul állni a hosszú közös élet, a közös ágy és az állandó testközelség próbáját? A férje szenvedélye kiállta — felelte magának Nyina. Persze ugyan, hol itt a szenvedély! A férfiaknál minden másképp van. Hát persze! S mégis hálás kell legyen a férjének. Az ő, Nyina szemében sose ült az a kereső éhes tekintet, melyet gyakran vett észre barátnőin, akik egy kihűlt házasság fogságában gyötrődtek.
Ez mind igaz. Most mégis egy másik kocsin szeretett volna robogni, és azt szerette volna, ha vele egykorú, nevetős, zajos, napbarnította emberek veszik körül, azt se bánja, ha kissé hebrencsek, de ne legyenek szerény tehetségük szolgálatának engedelmes áldozatai, tegyenek váratlan elhatározásokat, csináljanak őrültségeket, és bolondos zene harsogjon körülöttük. És szerette volna, hogy tetsszen, hogy udvaroljanak neki. Nevetséges kimondani, de tizenhét esztendő alatt egyetlen idegen férfival se csókolódzott, leszámítva férje spiccesen távozó barátainak hagyma- és vodkaszagú puszijait. Pavel Alekszejevics bizonyára szintén nem csókolódzott ezalatt mással, viszont csókolódzhatott épp eleget abban a Nyinát megelőző másik életében. Hát hol itt az igazság?
Uramisten, pedig de másképp is kezdték az életüket. Emberek vették körül őket, voltak utazások, éjszakai tábortüzek, ébredések a hajnali ködben, és Nyinának nem kellett semmi más. Aztán mégiscsak bekövetkezett az a más, és Nyina eleinte örült neki. Sose hitte volna, hogy ilyet is lehet mondani: „az én nyírfám", „az én almafám", sőt „az én csalánom", és hogy az embernek egyáltalán nem kell tulajdonbolond, harácsoló güzünek lennie ahhoz, hogy az ilyesmi örömet okozzon neki. De teltek-múltak az évek, és Nyina észre se vette, hogy elmúlt az öröm, a jókedv, az ünnep. Annál kevésbé, mert sok minden maradt, ami talán értékesebb is az ünnep fényénél, hisz az előbb-utóbb amúgy is kialszik. Az ünnep épp azért ünnep, mert jön, aztán elmúlik, fellobban, mint a tűzijáték, aztán kihamvad. Nem is ünnep, ha nem így van, hanem csak többé vagy kevésbé kellemes köznap. A véget nem érő ünnep szomorú, mint Watteau képein, ahol az örök vidámságra, örök karneválra kárhoztatott gondtalan embereket valami orgonalila-aranyszín szomorúság lengi körül... A nyugalom, kölcsönös bizalom és megértés, a méltósággal leélt idő, melynek egyetlen percét se árnyékolja be ravaszkodás, hátsó gondolat, minden bizonnyal többet ér, mint a változatosság, a veszedelmes fordulatok, a titkos szívdobbanások pikáns fűszere.
Ez mind igaz. Csakhogy körös-körül ott vágtatnak a gépkocsik, gyönyörű idegen arcok villannak fel és tűnnek el bennük, az erdőből édeskés avar- és füstszag árad, a világ tele van mozgással, találkozásokkal, izgalmakkal, várakozással, semmi se ért véget, semmi se merült ki, minden szüntelenül újra keződik, elbüvölően és lenyűgözően, mint legeslegelőször. Az ember megpróbál ellenállni hívásának, illendőségből, tiszteletből a múltja iránt -, melyről csak ma derült ki, hogy az már a múlt, nem a jelen -, megszokásból, a tétlen lélek ernyedtségéből, megpróbálja meggyőzni önmagát: ne próbálj holmi csodalényeket csinálni azokból a fáradt emberekből, akik ott rohannak, hogy kihasználják szabadságukat, se azokból, akik unottan térnek vissza a hivatal, a sorbanállások, a házi gondok és mizériák rutinjához. Ne hidd, hogy ott forog előtted csilingelve, a tarka, forgatagos mézeskalács-körhinta, és csak neked nem jutott, te szegény, egy lakkozott falovacska. Egyszerűen nem bírsz magaddal jódolgodban. Igen, egyszerűen elengedted magad a férjed szerető gyöngédségétől, és nem bírsz magaddal jódolgodban. Ó, micsoda undorító kifejezés! Milyen könnyedén le lehet lohasztani vele minden vágyat, szándékot, ábrándot, el lehet fojtani minden kielégületlenséget, elégedetlenséget, változtatni akarást. Nem bírsz magaddal jódolgodban — és kész!...
Visnyij Volocsok közelében elkapta őket az eső. Nyina elszundított, és nem vette észre, amikor megeredt. Mire felébredt, az eső már csak úgy szakadt az egész eget elborító, alacsonyan szálló szürke felhőkből. A szélvédő üvegen tehetetlenül kapálództak az ablaktörlőlapátok, átlátszatlan félkörökben mázolva szét a sárrá ázott port és a rovarok szétkenődött testét. Az országút mélyedéseiben és kátyúiban tócsák támadtak, az útmenti árkok színig megteltek, minden lény, az egész növényzet ronggyá ázott, mintha nem is pár perce esne mindössze, hanem ki tudja, hány napja már. Az eső elverte az oszlopokról és vezetékekről a madarakat, az országútról pedig a kocsikat. Csak nagynéha bukkant fel szemközt egy-egy sáros szökőkutakat lövellő fedett teherkocsi. Hogy a madarak eltűntek, még rendben van, behúzódtak a rejtekhelyükre, de hová tűntek a kocsik?... Nyina egyszerre úgy érezte, hogy nagyon-nagyon sokáig aludt, átaludta a nyár végét, már itt az ősz, a végeérhetetlen esők évada, s az ő homályos várakozásai és reményei éppúgy semmivé kenődnek az öröklét üveglapján, aztán éppúgy le is mosódnak róla, mint a por és a rovarok teteme a szélvédőről, és egyszerre sírhatnékja támadt.
Lehunyta szemét, és sokáig ült így, tehetetlenül átengedve magát a kocsi rázkódásának, és hallgatta, amint az abroncsok sivítva beléhasítanak a lapos tócsákba, hangos loccsanással fröcskölik szét a vizet a mélyebb gödrökből, hallgatta, hogyan dobol az eső a szélvédő üvegén, s időnként hirtelen végigsuhint az oldalüvegen. Ilyenkor néhány hideg csepp bepréselődött a rejtett réseken, térdére, karjára és ajkára pottyant, nem esőízük volt, hanem pocsék bádog- és gumiízük. Az isten tudja miért, eszébe jutott, milyen szaga van ősszel az ázott kutyaszőrnek, amikor a nyirkosság magába szívja az elégetett avar füstjét. Uramisten, hát mit vétettem?...
Már azon volt, hogy megkéri Pavel Alekszejevicset, forduljanak vissza, de amikor kinyitotta a szemét, az ablaktörlő lapátok által tisztára sepert körcikkben a ritkuló, csendesülő esőfüggönyön túl feneketlen kékséget pillantott meg, mely hamarosan őket is magába nyeli.
Egy vadonatúj kis Zaporozsec ugrott ki mögülük, és mint az űzött nyúl, inaszakadtából belesüvített a kékségbe. Kishíján összeütközött egy benzinszállító kocsival, mely hirtelen az út széle felé rándult, aztán ugyanolyan hirtelen vissza az útra, és egy hatalmas tócsából vörös agyagos lét zuhintott végig a kocsijukon. Megint be kellett kapcsolni az ablaktörlőt. A gumilapátok mintha nemcsak a szélvédő üveget tisztították volna meg, hanem az egész környező világot: tisztára mosdatott, napsütötte kékség vette körül őket minden irányból. Csillogott az út, csillogtak a mezők, a fák, a füvek — abból az irányból jött az a friss jó kis augusztusi eső, melyet Nyina reménytelen őszi özönvíznek hitt. Nyina leeresztette az ablakot, és a kocsiba betört a zöldszaggal átitatott levegő. A nyár folytatódott, és most, az eső után különösen zöldnek, frissnek és üdének tűnt. Elfuserált, nyirkos tavasz volt az idei, nehezen ébredt virágzásra a természet, most a nyárnak kellett bevégeznie az ő munkáját, ezért is adatott meg neki, hogy csak töltse kedvét, ameddig akarja, az ősz meg hadd várjon.
Az országút újra megtelt kocsikkal, az erdőszéleken sarlósfecskék és szarkák röpködtek, a vezetékekre verebek, csízek, fecskék települtek, a sekély tócsák szélén barázdabillegetők rázták víziváshoz készülődve a farkocskájukat.
Keresztülvánszorogtak Nyizsnyij Volocsokon, melynek falusias peremkörzete végtelen hosszúságban nyúlott el a műút mentén, s amelyet várososdit játszó buzgalomból minden útkereszteződésnél teleaggattak kutyának se kellő jelzőlámpákkal, és hamarosan odaértek a Valdaji hátság dombjai közé.
Hogy megszépül a környék, milyen elevenné és sokszínűvé válik az egyszerű középorosz táj, amikor az asztalsimaságú lapályt emelkedők, dombok, kis hegyek váltják fel. Az út hol felkapaszkodik a magasba, hol a mélybe zuhan. Amikor az ember felér a domb tarajára, a völgykatlanban hullámzó füzes, melynek lombjaiba belekapott a szél, tajtékzó pataknak látszik. A távolban fenyők lánca sorakozik valami tükörcsillogású vízfelület szélén — folyó-e, tó-e vagy csatorna, nem lehet megállapítani ilyen távolságból —, a fölötte úszó pára vékony fellege kettévágja a fák törzsét, és így koronájuk mintha a levegőben lebegne.
Aztán az úttól jobbkéz felől tisztán kirajzolódik a tó, egy pillanatra mintha valami városka is előbukkanna, de nyomban eltűnik a terep egy domborulata mögött. Valdaj valahol a táj mélyén lapul, de az út szélére kiállított őrségbe egy takaros falucskát. Pavel Alekszejevics egyszerre megszólalt:

Adakozó szép menyecskék
Lakják Valdaj városát,                                                                          :
Végy tőlük teát s pereckét,
És mielőbb hajts tovább

—  kiáltotta a kocsi dühödt berregését túlharsogva.
—  Miért lennének a valdaji menyecskék adakozóbbak, mint mondjuk a tveriek? — kérdezte hangját szakadásig erőltetve Nyina.
Pavel Alekszejevics bevárta, amíg az út lejteni kezdett, és levette a sebességet.
—  Csakugyan, miért?... Más költő mondhat ilyesmit, csak úgy, üres fecsegésből, de Puskin más. Nála minden szónak értelme van. „Csengettyű — Valdaj-vidékről" — emlékszel?... Úgy látszik, az itteni muzsikok fuvarozással foglalkoztak. Hajtották a trojkát, Pétervárra, Moszkvába, a fiatal menyecskék pedig otthon unatkoztak, hát ezt használták ki az átutazó uraságok.
—  Roppant meggyőző magyarázat...
Pavel Alekszejevics bekapcsolta a motort, és a beszélgetés félbeszakadt. Az útügyelet őrbódéján túl jobbra fordultak. Az új aszfaltozott műút erdőn keresztül vezetett. A sebesség nem nőtt, a fák folyosójában mégis úgy látszott, mintha a kocsi gyorsabban haladna. A magas, meredek töltésen túl dúsan virított az erdei deréce. A sötét fenyves a legszélétől kezdve tele volt széldöntötte fákkal. Igazi vadon. Az ilyen erdő időtlen idők óta növekszik, képes újratermelni önmagát, épp elég új fát nevel az elpusztultak helyébe, és tökéletesen megvan az ember „okos" gondoskodása nélkül, melynek következtében a Moszkva-környéki erdők olyanok már, mint a foszladozó selyem. Ó, azok a szerencsétlen erdők, melyeket traktormarta nyomokkal teli, széles, egyenetlen irtássávok járnak át meg át, tele irtások tar foltjaival, ahová elsődleges feldolgozásra összehordják az „egészségügyi" okokból kivágott fákat, azok az elnémult ritkások, ahol se egy madár, se egy állat, mert mindet elriasztották a villanyfűrészek, a vontatók, teherautók és az erdőirtók tüzei. Bezzeg milyen szép ez a komoly, sőt komor, érintetlen orosz erdő!
A fenyves időnként kivilágosodott, szétnyílott, hogy befogadjon egy-egy nyíres, vagy nyárfás ligetet, az erdő szélét sűrűn benőtte a málna bozótja, mely kiért egész a műútig, sőt rákapaszkodott a termőtalajjá érlelődött töltésre is. A műúttól oldalirányba betonozott és aszfaltozott utak ágaztak el. de Pavel Alekszejevics ügyet se vetett rájuk, magabiztosan hajtott egyre tovább, aszerint a hevenyészett térképvázlat szerint tájékozódva, melyet barátja mellékelt leveléhez.
A műút nekifutott egy üdülő lezárt kapujának. Derékszögben letértek egy országútra, belezökkentek egy homokos árokba, erőlködő zúgással felkapaszkodtak a meredek kaptatón, keresztülrobogtak egy falun, mely csak úgy sárgállott a nyurga napraforgóktól; egy beláthatatlan tó öblének szélén — a tó közepén látszó szigeten fehérfalú kolostor magaslott — elértek egy csónakállomáshoz, felkúsztak egy meredek halomra, és megérkeztek egy emberi települést befogadó vörösfenyő erdőbe. Nyilván ez volt az a bizonyos „üdülőtelep". Kicsi, elegáns finn faházak álltak ritkásan elszórva a száraz tűlevélszőnyeggel sűrűn beterített, gyantaillatú erdő fái közt. Pavel Alekszejevics ugyanilyen magabiztosan végighajtott az üdülőtelepen egyik végétől a másikig, odakanyarodott a 18. számú ház elé, és kikapcsolta a motort. Abban a pillanatban kiugrott az ajtón egy sovány, nagycsontú, szőkehajú szemüveges fickó, és harsány comancs-diadalordítással a nyakába vetette magát Pavel Alekszejevicsnek. „Miért szeretik őt annyira?"— gondolta féltékenyen Nyina...

2.

...Nyina valami hiányérzéssel ébredt. Pavel Alekszejevics hiányzott: a férfi, hosszú közös életük során először, nem volt mellette. Nyina egyedül feküdt a keskeny ágyon, és amint megmozdult, könyökét vagy halántékát nyomban beleütötte a kis éjjeliszekrénybe, melynek lapja belefúródott a párnájába. Az éjjeliszekrény túlsó oldalán egy másik ágy állt, most üresen, de az összegyűrt lepedő és az összegubancolódott fianelltakaró még őrizte a nemrég benne fekvő ember testének nyomát. A koránkelő Pavel Alekszejevics nyilván az új helyen is ragaszkodott szokásához. Amint Nyina felfogta, hogy Pavel Alekszejevicset nem nyelte el a föld, megnyugodott, kinyújtotta kezét az éjjeliszekrényen álló kerek ébresztőóráért. Beütött könyökéből villanyáramként futott végig a fájdalom.
Háromnegyed hét volt. Mikor fekhettek le? Nem emlékezett rá. Jó késő lehetett. Alighanem éjfél után. Sokáig üldögéltek az asztalnál, vodkát meg valami undorító égett gumiszagú bort ittak. Nyinát összerázta az út, az a néhány kupica vodka meg az az egy pohár mérgezett bor teljesen a fejébe szállt, és nemhogy arra nem emlékezett, miről beszélgettek a végeérhetetlenül hosszúra nyúló gombavacsora mellett (gomba-kaviár, savanyított és sózott gomba, gombaleves, sült gomba hagymával és krumplival), de még Pavel Alekszejevics barátainak külsejére se tudott visszaemlékezni, nagyobb tömeg között semmi szín alatt fel sem ismerte volna őket. Talán csak a fiukra ismerne rá. Széles mellkasú, pirospozsgás, aranyhajú óriás volt, aki, bár még a tizennégyet se töltötte be, máris fejére nőtt az apjának, sőt termetre túl is tett rajta. Nyikita — így hívták Pavel Alekszejevics barátját, a feleségét meg Varjának, a fiát pedig Iljának, jutott eszébe hirtelen Nyinának —, szóval Nyikita, amikor az ifjú óriást már aludni küldték, mintha valójában gyermek lenne, elmondta, hogy bámulatos termetét Ilja anyja rendkívül zsíros tejének köszönheti.
Ez a világos emlékkép mindjárt maga után vonta a többit is. Nyinának eszébe jutott, hogy éjszaka lementek a tóhoz, mely a domboldalon növekvő fenyves langymelege után kellemetlen nyirkos hideggel fogadta őket. A tavon és azon túl valami fények égtek. Nyikita eldicsekedett, hogy a tó vize oly áttetsző, hogy a legmélyebb helyen is látni a tiszta homokos medret. A sügérek pedig maguk keresik benne a felcsalizott horgot. Nyina felfigyelt Nyikitának arra a megható szokására, hogy valóságos személyes büszkeséggel tud beszélni a természet csodáiról. Mintha titokban személyes köze lett volna a világmindenség teremtéséhez. Egyáltalán, Pavel Alekszejevics barátja megnyerte Nyina tetszését. Nyina úgy vette ki, hogy ismeretségük valahogy kapcsolatban áll a háborúval, és furcsa volt elgondolni, hogy a szikár, fürge, szőke Nyikita, azzal a fiatalos szájával ugyanahhoz a nemzedékhez tartozik, mint az ő testes, ősz férje. Nyikita belemerült a háborús emlékekbe, de a frontújság linóleummetszője nem csatlakozott hozzá, és Nyikita visszakozzt fújt. Hamarosan már a gombával és vadgyümölcscsel teli mesébe illő környékbeli rengetegekről lelkendezett, melyek minden szépségük ellenére óvatosságot parancsolnak arra, aki bemerészkedik a sűrűbe. Sőt, van olyan erdő is, ahová az ember nem is igen meri betenni a lábát, de szinte lehetetlen is, annyira tele van vihardöntötte, halott fákkal, annyira benőtte az aljnövényzet és a derékmagasságú tömör feketeáfonyabozót. A vendégeket persze mindjárt ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy bemerészkedjenek abba az erdőbe, de kiderült, oda csak teherkocsival lehet bejutni, azzal is csak akkor, ha láncot tesznek a kerekekre: müút nem vezet oda, a múltkori esők pedig teljesen szétáztatták a földutat, és nem szárad az már fel a fagyokig sem. De sebaj, vigasztalta őket Nyikita, van itt erdő épp elég, itt van például a Berengyej erdeje [Berengyej cár népmeséi alak, aki egy sűrű erdő mélyén lakik, s elveszejti, aki oda téved.], egymaga többet ér tíz másiknál! Az áthatolhatatlan sűrűn túl veszedelmes mocsár kezdődik, még a helybeliek, a falusiak is elkerülik. De ahhoz, hogy az ember rogyásig megszedje magát gombával, nem kell messzire bemerészkedni, elég, ha végigsétál akár ennek a fenyvesnek a szélén. Két hét alatt annyit tettek el télire sózva, pácolva, szárítva, üvegben, hogy el se tudják vinni. Nyikita, mintegy bizonyítékként, beszaladt a házba — kint vacsoráztak a fenyők alatt, egy földbe ásott deszkaasztal mellett — és egymás után cipelte ki a pácolt olajgombával teli üvegeket, a sózott őzgombával és cölöpgombával teli zománcvödröket és a szárított tinóru kötegeket. Nyinán erőt vett a vadászszenvedély, máris indult volna az erdőbe! „Nem szöknek meg a gombák!" — nevetgélt elégedetten Nyikita. Így visszaemlékezve összefüggőbbnek és világosabbnak látszott az egész história, mint volt valójában. Képzelete befoltozta az emlékekben támadt lyukakat, szakadásokat. Már-már túlságosan simának tetszett az egész. Hová tűnt például Nyikita szóváltása feleségével, ezzel a telt, szürkeszemű szőkehajú asszonnyal, aki olymértékig kiegyensúlyozott természettel volt megáldva, hogy talán még a levegő is gyógyhatású volt körülötte. De még ez a szfinxnyugalmú asszony —  rózsaszín, telt ajkán egy szfinx ki nem hunyó félmosolyával — se volt képes eltűrni, hogy Nyikita minden teketória nélkül betör az ő birodalmába, és a házaspár alaposan, tiszta szívből hajbakapott.
A társaság még egyszer fölkerekedett, hogy megnézzék a hold tükörképét a tavon. Az égen tündöklő hold orcája kissé csapott volt, mintha cúgot kapott volna, de a tó ideális kerekre retusálta. Visszafelé Nyina hirtelen meglátott egy csomó apró gombát, melyek világos kalapjukkal keresztülfurakodtak a földet borító tömör fenyőtűtakarón. Most kétség fogta el: csakugyan látta-e ezeket az ismeretlen fajtájú gombákat, vagy csak álmodta őket. De az már bizonyosan valóság volt — holott éppenséggel inkább álomba illett volna —, ahogy váratlanul megjelent az asztalnál két ifjú dalia, akiket Nyikita bizonytalan és kissé hízelgő tréfálkozással „a század igazi gyermekeiként, zseniális fizikusokként, szupermenekként" mutatott be. A két szupermen —  az egyiket Andronnak, a másikat Borisz Petrovicsnak hívták — mélységes, sőt lenéző közönnyel fogadta Nyikita lelkendezését, és ebből az következett, hogy amit amaz locsog, csakugyan komolyan kell venni: igen, ők a század igazi gyermekei, igen, zseniális fizikusok, igen, szuperme-nek. Nyinát mindez felbosszantotta, egyszersmind kíváncsivá tette. S amikor Nyikita úgy mutatta be őt az újonnan érkezetteknek: mérnök, enyhe kihívással hozzátette: közműtechnikus.
Andron, aki épp kezet akart csókolni neki, hangosan beszívta a levegőt és elengedte az ujjait, ízetlen és fals tréfa volt, de Borisz Petrovics nyomban helyreütötte.
—  Ne is törődjön vele — legyintett hanyagul —, Andron ilyen, nem ért máshoz, csak a szegecshez meg a pákához, a mancsa arany, de az agya nulla. — És lassan száraz ajkához szorította Nyina kezét.
—  Ő a fej — harsogta a legcsekélyebb zavar nélkül Andron. Nagyobb termetű és vállasabb volt sovány, de ugyancsak jól megtermett barátjánál, durva, mégis vonzó, napbarnította arcát vastagszálú fekete hajsapka keretezte. — Nem is ember, hanem számítógép.
—  Befejezted? — kérdezte Borisz Petrovics. — Most pedig: csend.
Egyidősek voltak, az egyiket mégis egyszerűen a keresztnevén szólították, a másikat keresztes apai nevén. Ez utóbbi fensőbbségesen is viselkedett. Lehet, hogy szakmai téren felette állt társának, de az is lehet, hogy igaz a mondás: a parancsolásra is születni kell. Ez utóbbi látszott valószínűbbnek, Andron goromba volt, de nyílt és egyenes, Borisz Petrovicson viszont érződött az összefogottság, a kemény akarat.
A két jóbarátot asztalhoz ültették. Valahonnét egy szempillantás alatt előkerült egy bontatlan üveg vodka, holott eddig e nemes ital híján mérgezték magukat a portóival. A fizikusok azt kérték, hogy nekik ne kupicába töltsenek, hanem vizes poharakba, ők úgy szeretik, egy hajtásra, harapnivaló nélkül. Nyinának tetszett ez a határozottság, és szerette volna megérteni, van-e valami mélyebb alapja, vagy egyszerűen csak a szupermen-komplexum tartozéka. Aztán mégiscsak szóba került a szakmája, mégpedig nem is a bitang kísérleti fizikus kezdte, hanem a korrekt és gőgös Borisz Petrovics.
—  Engem mindig érdekelt, hogyan választanak az emberek szakmát. Persze sokféle véletlen is közrejátszhat: nem veszik fel az embert a repülőmérnökire, átmegy az élelmiszeriparira, vagy mindjárt ott próbálkozik, ahol kisebb a túljelentkezés. De hát az mégse valószínű, hogy minden csatornázó félresikerült építész, hajómérnök vagy kibernetikus lenne.
—  Olyan szakma, hogy csatornázó, nincs.
—  Hát csatornatisztogató.
—  Ilyen sincs.
—  Pedig Majakovszkij is ír róla: „Én, a vízhordó, a csatornatisztogató, akit a forradalom mozgósított és hívott... ?"
—  Majakovszkij az más. A mi szakmánk neve: közműtechnikus-mérnök, és építészetit végeztem.
—  Nagyon tiszteletreméltó egyetem. Melyik fakultáson?
—  A VCs-n. Vízvezeték és csatornázás.
—  Hát ez az! ... Sose fogom elhinni, hogy egy fiatal lány olyasmiről ábrándozzon, mint...
—  A vécékagyló! - röhhent fel Andron.
—  Miért ne? - kérdezte kihívón Nyina. - A vécékagylóval legalább nem lehet lőni. Egyébként a szüleimnek is ez volt a foglalkozása. Gyerekkorom óta megtanultam tisztelni ezt a szakmát. A várost szolgálja. És abszolúte nem függ a konjunktúrától.
—  Azt hiszem, ez a célzás nekünk szól! — röhögött Andron.
—  Ugyan, hisz azt se tudom, mivel foglalkozik. Habár Vonnegutnak igaza van, amikor azt írja: akármit találnak is ki a tudósok, fegyver lesz belőle. Akkor már inkább a ganéj.
—  Maga csakugyan büszke a szakmájára? — kérdezte lustán Borisz Petrovics.
—  Hát persze! Magának például esze ágában se lenne érdeklődni, ha másfajta diplomám lenne. De ez az egyetemes emberi érdekek körébe tartozik.
—  Minden bizonnyal — mosolyodott el ferdén, Borisz Petrovics.
Andron arckifejezésén látszott, hogy valami vicc jutott az eszébe, de Nyina mindjárt leállította:
—  Stop! Az ezzel kapcsolatos összes szellemességet rég kimerítették, úgyhogy maga semmi újat nem tud kitalálni. Beszéljünk inkább valami másról.
—  A szerelemről... — ajánlotta ásítva Borisz Petrovics.
—  Majd máskor — avatkozott közbe Nyikita. — A vendégeink fáradtak.
A fizikusok nyomban felálltak. Nyina sajnálni kezdte, hogy vége, és ez az est is a múlt rubrikájába került. Hülye szöveg volt, de hát nem a szavakban van a lényeg. Az intonáció a fontos, az a fontos, mi van a szavak mögött. Persze találkoznak holnap is, de az már egy másik találkozás lesz, más lelkek találkoznak majd, és ki tudja, szót értenek-e egymással. Holott most bármilyen üres lefetyelés volt is ez, érződött benne a kölcsönös érdeklődés feszültsége. Hisz éppen azért jó kezdet, mert a másik számára mindenki csupa talány. Amint kezdenek tisztába jönni egymással, mindjárt csökken a varázslat. Ezek a fizikusok semmi mást nem tudnak róla, mint hogy ilyen romantikus szakmája van. Még azt se tudják, hogy az a koros férfi, aki ott ült félrehúzódva, és egy szóval se kapcsolódott be a beszélgetésbe — a férje. Ö se tud róluk semmit. Andron világosabb képlet: effajta nagydarab, boglyas, együgyű, de ügyeskezű fickókkal a festők között is találkozott. Ezeket mind egy bordában szőtték: hangosak, tapintatlanok, jólelkűek, látszólag hajléktalanok, de rendszerint nagy család lóg a nyakukon, és a tetejébe csodálatos, „szent", nagyon beteg feleséggel vannak megáldva. Az ironikus, fennhéjázó és kissé mesterkélt Borisz Petrovics bonyolultabb és érdekesebb jelenség. A felszínes érintkezésben Nyina nem tartotta halálos véteknek a kacér játékot, a színészkedést, bár komoly kapcsolatban sose bocsátott volna meg egyetlen hamis hangot se. Amikor az emberek az életben játszanak, sokkal szórakoztatóbb, mint a hivatásos színészek ernyedt erőlködése. Csak az a fontos, hogy komolyan, teljes átéléssel játsszanak, ne zökkenjenek ki a szerepből, és ne kezdjenek fáradtságból, linkségből vagy tehetségtelenségből ripacskodni. Borisz Petrovics elsőrangú színésznek látszott, játéka hátterében nem kisebbrendűségi érzés, hanem fölényérzet húzódott meg. Sokat ígérő tehetséggel játszotta a Század Gyermekének hálás szerepét. Ráadásul keskeny arcán, hidegfényű, zöld szeme körül olyan bájosan ívelt, hosszú, lányosán sűrű szempillája...
Megérkezett Pavel Alekszejevics, a haja nedves, kezében vázlatmappa. Sokat végzett, amíg Nyina az ágyban heverve a tegnap eseményeit forgatta magában. Diadalmas képpel előhúzott mappájából egy lapot, mely tele volt firkálva madárszárnyak vázlataival.
—  Teljesítettem a megbízásodat! — jelentette örömmel Pavel Alekszejevics. — Ez itt egy cinke szárnya, ez egy fakúszé, ez pedig verébé, de biz' isten, ez a legszebb! Ez pedig, képzeld, egy kercerécéé. De a kercerécét nem álltam meg és teljes egészében lefirkantottam. Nézd, micsoda póz. Erre mondják, hogy begyeskedik!...
A vázlatok jól sikerültek, csak az a baj, hogy Nyinának semmi kedve nem volt hozzájuk. Az élet egyszerű, de eleven mozgását kívánta látni, nem azt, amit a művész éles szeme és gyors keze elcsípett és megállított. De Pavel Alekszejevics annyira megittasult az eredményeitől, hogy Nyina mégiscsak kipréselt magából néhány fukar dicsérő szót.
Viszont annak, amit a férje mondott, megörült: Pavel Alekszejevics Nyikitával kettesben megfürdött a tóban, a víz olyan hideg, hogy csak úgy éget, de csuda kellemes és frissítő; Ilja, az ifjú óriás talált a ház mellett három vargányát, ezek szerint gomba van bőven; reggelire kitűnő köleskását, főtt tojást és kávét adnak. Ha Nyina nem akar elkésni, nyomban fel kell kelnie. Ezt nyomban meg is tette.
Sietve megmártózott a perzselően hideg tóban, megmosdott, megfésülködött, felöltözött, ekkor megjelent a gáláns Nyikita, és felajánlotta, hogy elkíséri a legrövidebb úton az étkezdéhez. Sietve elindultak, menet közben összetiportak egy csomó szőrgombára emlékeztető, de rojt nélküli és karcsú nyelű, rózsaszín gombát. Ezek éjszaka viaszfehérnek látszottak, és halványan világítottak. Nyikita égergombának hívta őket, habár égerfának itt nyoma se volt. A helybeliek fitymálják: az erdő tele van keserűgombával, tinóruval, rizikével, ezt a fajtát pedig sózás előtt ki kell áztatni, de még így is marad valami keserű íze, a Novgorodból érkezők viszont degesz zsákokkal, sőt párnahuzatokkal viszik. Érezni lehetett, hogy Nyikitának, aki rendkívüli tiszteletet táplál minden iránt, ami a világot benépesíti, kifejezetten kellemetlen rosszat mondani az égergombáról. Olyannyira, hogy végül összevont szemöldökkel hozzátette: ha az ember nem rest, és hajlandó alaposan kiáztatni őket, három-négy napon át, többször váltva a vizet, akkor az égergomba is van olyan jó, mint a cölöpgomba.
—  Mondja, mi baja Andron feleségének? — kérdezte Nyina, minden apropó nélkül, de ez cseppet se zavarta meg kísérőjét, akit az az egyetlen cél vezérelt, hogy kielégítse beszélgetőpartnere kíváncsiságát, és minden mellékszempontot félretett.
—  Nem tudom pontosan. Mintha szívbeteg lenne.
—  És a gyerekeit miért nem hozta magával?
—  Csak rövid időre jöttek. Borisz Petrovics hamarosan Párizsba utazik valami konferenciára. Andron gyerekei, azt hiszem, úttörőtáborban vannak.
—  Ez a Borisz Petrovics miért nem nősült meg?
—  Megrögzött agglegény! — felelte elítélő éllel, de titkos elragadtatással Nyikita.
Az étkezde tornácáról elébük tárult a fémesen sötét, szélborzolta öböl. Motorcsónak száguldott a parttal párhuzamosan, felemelt orral. Egy vízisízőt vontatott. A napbarnított sovány férfi élkézzel tartotta a kötelet és magabiztosan cikázott a vízen. Hol a part menti nádasokat kerülgette csaknem a víz színére dőlve, hol elsuhant a messzeségbe, és beleveszett a nap vakító fénysávjába. 
 — Na, ezeknek most megvan a játékuk egész délelőttre! — mondta Nyikita. — Nincs az a pénz, amiért elmennének gombát szedni. Csak rángatják egymást ezen a sítalpon, amíg egész megkótyagosodnak, máskor meg asztali játékot játszanak.
Nyina hallgatott, tekintetével elkísérte a síző távolodó alakját
— Borisz Petrovics nagymenő — folytatta Nyikita. — Mindenben veri Andront, talán csak a pingpongot kivéve. Miért van az, hogy a fizikusok annyira szeretnek játszani? — tűnődött el. — Hát nem a gomba meg a horgászás a legjobb pihenés? Vagy talán úgy van, hogy nem is tudnak kikapcsolódni, csak átkapcsolni: új, egyszerűbb feladatokat adnak az agyuknak?
Nyinának megtetszett Nyikita eszmefuttatása, és egyszerre gyöngédséggel gondolt a fizikusokra : ugyan, dehogy szupermenek, egyszerűen agyonhajszolt, fáradt emberek...
... A gombaláz teljesen úrrá lett Nyinán és Pavel Alekszejevicsen. A két-három tucat ember közül, akik itt húzták le a nyarat az üdülőtelepen, egyedül a két fizikuson nem tört ki ez a bolondéria. „Én csak a sampinyont szeretem, azt is csak a serpenyőben" — szűrte a szót lustán Borisz Petrovics. „A maguk híres keserűgombájából nálunk Leningrádban másfél rubel egy üveg — dörmögte Andron. — Bolond leszek görnyedezni érte." Ha más mondja, közönségesnek tűnik, de a fizikusoknak mindent megbocsátottak. Ők tisztában voltak életük hasznával és céljával, és szenvtelenül ellenálltak a felelőtlen tömegmánia nyomásának.
A gombák drága emlékeket ébresztettek Nyinában. Gyerekkorában minden nyarat a nagyanyjánál töltött. Azt a Moszkva-környéki falut Puskino és Mamontovka között rég elöntötte az Ucsai víztároló. Víz alá került a nagyanyó sírja is a régi falusi temetőben. Nyina egyaránt világosan emlékezett gyermekkora erdejére és nagyanyónak az öregségtől megnyúlt drága arcára, széles szájára, elálló füleire. Az erdőben két angyalgyökérrel benőtt tintafekete patak ömlött egymásba, és a part szegletében, a matt-ezüst törzsű magas nyárfák között nap mint nap újabb apró vörös tinóruk rajzottak elő. A sűrű fenyvesben pedig, a lucfenyők sátrának homályában terebélyes vargányák lapultak. Nyina gyenge kezével körülkotorta vastag nyelüket, hogy le tudja tépni őket. Az aljnövényzet nélküli nyírfásban karcsú, fiatal nyírfagombák gyertyái meredeztek a földből. Más gombát nem is szedtek le, nemcsak a galambgombát, a cölöpgombát meg a tinórut vetették meg, de még az olajgombát, sőt a rókagombát is.
Jó mulatság volt a nagyanyóval gombát szedni. Az öregasszony vaksi volt, két pápaszemet tett az orrára, de olyan szenvedélyes és mohó gombaszedő volt, hogy még amikor gazdag lelőhelyre akadt, sem válaszolt unokája kétségbeesett hahózására, ha viszont üres helyre ért, hahózott szakadatlanul. Képes volt mások lába alól, de még kinyújtott keze elől is elkapni a gombát, sőt, ha nem is látta a gombát, de sejtette, hogy a másik látja, nyomban elkiáltotta magát: „Enyém!... Enyém!..." Nem volt szíve elhajítani a legférgesebbet se. „Nem pogány állat az a kukac se, az is gombán él." Amikor korai tölcsérgombát mentek szedni, és korhadt tönköket kellett keresni, melyeket sűrűn benőttek a sárgásrózsaszín pettyes gombák, nagyanyót elfogta a hév: „Keress csak, kicsikém, keress! Neked jó szimatod van!" — kiabálta.
Nagyanyó nem él, nincs többé az az erdő se, és mintha a gombák is eltűntek volna.
Milyen furcsa, hogy egyszerűen nincs kivel elbeszélgetni a nagyanyóról, pedig olyan szép, hosszú élet jutott neki és együttérzéssel volt mindenki iránt. Szomszédnői, barátnői rég meghaltak, a lánya, Nyina anyja, csendben tengeti napjait a Moszkva-környéki víztisztító telepen, ahol egész életében dolgozott, és semmi másról nem akar és nem is tud beszélni, mint megboldogult férjéről, akit Nyina még gondolatban se tudott apjának nevezni, olyan távoliak, idegenek voltak egymásnak mindig. Szülei korán a nagyanyó gondjaira bízták, aki télen velük lakott, nyáron pedig magával vitte Nyinát a falujába. Nyina nagynéha meglátogatja anyját, de az nem sok lelkesedést mutat lánya láttán, becipelni Moszkvába pedig egyszerűen képtelenség. De erre nincs is szüksége se az anyjának, se neki. Anyja, aki korán megvénült, minden csekélyke erejét megboldogult férje emlékének áldozza. Az ő szavait használja, okkal — ok nélkül az ő tekintélyére hivatkozik, és nemcsak a lányát meg a szomszédokat oktatja ki az ő nevében, hanem bárkit, aki köreibe lép. Ha Nyina nem ismerte volna zárkózott, munkaszerető, de szerény képességű apját, azt hihette volna, hogy egy fel nem ismert lángész távozott az élők sorából.
Nyina élvezettel szívta magába a rajokban, sőt olykor egész táblákban növekvő sárgászöld, néha égett-fekete kalapú keserűgombák korhatag erdei illatát, és közben folyton ott látta vagy egyszerűen csak érezte maga körül férje termetes alakját, amint a rá jellemző buzgalommal szedegeti a gombát, s egyszerre gyöngéd bizalom és valami sajgó öröm fogta el iránta. Nyina megrettent ezektől az indokolatlanul felfokozott érzelmektől, melyek talán búcsúzáskor lettek volna természetesek, és azt kezdte bizonygatni magának, hogy ő nem ér semmit Pavel Alekszejevics nélkül; s hogy csak azért engedheti meg magának a lelki játszadozást, mert ott van neki Pavel Alekszejevics. Egyáltalán, kinek kellene egy ilyen önállótlan, felelőtlen, mihaszna, öregedő asszony, mint ő?...
Itt az erdőben felfedezte, hogy teste másként viselkedik, mint a megszokott körülmények között, amikor ugyanolyan ügyesen mozgott, mint fiatalkorában. Nyúlánk dereka most is karcsún, könnyedén hajlott, de ahogy felkapaszkodott egy halomra, hamar megérezte csípője súlyát, a kirándulás végére pedig keservesen sajogtak erőfeszítéstől elszokott lábikrái. Hát persze, hanyatlik. Külső szemlélő számára egyelőre csaknem észrevehetetlen, elleplezi élénk, tüzes tekintete, friss szája, fiatal bőre. Furcsa: eddig az erdei kirándulásig maga is mintha kívülről szemlélte volna önmagát. És csak itt ismerkedett meg azzal a hajdani sportos ruganyosságát vesztett, elnehezült, bár még mindig jó erőben lévő asszonysággal, aki régi énje helyébe akart férkőzni. Úgy látszik, kurta lesz a nyara. Családi tulajdonság ez: nagyanyja nagyon korán elvesztette női báját, nőmivoltát, bár élete végéig megőrizte frissességét és mozgékonyságát. Aki csak ismerte, „elnyűhetetlen öregasszonynak" nevezte. Vajon szenvedett-e a nagyanyó amiatt, hogy a természet-rendelte idő előtt „elnyűhetetlen öregasszony" lett belőle? Nyina nem tudta, nem is tudja meg soha. És vajon szenvedett-e anyja, aki szintén korán megöregedett? Valószínű, annyira feloldódott férje iránti szerelmében, hogy se önmagán, se környezetén nem vett észre semmit. De vajon így volt-e csakugyan? Vagy talán szenvedett a félelemtől, hogy férje otthagyja valami fiatal és kívánatos nőszemély kedvéért, hiszen férjét még öregkorában is ifjú daliának látta? Nagyanyja is, anyja is a maga sorsát élte, ő viszont nem akar öregedni. Nem emlékszik rá, hogy valaha is fiatal lett volna, ellopták a fiatalságát.. .
A távoli erdőben, túl a homokfejtőn, ahol fáradhatatlanul bömböltek a Diesel-motoros teherkocsik, csikorogtak, csattogtak a markolók, a bodzabokrok közé vesző félig elhagyott falun túl, a sötét sűrű erdőben a legsikeresebb reggeli órákban fejenként két-három darab tinórut tudtak összeszedni, nem valami nagy zsákmány, de biztosan lehetett számítani rá. Az erdő elég távol volt ugyan, mégis szép számmal akadtak gombaszedők, akik már pitymallatkor kijöttek. Tinóru csak egy keskeny sávban akadt a magas töltésre épített betonút mentén. A vastag, erős törzsű gombák ott kuporogtak a kis lucfenyők tövében a mohában meg az áfonyásban, sőt a nagyranőtt sűrű fűben is, ahol pedig semmi keresnivalójuk nem lett volna. A gombaszedők megpróbáltak bemerészkedni az erdő mélyére is, de semmi értelme nem volt. A sűrű tele volt zsurlóval és páfránnyal, az ilyen növényzet között pedig nemigen terem, csak mérges gomba.
Miután keresztül-kasul bekóborolták három-négy kilométer hosszan az erdő szélét, továbbhajtottak a másik erdőbe, közelebb a homokfejtőhöz, ott aztán sietve egymással versengve végigmotozták a széldöntötte fák között korhadó avart és száraz tűlevéltakarót, és színig megrakták a kosarakat és egyéb alkalmatosságokat keserűgombával, fűzfagombával, cölöpgombával. Rizike csak ritkán akadt.
Rengeteg idő ment rá a gombákra. Amikor visszatértek, szét kellett válogatni, meg kellett tisztítani, aztán megmosták, kifőzték, a tinórut üvegben pácolták, a többit zománcvödörben savanyították. A vödrökért külön be kellett menni Valdajba, ugyancsak a városban vásárolták az ecetet, meg a pácléhez az eszenciát; a savanyításhoz szükséges kaprot, tormalevelet és fokhagymát a faluban vették.
Minthogy barátaik messze megelőzték őket a gombaszedésben, Pavel Alekszejevics azt ajánlotta Nyinának, menjenek ki az erdőbe ebéd után is. Nyinának viszont eszébe jutott, hogy a nagyanyó nem bízott az esti erdőben, és bármilyen szenvedélyes gombaszedő volt is, mégse szánta rá magát, hogy a nap második felében bemerészkedjen az erdőbe. Az kéne csak, hogy eltévedjenek, és ott érje őket az éjszaka!... De hiszen délelőtt is csak az erdő szélén kutattak, nem is lehet ott eltévedni. Pavel Alekszejevics azt ajánlotta, hogy kezdetnek fésüljék át a telep körüli fenyvest. így is tettek, és még az első délután megszedtek két vödör sárgatövű apró szőrgombát, amilyen Moszkva környékén egyáltalán nem terem. Ez a fajta sütve is, pácolva is nagyszerű. És bár példájukat senki se követte, ők rendszeresen kijártak délután is...
Egy alkalommal engedve az ebéd után se halványuló, vakítóan tűző nap csábításának, egy alig látható „hangya"-ösvényen nekivágtak a rengetegnek, útközben ügyet se vetettek a lábuk alá kerülő bolyhos vargányákra, és abban a reményben, hogy egyszercsak valami mesebeli helyre bukkannak, egyre beljebb és beljebb haladtak, megfeledkezve arról, hogy vissza is kell térni. Bátorságuk el is nyerte jutalmát, ha nem is egészen úgy, ahogy várták: egy dombról, melynek talaját három összenőtt fenyő göcsörtös gyökerei markolászták, ismeretlen tó tárult elébük. Az innenső partot benőtte a nád, a túlsó part meredeken szakadt a vízbe, magasán sudár fenyők sorakoztak, középütt a csillogó vízen az alkony bíbor tollai lebegtek, és a tüzes ragyogástól nem is vették mindjárt észre a vízen a hófehér hattyúpárt. A madarak hol teljesen eltűntek a villódzó ragyogásban, hol mintha csillogó páncélingből bújtak volna ki, előtárták fenséges tiszta fehérségüket.
Nyina és Pavel Alekszejevics addig állt a tó partján, amíg a lebukó nap utolsó visszfénye is eltűnt. A fakószürkévé vált hattyúk elsiklottak a kopár, tejfehér vízen, és eltűntek a mogyoróberek mögött.
Sötétedésre értek haza.
—  Már kezdtünk aggódni — mondta Varja, miközben a ház mögött kiöntötte a gombahéjjal teli vödröt.
—  Ugyan miért? — felelte Pavel Alekszejevics. — Ritkás erdő ez, átlátni rajta.
—  Még hattyúkat is láttunk - dicsekedett Nyina.
—  Igazán? Nyinocska, szétválogattad már a reggeli szedést?
—  Még nem... Mindjárt nekilátok.
—  Az enyém közt sok a hibás...
Másnap reggel korábban kelt, hogy elrendezze a rengeteg gombát, mert már félelmetes halmok gyűltek össze. Tegnap este annyira elfáradt, hogy vacsora nélkül ágyba zuhant. Mikor felkelt, Pavel Alekszejevics már nem volt odabent, kiment vázlatokat készíteni. Nyinához odafutott egy fehér kutyus — rózsaszín bőre átütött ritkás szőrzetén —, és farkával a tornác oszlopát csapkodva alamizsnát kért. Ezt a kutyát Nyina most látta először, eddig másik kettő járt ide lakmározni, spiccfélék voltak, fülükön pamacs, farkuk pedig tele összeállt bogánccsal. Nyina kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a kutyust, az állat nyomban égnek fordította kölykösen csupasz hasát, melyen csak úgy hemzsegtek a fekete bolhák. Nyina odavetett neki egy falat kenyeret, a kutyus röptében elkapta, épp idejében, mert hangos ugatással, inukszakadtából loholva megjelent a két „hivatalos" kosztos. A kutyus behúzta farkát, és fekete szemével oldalt sandítva arrébb ügetett, de nyilván tudta, hogy amazok nem fogják üldözni, így aztán alig valamivel futott odébb. Esze ágában se volt, hogy otthagyja ezt az ígéretes helyet joggal feltételezve, hogy ahol ketten jól laknak, jut a harmadiknak is. A kis jószág máris bő élettapasztalatot szerezhetett.
Nyina adott enni a kutyáknak, feltette a kávéfőzőt - a reggeli még messze volt —, egy furnérdarabra rászórt egy kis sajtot, és beszorította két nyírfaág közé — hamarosan jönnek majd a kékcinegék, meg a csókák —, leöntötte a piszkos vizet a tegnap beáztatott cölöpgombákról, és hirtelen eszébe jutottak a hattyúk. Jaj de szépek! De gyönyörűen úsztak el, amikor a nap sugarai eltűntek a víz színéről, milyen nyugodtak, fenségesek, nem törődnek a világon senkivel. Hirtelen arra gondolt: mindabból, ami megérkezésük óta történt, talán egyedül a hattyúkat nem az előrelátó Pavel Alekszejevics programozta be. Még a fizikusoknak is okvetlenül meg kellett jelenniük, hogy megékesítsék kis ünnepüket, aztán feladatukat betöltve nyomtalanul eltűnjenek.
Milyen ügyesen, milyen észrevétlenül, de határozottan fordított a férje mindent a maga szája ízére! Ő meg még arra számított, hogy az utazás hozzásegíti az otthoni béklyóknak ha nem is a szakításához — ugyan már! —, de legalább lazításához, azt remélte, hogy legalább valami más lesz. De a férje nyugodtan, a legcsekélyebb erőszak nélkül beterelte őt a megszokott életkeretbe — még a nyomorult állatok is megjelentek. Csak a technikum hiányzik a kép teljességéhez. Tréfán kívül, mi változott attól, hogy a megunt Borkiból ideutazott a csábító Valdaj-vidékre? Az égvilágon semmi. Itt is csak Pavel Alekszejevics lelki komfortját szolgálja, akinek éppúgy szüksége van az ő közelségére, mint a munkára, a sétákra, az állatok és madarak jelenlétére. Ismét becsapta. Úgy látszik, Pavel Alekszejevics megértette, hogy ő már nem bírja tovább a bezártságot, ezért találta ki ezt az utazást, de úgy irányította a dolgot, hogy ne legyen más belőle, mint mechanikus helyváltoztatás. Mindaz, ami út közben felvillant Nyina előtt, s ami egy szempillantásra kizökkentette letargiájából, nyomtalanul szertefoszlott, mintha Valdaj helyett észrevétlenül visszacsempészték volna Borkiba. Pavel Alekszejevics — fordult gondolatban a férjéhez —, ahhoz, hogy a férfi vak, engedelmes megadást követeljen a nőtől, magába kell bolondítania. Apámnak ez sikerült, magának nem, úgyhogy húzódjon csak félre egy kicsit. Hagyja, hogy körülnézzek egy kicsit a világban, melyet örökké eltakar azzal a kövér testével. Elegem volt a családi láncok dallamos csengéséből...
Nem bírsz magaddal jódolgodban!... A háború alatt nem spekuláltál volna így! — hangzott fel egyszerre Szergunov őrmester hangja, akire a házat, a kertet meg a jószágokat bízták. Ugyanezt mondta volna Nyikita is. aki úgy emlékezett a háborúra, mint élete legszebb időszakára. Miért szeretnek egyesek unos-untalan a háborúra hivatkozni, mint az élet értékeinek leghitelesebb mércéjére? Ő, Nyina, a háború alatt a nagyanyóval a hátországban éhezett, ezek szerint most napjai végezetéig be kéne érnie az éhségfejadaggal — a szó egyenes és átvitt értelmében egyaránt?
Nem bírsz magaddal jódolgodban!... Belefúlsz a zsírodba!... Igen, belefúlok, túl sok zsír rakódott az izmaimra, de nem a zabálástól, hanem a kortól, és elzsírosodott a lelkem a mesterséges altatástól. Hízott háremhölgyet csinált belőlem az az ember, aki a legdrágább, az egyedül drága volt a világon. De most elég...

3.

Pavel Alekszejevics nem vette észre nyomban a veszedelmet, de azonnal megérezte a változást. Újból megérezte, amit oly értetlenül és nyugtalanul tapasztalt útban Valdaj felé: felesége idegenkedését, leplezett ellenszenvét iránta. Akkor az úti láz hatásának tulajdonította, és teljesen természetesnek vette, hisz Nyina évek óta nem mozdult ki hazulról. Most mindez élesebben, dühödtebben, és nyíltabban jött elő, bár az asszony küszködött magával, és minden erővel megpróbálta elfojtani ingerültségét.
Pavel Alekszejevics végül arra a következtetésre jutott, hogy a dolog nem ma kezdődött, még csak nem is az úton, hanem jóval előbb, és csupán az alkalom hiányzott, hogy felszínre törjön. Talán valami korral járó tünet volna? A nő életében eljön egy-egy olyan szakasz, amikor nem képes kormányozni önmagát. De mintha még korai lenne, habár az életkort nem szabad számításon kívül hagyni. Akárhogy is van, ő a felelős mindazért, ami az asszonnyal történik, és nem vonhatja ki magát a felelősség alól. Semmi szükség mentegetődzésre, vedd úgy, hogy a változás oka tebenned van; nem abban az önmagadban, amilyennek te látod magadat, hanem ahogyan az ő szemében festesz. Talán sikerült volna kiigazodni felesége lelki válságának okai közt, de váratlan meglepetés érte.
Hirtelen felfedezte, hogy Nyina egész komolyan belehabarodott Borisz Petrovicsba, a fizikusba. A. legcsodálatosabb az volt, ahogy Varja teljesen öntudatlanul és önzetlenül, a női összeesküvés örök szabályai szerint kezdte segiteni a szövődő románcot. Ukrán borscsot főzött, mellyel  étkezdei híg lötty persze egyszerűen föl se vehette a versenyt, és meghívta a fizikusokat  is ebédre. Egyre újabb alkalmakat talált ki a vendéglátáshoz: valami egyházi ünnepet, valakinek |a névnapját, a Nyikitától kapott első csók évfordulóját. Későbe nyúló vacsorákat rendezett, borral és vodkával, füstölt keszeggel, melyet Nyikita az üres falusi vegyesboltban szerzett, kirándulást szervezett a szigetre, hogy megnézzék a kolostor romjait.
Ez a kirándulás hozzásegítette Pavel Alekszejevicset, hogy felismerje azt a pillanatot, amikor a szórakozott, figyelmetlen Borisz Petrovics, akit teljesen lekötött franciaországi útjának hosszúra nyúló ügyintézése, végre bekapta a horgot. A fizikus a leghatározottabban kijelentette, hogy nem megy, hiába unszolta Varja és Nyina, az előbbi rámenősen, az utóbbi félénk sértődéssel.
—  Mindent tudok előre — jelentette ki kényeskedő, megcsömörlött hangon. — Félig összeomlott falak, törött téglák, szemét és mocsok. Az emberek, isten tudja miért, szeretnek odarondítani a romok közé. Ez nem tartozik az ön illetékességi körébe, Nyina Ivanovna?
—  Ne beszéljen butaságokat! A kolostor tövében egy nagy, eleven falu van — ütötte a vasat Varja.
—  Nagy, eleven falu már a szárazföldön sincs — hunyta le fáradtan hosszú szempilláját Borisz Petrovics. — Különben, ha a szigeten csakugyan nem pusztultak ki a bennszülöttek, |akkor a kolostort krumpliraktárnak használják, és minden csupa hideg rothadásszag.
Pavel Alekszejevics nem kételkedett benne, hogy csakugyan így is van, és szintén nem akart részt venni a kiránduláson. Inkább menjenek gombászni. Nyina leplezetlen csalódással igazat adott neki, de az utolsó pillanatban beugrott Nyikita és Varja mellé a csónakba. Már a tó jközepén jártak, amikor utolérte őket a vízisízőt vontató motorcsónak. Rövid tárgyalás után Nyina átmászott a motorcsónakba, aztán bemászott a síző is. Pavel Alekszejevics a partról figyelte ezeket a vaudeville-ízű manővereket — melyek természetesen nem voltak előre megrendezve —, de nem volt nevethetnékje.
A kirándulás után Borisz Petrovics viselkedése élesen megváltozott. Azelőtt észre se vette Pavel Alekszejevicset, részint az emberi érdeklődés hiányából kifolyólag, részint mert őszintén megvetette foglalkozását. Most viszont hangsúlyozottan udvarias lett vele, ugyanakkor azonban maróan éles kirohanásokat engedett meg magának az emberi lélek azon megnyilvánulási területe iránt, mely homlokegyenest ellentétes a tudománnyal. És Nyina butuska rajongással és kárörömmel támogatta kirohanásait. Nyilvánvaló, hogy ott a kolostorfalak tövében lélekben egymásra találtak, és most végezniük kellett vele, hogy belsőleg szabadokká váljanak.
Pavel Alekszejevics semmi haragot nem táplált Nyina iránt. Lelkében fájdalom és meghatott sajnálat kavargott, egymást váltva, összefonódva. Nyina oly sután és tehetetlenül festett ebben az új, ismeretlen szerepben! Még korábban sosem tapasztalt butasága is a negyvenéves asszony bámulatos naivitásáról és tisztaságáról tanúskodott, akinek gyötrelmesen nehéz próbát jelent, hogy átlépje önmagát.
Valami szégyenlős érzés arra kényszerítette Pavel Alekszejevicset, hogy egyre hátráljon, és átadja a terepet a fizikusnak, de egyszer mégis összecsaptak. Az eset Borisz Petrovics szokásos kirohanásaival kezdődött, melyet Andron zajosan, Nyina szótlanul támogatott. A célpont ezúttal a modern művészet volt, mely úgymond, elhúzódó válságban szenved. Borisz Petrovics a kávéját szürcsölgetve azon elmélkedett, hogy a mai művészet már csak azért is olyan jelentéktelen, mert nem használja fel a világról és az emberről azon ismereteket, melyekkel a tudomány rendelkezik.
—  Ami azt illeti, az még kérdés, melyik rendelkezik több ismerettel az emberről: a tudomány-e vagy a művészet — törte meg szokott hallgatását Pavel Alekszejevics, és egy pillanatra maga is megrémült a hirtelen támadt csendtől. — Egy nagy költő azt mondta: a művészet mindig célnál van. Hogy a maga tudománya is elmondhatná ezt magáról, erősen kétlem.
—  Püff neki! — ordított fel bolondozva Andron.
—  Ugyan Pasa, nem egészen úgy van az, testvér — szólt közbe Nyikita, félig ijedten, félig zavartan barátja visszavágása miatt.
Borisz Petrovics érdeklődve nézett végig a kuka festőn, aki egyszerre ilyen zöldséget vágott oda. Van ez így: amíg az ember lakatot tesz a szájára, a többiek azt hiszik, hogy megvan a maga jól megfontolt véleménye, de amint megszólal, kiderül, hogy közönséges tökfej.
—  Maguk már réges-rég képtelenek megmagyarázni azoknak a jelenségeknek a természetét, amelyekkel találkoznak, szimbólumokkal zsonglőrködnek, melyekkel zavartságukat álcázzák -  támadott tovább Pavel Alekszejevics. - Valami tudományos volapük mögé rejtőznek, ami. az égvilágon semmit nem mond az embereknek.
—  Micsoda zöldség ez? — dühödött fel a maga számára is váratlanul Borisz Petrovics. — A tudomány, a fizika éppoly messze távolodott a nyárspolgári nyelvtől, mint a nyárspolgár tárgyi gondolkodásától. Meglehetősen bonyolult számításokat végzek, de abszolúte nem érdekel, miféle realitás rejlik mögötte. A számítások eredményei viszont nagyon is materiális jellegűek.
—  Hát persze!... Hiszen az elvont gondolkodás csakugyan roppant tárgyiassá válik, mihelyt azt kell kiszámítani, hány hulla jut egy egységnyi végtermékre.
—  Na, ez zagyvaság — ráncolta össze homlokát Borisz Petrovics.
—  Ha nekiállunk lélekmentő eszmécskékkel játszadozni, leáll minden — jelentette ki mély meggyőződéssel Andron.
—  Hát álljon le.
—  Azt akarja, hogy letegyük a fegyvert az ellenség lába elé?
—  Igen, úgy, hogy az ellenség is letegye a fegyvert. Hogy soha többé ne legyen szükség olyanokra, mint maga.
—  Hohó! Ez erős volt. És ne maradjanak mások, mint a piktorok, firkászok...
—  Meg a lantpengetők — tette hozzá Borisz Petrovics.
—  Igen, igen, igen! Piktorok, firkászok, lantpengetők. Legfőképp pedig azok, akiknek mindez kell. Látják, az lesz majd az aranykor. És hadd tegyem hozzá: nincs más választás: vagy az aranykor, vagy repül a világ a pokol mélységes fenekére.
Nyinát a végletekig felingerelte, amit Pavel Alekszejevics mondott, faragatlan, ostoba fráternek érezte, de még jobban bőszítette, hogy lelke mélyén egyetértett vele. Szerette volna, ha Borisz Petrovics nem acsarog, nem ironizál, hanem néhány egyszerű, erős és világos érvvel leteríti ellenfelét. Vannak kérdések, melyekben minden embernek le kell tennie a garast isten és önmaga előtt, ez alól a fizikusok se kivételek, sőt nekik még nagyobb szükségük van erre, mint másoknak. De Borisz Petrovics — talán fáradtságból, talán az ellenfél és a hallgatóság iránti megvetésből —  csak néhány nagyképű és cseppet se meggyőző frázist motyogott arról, hogy a modern világban a tudomány uralkodik.
Pavel Alekszejevics már megértette, hogy más nyelven beszélnek. A két tudós férfiú azt a roppant egyszerű és újnak éppen nem mondható hitet vallotta, mely szerint mindaz, amit az emberi értelem és az ember ügyes keze létrehoz, célszerű, értelmes és értékes. Semmi haszna a felfedezés lényegén és célján elmélkedni, az a feladat, hogy a végső tökélyre vigyék.
—  Minek fétiseket teremteni? — folytatta Pavel Alekszejevics. –  Erkölcsi alap nélkül egy garast se ér az egész.
Erre elmagyarázták neki, hogy a szuperszonikus és kozmikus sebességek, a holdutazások korában modern gondolkodásmódra van szükség.                         —  Régi nóta! Amikor Lev Tolsztoj megelégelte az Utocskin repülései körül csapott zajt, kijelentette: többet ér jól élni a földön, mint rosszul repülni az égen. Remek gondolat!
—  Hát tudja, kár volt az öreget emlegetnie! — nevetett megvetően Borisz Petrovics. — Az emberek igenis megtanultak repülni, mégpedig nem is rosszul.
—  De bizony, hogy rosszul, biztosíthatom. A repülőgépek lezuhannak, eltérítik őket. A levegő megtelt emberi tragédiákkal. És különben is, az agyondicsért műszaki tudományok minden káprázatos felfedezésükkel együtt sem adtak az embernek egy garasnyi boldogságot, nem nyújtotok vigaszt bánatában, fájdalmában és magányában, nem tették  derekabbá, jobbá. A maguk által lepocskondiázott művészet viszont mindig is ezt tette és teszi ma is.
-  Maga viszont csak azért üldögélhet és szónokolhat itt, mert mi létezünk! - jelentette  elvörösödve és valahogy túl harsányan Borisz Petrovics.
-  Knock out! — dörögte örömtől sugárzóan Andron.
-  Mi van, Pasa, kikészítettek? - hunyorított barátjára Nyikita. - Elfogyott a tromf?
-  Hát igen... Itt, ahogy mondják, tokba a fegyvert.
... Pavel Alekszejevics valahogy nagyon figyelmesen végigmérte Borisz Petrovicsot, de az elfordította tekintetét.
Mi vonzót talált Nyina ebben az alakban? — gondolta. Nem vonzhatja az a számítógép, amit a természet véletlenül ennek a pasasnak az agyába dugott! Korlátolt és banális fickó, és még a póza is érdektelen. Nemhiába mondják, hogy a szerelem vak. De hagyjuk a szerelmet, hol itt a szerelem? Múló vonzalom volna?... Annak más a lefolyása, olyankor nem égetik fel a hajókat, hanem gondosan vigyáznak rájuk, Nyina viszont nagy gyújtogatásra készül. Már út közben érződött a füstszag. Egyébként nem a harmadikban kell keresni az okot, hanem bennem magamban: az én világom vesztette el értékét Nyina szemében. Semmi értelme nem volt papírkarddal hadonászva bizonygatni, hogy Borisz Petrovicsnak nincs erkölcsi tartása. Mintha ez képes lenne visszatartani Nyinát! Éppúgy semmi értelme nem volna, ha karjaimba kapnám, és elvinném innen. Ott akad egy másik Borisz Petrovics. Horusz földi megjelenési formája sokféle volt, de az ősi egyiptomi szárnyas isten lényege ettől mit sem változott...
A tréfa nem segített. Pavel Alekszejevics egy pillantást vetett Nyina elzárkózó, idegen arcára, baljósan összeszorított ajkára, és reménytelenség lett úrrá rajta.
-  Jó éjszakát — mormogta, ügyetlenül kikászálódott az asztal mellől, és botorkálva elindult a ház felé. Nem tartóztatták. Többé-kevésbé valamennyien bűnösek voltak vele szemben, és jelenléte terhükre volt. Még Nyikita, aki jámborságában nem is igen értette, mi játszódik le előtte, ő is engedett a közhangulatnak: jobb lesz Pavel Alekszejevics nélkül...
... Az altató gyorsan hatott, de jótevő ereje éppoly hamar el is múlt. Pavel Alekszejevics úgy érezte, épphogy magára húzta az álmot takarójával együtt, az álom már el is szállt a szeméből. Ingerülten ledobálta magáról a kellemetlen szúrós szövetet, órájára pillantott, de a függönyön átszűrődő holdvilág elnyomta a mutatók foszforfényét, a számlapot viszont nem világította meg. Pavel Alekszejevics felkönyökölt — Nyina ágya üres volt. Nem csodálkozott rajta, álmában is megérezte volna, ha megjön.
Miért hiszi az ember, hogy nincsenek kiúttalan helyzetek? Ő most épp ilyenbe került. Csak úgy, minden látható ok nélkül. És kit hibáztathat? Saját magát? De hiszen ő nem érzi vétkesnek magát. A fizikust? Annak passzív szerep jutott csupán. Azt igazán nem kívánhatni tőle, hogy megjátssza az idegen családi tűzhely őrangyalának szerepét. Nyinát? Mi az ő vétke? Hát tehet arról, hogy az az ember, akivel annyi esztendőt leélt, idegenné vált a számára?... Milyen ingatag talajra épül az emberi boldogság! Egy héttel azelőtt még eszébe se juthatott volna, hogy az ő nyugodt, odaadó, házias, kissé talán félálomban élő Nyinája nemet mond az életükre. Pavel Alekszejevics végre megértette, mi történik Nyinával: szökni akar a ráerőltetett, idegen életformából, át a saját korába, a saját korosztályához. Most kell fizetnie azért, mert elrabolta Nyinát a nemzedékétől. Meglehetősen zárt magányukat csak ővele egyívásúak törték meg néha, akiknek emlékei nem lehettek Nyina emlékei, akiknek világlátása nem lehetett azonos Nyina világlátásával, akik akkor élték virágkorukat, amikor Nyina még gyerek volt. Ezek aztán sose bántak vele egyenrangúként, és valami oktató, sőt olykor egyenest lenéző árnyalat keveredett a hangjukba. De Nyina, aki szerette őt, aki ragaszkodott hozzá, aki jó volt, végtelen hosszú ideig alárendelte lelkét őneki. A robbanás azonban elkerülhetetlen volt. Különben ki tudja?... Ha nem változtatnak a körülményeken, a megszokott önkorlátozás tarthatott volna még egy ideig, aztán jött volna az életkorral járó hanyatlás, és az asszony, aki nem a saját nemzedékével élte le életét, gyorsan elvirágzik. De megtört a szokás ereje, és Nyinában fellázadt maradék fiatalsága. S mivel romlatlan és egyenes lélek volt, akinek a legcsekélyebb jártassága sincs a csalásban, durván és kegyetlenül, egyszersmind szívszorító naivan akart szakítani. Csak lenne valami kis tapintat és szánalom (megértésről beszélni se érdemes) abban a beképzelt kis hülyében, aki Nyinának ebben a válságos pillanatában útjába került. Mert esetleg belegázol a másik védtelen lelkébe, és úgy beszennyezi, hogy azt aztán nem lehet lemosni. Miken jár az eszem, és hogy beletörődtem! - sajdult meg a szíve. Isten segítsen Nyinán, én már nem tudok. Tudom, tudom, ostoba és korszerűtlen dolog túlzott jelentőséget tulajdonítani annak, amit józan és tudós korunk huszadrangúvá minősít. Elhiszem, hogy ismerőseim között nincs egyetlenegy feddhetetlen pár sem, s ez mégse zavarja őket abban, hogy őszintén szeressék egymást, és a családjukért éljenek. Mindez igaz, de mit tegyek, ha én ilyen maradi hülye vagyok? Mindent meg tudok érteni és mindent megbocsátani, de vele maradni többé nem tudok. Dehát honnét veszem egyáltalán, hogy őneki szüksége van az én megértésemre, megbocsátásomra, s még inkább — arra, hogy a régi életünkhöz visszatérjen? Hátha csak most találja meg igazi önmagát, miután leszámolt velem, most lesz boldog. És nekem mi marad? Mindaz, ami eddig körülvett, csak éppen őnélküle, értelem és tartalom nélkül. Az üresség. És az öregedés ebben az ürességben ... Megnyikordult az ajtó, lábujjhegyen bejött Nyina.
—  Nem alszom — szólalt meg Pavel Alekszejevics. — Hogyhogy ilyen későn?
—  Miért, késő van?
Nyina leült az ágyára, meglökte az éjjeliszekrénykét, szomorúan megcsendült rajta néhány üvegcse, és nekiállt vetkőzni. Testének körvonala alig rajzolódott ki a sötétben, de Pavel Alekszejevics mégis elfordította tekintetét.
—  Mit csináltatok ott?
—  Személy szerint ki érdekel?
Az asszony ki akarta hozni a sodrából.
—  Személy szerint te — felelte dühét visszafojtva.
—  Csókolództam Borisz Petroviccsal.
A férfi hallotta, ahogy az ágy rugói felsóhajtanak, amint felfogják az asszony testét. Nagyon nagy csend támadt, mindketten mozdulatlanná dermedtek, mintha megrémültek volna attól, ami most először tört be életükbe. Az asszony törte meg a csendet, furcsa hangon, mintha a párnájába beszélne:
—  Nem csókolództunk... Megnyugodhatsz...
Csakugyan nem csókolództak. Amikor a társaság, mely egy szemernyit se nyert Pavel Alekszejevics távozásával, hosszú, kényszeredett darvadozás után végleg felbomlott — Varja ültében elaludt az asztalnál, Nyikita becipelte a házba, Andron pedig, aki miért, miért nem, teljesen elkomorodott, követte példájukat —, Nyina azt ajánlotta Borisz Petrovicsnak, hogy menjenek le, és nézzék meg a tavat holdvilágnál. Elindultak a fenyők között húzódó holdfényes ösvényen.Derengő köd borított mindent, beleivódott a bőrükbe, Nyinát szúrós borzongás fogta el tőle.
—  De szép a hold! — szólalt meg Nyina. — Istenem, de szép a hold!                                    :
—  Ha egy mód van rá, hagyjuk békén ezt a tönkrenyúzott égitestet — kérte Borisz Petrovics. Nyina bűntudatosan ránézett. Ő úgy érezte, valami szépet illene mondania a holdról, udvarias köszönetképpen a világmindenségnek, amiért ilyen holdragyogásos éjszakával ajándékozta meg őket, de Borisz Petrovics megállította, s ő hálás volt ezért a férfinak. Abban a világban, melyhez Borisz Petrovics tartozott (ez volt az a világ, melyet Nyinától elloptak), semmire se becsülték a szentimentális üres fecsegést. Abban a világban csak a határozott és nyílt tetteket becsülték, és Nyinának erről nyomban alkalma nyílott meggyőződni. Borisz Petrovics óvatosan, de erősen megragadta Nyina két keze fejét, és kivonszolta a gomolygó derengésből a nagyra nőtt bodzabokrok árnyékába. Nyina nem számított erre, és első ösztönös mozdulatával védekezőn kirántotta kezét a férfiéból. De nyomban megbánta. Hátha megsértődik és elmegy. De nem sértődött meg, és nem ment el. Nyina agyán egy pillanatra átvillant, hogy a férfi kívülről tudja a most következő színjáték egész forgatókönyvét, ez egy pillanatra rosszul esett neki, de nyomban másra, sokkal fontosabbra gondolt: hogy közel a szabadulás. Erről a szabadulásról csak zavaros elképzelése volt: kitől, mitől fog megszabadulni, és mit hoz neki ez a szabadság? De mindegy, egy a fontos, át kell lépni a küszöböt, aztán lesz, ami lesz.
Nyina leejtette a kezét, válla lecsüggedt, fejét lehorgasztotta. Borisz Petrovics a sötétben is leolvasta a megadás e jelét, közelebb lépett, nyugodtan és sietség nélkül átölelte, hűvös, erős keze rásimult Nyina tarkójára, megszorította az asszonyt, magához vonta — a következő pillanatban mindketten fürgén és nesztelenül beugrottak a bozótba.
A holdfénnyel elárasztott ösvényen, a bozót előtt egy párocska jelent meg. Nyina csodálkozva ismerte fel Ilját, az ifjú óriást, és Rózát, az étkezde szakácsnőjének nagy orrú, sápadt leánykáját. A párocska nehezen zihálva megállt, úgy látszik, messziről futhattak. A holdfényben Róza fehér bőre zöldesben játszott, mint a vízitündéreké. Ilja hirtelen elkapta a kislány sovány csuklóját, éppen olyan mozdulattal, mint Borisz Petrovics Nyináét, és megpróbálta betaszigálni a bodza alá. A fenyegető veszedelem ellenére Nyinának nevethetnékje támadt a két, életkorban és tapasztalatban oly különböző lovag mozdulatának hasonlóságától. Mintha az ifjú párocska parodizálni akarná, ami a felnőttek között történt. De a sovány Róza sokkal jobban ellenállt, mint Nyina; gáncsot vetett Iljának, kis híján elvágódtak, de nem kerültek a bokrok alá.
—  Róza, hát mi van? — szólalt meg sértetten Ilja.
—  És veled? — kérdezte ugyancsak sértetten Róza.
—  Semmi... Én csak...
A fiú zavart hebegése egyszerre mintha cáfolhatatlan érv erejére tett volna szert, vagy talán panaszos, majdnem sírós hanghordozása hatott, de Róza egyszerre lecsüggesztette kezét, vállát, fejét, orrát, Nyina a megadásnak ebben a szimbólumában felismerte saját karikatúráját, nem bírta megállni, kipukkadt belőle a nevetés. Az ifjú párocska valószerűtlen gyorsasággal eltűnt, mintha felszívódott volna a holdfényben.
Borisz Petrovics határozott mozdulattal kilépett Nyina mellett a bokrok közül. Talán nem is fedezte fel a gyerekek által eljátszott jelenet paródiaszerűségét, de éppen elég volt neki, hogy nevetséges helyzetbe került. Megalázottnak érezte magát, és ez elviselhetetlenül sértette hiúságát. Nyina viszont minden további nélkül képes lett volna folytatni arról a pontról, ahol abbahagyták.
—  Ugyan, ne vegye annyira a szívére... — szólalt meg, de a férfi dühös pillantásától torkán akadt a szó.
Szótlanul mentek a férfi házáig, szótlanul váltak el. S ekkor Nyina egyszerre sajnálni kezdte ezt a gyönyörű éjszakát, a holdat, mely hiába ontja fényét, és önmagát. Hanem micsoda ebadta kölyök ez az Ilja, megérdemelné, hogy jól megcibálják a fülét, túl korán kezd a bokrok közt mászkálni! Te meg, anyám, túl későn, nem is lett belőle semmi. Felsóhajtott, lehúzta a cipőjét, és lábujjhegyen felment a tornácra.
Reggel Pavel Alekszejevics azt vette észre, hogy ismeretlen okból lélegzetvételnyi szünetet kapott. Nyina hallgatag, szórakozott és lágy volt, és Pavel Alekszejevics szívében megsajdult a múlt emléke. Félt megzavarni a törékeny békét, ezért nem mert ellágyulni, felvenni a régi bizalom hangnemét. Szigorúan figyelnie kell önmagát, nem szabad ráerőltetnie Nyinára semmit, legfőképp önmagát. Pavel Alekszejevics tudta kormányozni magatartását, és remélte, hogy nem lesz egyetlen hazug mozdulata és szava se.
Amíg megreggeliztek az étkezdében, aranyat érő, gombát termő eső futott végig a környéken. Délutánra — ígérte Nyikita — „csak úgy pattognak majd elő a gombák". Az utóbbi napokban nemigen volt zsákmány, ami akadt, az is többnyire száraz és hibás. Mégse csábított senkit a gondolat, hogy nekivágjanak egy délutáni kirándulásnak, annyira vérévé vált az embereknek a bizalmatlanság az esti erdő iránt. „Elmegyünk egyedül, ahogy szoktuk" — döntött Nyina. Pavel Alekszejevics annyira meghatódott, hogy viszonzásként már-már lemondott volna a kirándulásról, de idejében észbe kapott, hogy kéretlen nagylelkűségével könnyen ostoba helyzetbe kerülhet. Aki kifogástalanul akar viselkedni, ne féljen a határozottságtól, ne finomkodjon, ne okoskodjon, az egyenes út a legbiztosabb.
Kettesben indultak el, a szokott irányban. De ezúttal nem előzte meg őket „Zsigájával" Nyikita, nem fintorgott az ülésről az üvegen át Ilja, az ifjú óriás, teljes egészében magukra voltak hagyatva. S mintha valami külső erő egymáshoz szorította volna őket, és Pavel Alekszejevics valósággal nehezen szedte a levegőt. Mintha zivatar előtti nyomasztó fülledtség töltötte volna meg a kocsi kis légterét. Pavel Alekszejevics attól félt, hogy Nyina észreveszi, milyen állapotban van. Egy darabig megpróbált úrrá lenni magán, de érezte, hogy nem bírja sokáig. Már letértek a főútról, és közeledtek a homokbányához.
-  Érdemes még tovább hajtani, ki tudja, hová? — kérdezte. — Miért lenne ez az erdő rosszabb a többinél?...
Nyina közömbösen bólintott. A keskeny, csaknem padka nélküli műúton kockázatos lett volna kint hagyni a kocsit: a homokbánya irányában ide is, oda is, dömperek száguldoznak, és a szembejövő kocsik oldala kis híján összekoccant. Pavel Alekszejevics valamivel odébb észrevett egy irtássávot, és odahajtott. Az útárkon lejáró vezetett keresztül, az irtássávra az erdő mélyébe út haladt, rajta nehéz kerekek vágta, vízzel teli kátyúk. Itt sem lett volna tanácsos hagyni a kocsit, leragad, különben is, a keréknyomok frissek, az utat használják. Ekkor Pavel Alekszejevics felfedezett egy kis emelkedőn, az erdő széle közelében egy kis száraz tisztást, a földön régi ezüstös tobozok hevertek, közöttük gyenge borókacsemeték bukkantak elő a földből. Pavel Alekszejevics keresztülugratott az útárkon, meg-megcsúszva elindult a nyiladékban, aztán hátramenetbe kapcsolt, bömbölő motorral felkapaszkodott az emelkedőre, és pontosan beterelte a kocsit a fenyők közti kis tisztásra. Még ki se szállt, máris könnyebben érezte magát.
Innen látni lehetett, hogy az erdőben, mely az út felől sűrűnek és mélynek látszott, sok helyütt alapos irtást végeztek, talán a magasfeszültségű vezeték miatt vagy más műszaki okból.
-  Mi lesz, ha ott is ilyen az erdő? - intett Nyina az út túloldala felé.
-  Akkor továbbhajtunk a régi helyekre.
De ahogy átértek a túlsó oldalra, és keresztülvergődtek az útárkot ellepő tüskés málnabokrokon, nyomban megértették, hogy ez aztán igazi erdő, itt talán még nem is járt senki. Erre vallott az is, hogy a szélén is bőven találtak rothadó öreg gombákat - ezeket elkerülte eddig az emberi mohóság, és békén haldokoltak. Hamarosan akadt keserügomba és cölöpgomba is, mégpedig nem is családokban, hanem egész összefüggő táblákban, köztük töméntelen friss apróság, melyek a reggeli aranyat érő esőtől hajtottak ki a korhatag talajból.
Alighogy egy kicsit beljebb értek az erdőbe, a verőfényes nappalból lilás homályba kerültek. öreg, zsúfolt fenyves volt, a fák törzse csupa moha, koronájuk összeért, a napfény fukarul szivárgott át a tövükhöz. Pavel Alekszejevicsnek úgy rémlett, mintha hallott volna már erről az erdőről, de hogy mit, arra nem emlékezett.
Az erdő mélyebben feküdt a töltéssel megemelt műútnál; ahogy távolodtak, egyre észrevehetőbben haladtak lefelé, és a műút, mely itt-ott elővillant a sűrűn keresztül, ahonnét jól ide lehetett hallani a teherkocsik zúgását, egyre feljebb emelkedett, már egymagasságba került a vén fenyők alsó ágaival, aztán még magasabbra, a koronák tájára emelkedett. A szurdokot, melynek oldalában ez a széldöntötte fákkal és hullott ágakkal teli mohos rengeteg nőtt, árkok és szakadékok szabdalták keresztül-kasul, egy kisebb lejtőn túl domb nőtt ki rajta, melynek lejtői síkosak voltak az összepréselődött sárga tűlevelektől. A földből lépten-nyomon gombák tolultak elő: a vízmosásokban és halmokon, a csillogó feketére érett, összesült, salakszínű talajban, az egymáshoz zsúfolódó, és a zsúfoltságtól fuldokló lucfenyőcskék tövében, a tűlevelűek birodalmában váratlanul szórványosan felbukkanó nyírfák alatt a magas fűben, a feketeáfonyabozótban, amelyből, ha az ember belekeveredik, képtelen kirángatni a lábát, a buckákat ellepő mohában, az élénkzöld, sásszerű fűben, mely alatt lélegzett, cuppogott a föld, a gyökerek közül szivárgó patakocskák homokos medrében - melyekről az ember azt várná, hogy az erecske mindjárt elapad, beszívja a föld, de telnek-múlnak az évtizedek, és azok a patakocskák éppoly fáradhatatlanul fogják törni a maguk útját. Akadt gomba a szamócás tisztásokon, ahol némely bokron még most — augusztus végén! — is maradt néhány feketéspiros mézédes szem, akadt a halott tar foltokon, melyeket mintha hengerrel tömörítettek volna, s ahol csak néhány száraz fűszál meredezett; a gomba — mégpedig cölöpgomba és keserűgomba, nem pedig tölcsérgomba — benőtte a tönköket és a kidőlt, korhatag törzseket is.
Mindazt, amit eddig a gombáról tudtak, itt egyszerűen nem lehetett alkalmazni, de itt a félelmetes hőség közepette nem is volt szükség a gombagyűjtő tudományra. A mocsaras fűben hatalmas tinóruk bujkáltak, a nyárfagombák pedig — hűtlenül elhagyva nevelő fájukat (az erdő néhány nyárfát is befogadott) —, tűlevelű fák alatt virítottak piros sapkájukban; a keserű-és szőrgomba, a fűz- és cölöpgomba dúsan benőtte a törzsek alját, épp csak az ágakra nem jutott belőlük.
A gombaszedők válogatást nem ismerő mohóságukban dugig teletömtek minden kosarat, azzal, ami épp a kezükbe akadt, rávetették magukat a vén, reves cölöpgombákra, a kezükben széttöredező koromfekete kivénhedt keserűgombákra, a szivacsos belsejű, sárgászöld aljú pöfetegekre, a szürkésfehér kalapú galambgombákra, melyeket egyáltalán nem ajánlatos leszedni, a kissé férges rizikékre, sőt a hamis tinórukra is (ha ügyesen tettették magukat), elhajítani később is lehet! Most aztán kíméletlen revíziónak kellett alávetni az egész zsákmányt. Alig a felét tartották meg, levagdosták a gyökerüket, és új elvek szerint folytatták a munkát. Mostantól a legszigorúbb válogatás mellett csak a fiatal és erős szemek kerülhettek a kosárba: a cölöp- és galambgombáról lemondtak, a fekete keserűgombát csak akkor szedték le, ha a belső oldala tiszta volt és fehér. Újra kezdődött az önfeledt futkosás. Villogott a késük, ujjuk hegyét ellepte a lemoshatatlan szusokszerü sötét gomba-ragacs, derekuk sajgott, a kosár egyre jobban lehúzta karjukat, végül ismét púpozásig megtelt mind. Akkor nylonzacskókat vettek elő...
A vidám közös munkában elfeledkeztek az ellentétekről. Az életüket beárnyékoló minden bonyodalom jelentéktelen semmiségnek látszott őfelsége, a Gomba fontossága mellett. így aztán egyre mélyebbre kerültek az ismeretlen, furcsa, borzongatóan idegen erdőben. Pavel Alekszeje-vicsben csak egyszer mozdult meg a védekező ösztön.
-  Mondd csak, nem tévedünk mi el? - kérdezte vidáman, de némi nyugtalansággal hangjában.
-  Jaj, istenem, ugyan már!..,
-  Tudod, mennyire hülye vagyok a tájékozódáshoz.
-  Na, még csak ez hiányzott! Én viszont hál' istennek tudok tájékozódni. Van egy kitűnő tájékozódási pontunk: a műút. Hallod?
Pavel Alekszejevics fülelni kezdett: jobbról, végtelen messziről valami mormogás hallatszott, mintha teherautó lett volna.
-  Furcsa - mondta -, nekem folyton az az érzésem volt, hogy a műút mögöttünk van, most viszont mintha jobbra lenne.
-  Vagyis balra, azt akarod mondani.
-  Nem, nem, éppen hogy jobbra.
-  Úgy látszik, nemcsak hülye vagy a tájékozódáshoz, ráadásul még nagyot is hallsz. Fülelj csak jól.
Pavel Alekszejevics jobban fülelni kezdett, de nem annyira a távoli útra, mint inkább Nyina hanghordozására, és megértette: jobb, ha türtőzteti magát. Annál is inkább, mert zúgni kezdett a jobb füle, könnyű neszt és búgást hallott, mint a tengeri kagylóban. Ezek szerint csakugyan jobb, ha rábízza magát Nyinára, akinek kifogástalan a hallása.
Tovább indultak...
Akkor józanodtak csak ki, amikor dugig megtelt az utolsó zacskó is. Csak akkor vették észre, hogy az erdő sűrűjében tintafekete homály hömpölyög, összefüggő sötétség borítja a földet, a világos gombák kalapjai gyertyaként kezdenek virítani, a sötétek viszont beleolvadnak a tülevélszőnyegbe. A nyírfák törzse elvesztette fényét, a nyárfák gyöngyházszínű kérge zöldesre vált, csak a koronák közt helyenként bekandikáló ég őrizte meg áttetsző kékségét. Még nem járt későre, alig múlt öt óra, de az erdő komoran és félreérthetetlenül értésükre adta, hogy vége a nappali játszadozásnak, és közeledik az ő órája, amikor idegeneknek nincs itt semmi keresnivalója.
—  Ideje lenne kikecmeregnünk — szólalt meg Pavel Alekszejevics.
—  Igen — helyeselt szórakozottan Nyina. Körülnézett. — Nézd, hogy keringtünk! Most csakugyan jobbra van az út.
Pavel Alekszejevics hallgatózni kezdett. Úgy rémlett, hosszú, makacs dudálást hall, amilyennel a sofőrök szabad utat kérnek. De aztán ez a gépi hang, mely furcsa módon mintha felülről jött volna, átalakult a környezet neszévé: a szél zúgott a fák csúcsa között, vagy egy elhasadt ág nyögött panaszosán, vagy az erdő hűvösödő belsejéből szállt fel egy párás sóhaj. Nem, nem hallotta az út hangjait, de mintha mágnes vonzotta volna bal kéz felé. Egyáltalán nem ellenkezésből, isten ments! Eszébe jutott, mennyire hülye a tájékozódáshoz, és rábízta magát Nyinára. Elindultak jobb kéz felé...
Az erdő egyenletesebb és barátságosabb lett. Elmaradtak az áthatolhatatlan torlaszok, melyeknek megkerülésére rengeteg idő ment el, ráadásul ilyenkor mindig elveszítették az irányt. Véget értek a vízmosások és dombok. Könnyebb lett a járás, szaporábbra fogták lépteiket. A talaj hamarosan sárossá vált, lábuk kezdett beleragadni; a kardpengeszerű fű közül baljósán csillogó szemként villant rájuk egy-egy vízfolt — mocsárba tévedtek.
—  Távolodunk az úttól — mondta Pavel Alekszejevics. — Idefelé nem jöttünk át mocsáron.
—  Akkor is jó irányba megyünk.
—  Emlékszel, amikor egyszer az úton jöttünk, Nyikita mutatott egy mocsarat. Jól lehetett látni a ritkásban, csupa ingovány és fekete tőzeges sár volt. Még azt is mondta, hogy az erdő mélye csupa mocsár. Szerintem, mi abba az erdőbe tévedtünk be.
—  Nem értem, mit magyarázol.
—  Nyikita azt mondta akkor, hogy a mocsár egész a homokbányáig tart végig az út mentén. Ezek szerint a mocsártól elfelé kéne haladnunk, hát nem érted?
—  Nem. Én tudom, hol az út, és arra vezetlek.
—  Ne makacskodj, Nyina! Hamarosan besötétedik. És nem tudunk kikeveredni...
—  Megéjszakázunk az erdőben. Jó mulatság lesz...
—  Hát tudod, nekem egy porcikám se kívánja! — Pavel Alekszejevics már jó ideje valahogy túlságosan erőszakosan, és izgatottan beszélt, most pedig végképp átváltott valami rá egyáltalán nem jellemző veszekedő hangra.
„Begyulladt? — gondolta megvetően Nyina. — Még csak ez hiányzott!"
—  Olyan magabiztosan vezettél, hogy végül itt kötöttünk ki ebben a posványban! — Pavel Alekszejevics érthetetlen izgatottságában észre se vette szavai kétértelműségét.
Nyina elhúzta a száját.
—  Hát vezess te. Hátha kivezetsz az ígéret földjére.
—  Szerintem visszafelé kell mennünk, a mocsárral ellenkező irányba.
—  Ezt már mondtad. Jó, menjünk ellenkező irányba.
Nyina növekvő kíváncsisággal figyelte férjét. Miért csap ekkora lármát holmi apróságért? Ilyennek még sose látta. Mintha férje azt a célt tűzte volna ki, hogy segíti őt a szabadulásban.
Elindultak az ellenkező irányba, de úgy látszik, valami gonosz varázslat ült ezen az erdőn: akárhogy igyekeztek tartani a választott irányt, újra meg újra belekeveredtek a mocsárba, mely már könnyű ködöt pipált.
—  Hogy lehet ez? — szólalt meg panaszosán Pavel Alekszejevics.
—  Úgy, hogy arra kellett volna menni, amerre tartottunk, nem pedig ész nélkül keringeni! — vetette oda ridegen Nyina.
De nem ők keringtek, az erdő forgatta őket. S amikor végre megint abba az irányba indultak, amelyet Nyina választott hallás után — a műút volt már az egyetlen, bár nagyon is megbízhatatlan tájékozódási pontjuk —, két-három csalóka világos folt után, melyet nyiladéknak véltek, holott csupán néhány nyírfa törzse fehérlett a sűrűsödő sötétben, újra tömör erdőfal vette őket körül, lábuk alatt pedig ismét a mocsár sara cuppogott és sóhajtozott. Bármerre fordultak, utolérte és beborította őket a mocsár áttetsző zöldes kigőzölgése.
—  Most mit tegyünk? — mormogta Pavel Alekszejevics, és megnyalta kiszáradt ajkát. Szája száraz volt, a csücske kicserepesedett, homlokáról nagy cseppekben folyt szemébe a verejték, a félelem hideg, szégyenletes verejtéke. Nyina ránézett és egyszerre megértette, mit jelent a „kiüresedett arc". Könyvekben gyakran találkozott ezzel a kifejezéssel, de sose tudta, mit jelent. A szemen múlik minden: a szem valami különös módon belesüpped a szemgödörbe, mint a halotté vagy az elmebetegé. Igen, a férje beteg, a legszégyenteljesebb betegség kínozza: a félelem. Inkább látná ostobának, gazembernek, vadállatnak, de ne gyávának. Hogy lehet, hogy nem vette észre előbb rajta? Pedig észre kellett volna vennie. Hiszen a férje egész életét a félelem alakította. Kezdődött a háborúval, amikor linóleummetszeteket készített, miközben a vele egykorúak életüket és vérüket áldozták a fronton. Azután is minden tettét a gyávaság diktálta: azt, ahogy kivonta magát a küzdelmekből, az önkéntes remeteéletet, az egyenrangú és erősebb barátok, kollégák hiányát, de még azt is, amit rajzolt és ahogy rajzolt, a lényeget elkerülő apróságokba vesző „kifinomult" művészetet — mind-mind. Gyávaságból kerülte az embereket, gyávaságból nem mozdult sehová, gyávaságból vállalta az egéréletet, gyávaságból nem harcolt őérte sem. Ugyan melyik férfi viselkedett volna az ő helyében ilyen alázatosan és erőtlenül? Fél az élettől is, akár a sötét erdőtől. Nyúlszívű. Hát nem érti, hogy most aztán igazán elveszíti őt, egyszer és mindenkorra? Hiszen érzékeny ember, nem afféle vastagbőrű. Mégis fütyül mindenre, egyetlen nagy cél vezérli: még világossal ki kell jutni az erdőből. Vagy talán valamilyen komplexusa van? Gyerekkorában eltévedt három fenyő között, és azóta maradt benne ez a félsz?...
—  Nincs mit tenni — mondta Nyina kegyetlen nyugalommal —, megéjszakázunk az erdőben. 
A férfi sípolva, hörögve szedte a levegőt, mint az asztmás beteg.
—  Van gyufád?
—  Honnan lenne? Mióta dohányzom?
—  Nálam sincs... Baj... Az erdőben éjszaka nem lehet... Sötét van, nem látni semmit... Ha ezt tudom, hoztuk volna a reflektort meg az akkumulátort... — mormogta, mintha félrebeszélne, és szaporán törölgette homlokáról a verejtéket. — Mennünk kell... Nem tudod véletlenül, merre kell mennünk?...
Pavel Alekszejevics Nyina felé nyújtotta a kezét, az ujjai remegtek. Nyina hátrahőkölt.
—  Add a kosarat... Add ide a kosarat... Menjünk gyorsan, nagyon gyorsan... Csak azt mondd meg, merre...
Az a gyenge zúgás, melyről csak sejteni lehetett, mitől ered, hol jobbról, hol hátulról hallatszott. Lehet, hogy teherautók zúgása volt, de nem biztos. Az erdőben sokféle új nesz támadt, melyek megnehezítették, hogy kivegyék a távoli országút mormogását. Az erdő, mely nemrég még oly csendes volt, most, napszálltakor egyszerre megtelt hangokkal: sóhajtozott és ropogott, susogott és bugyborékolt. Mintha hangolt volna a zenebonához, mely betölti majd az éjszakát. „Mikor aludni tér, mi tiszta, s felébred a tisztátalan..." — jutott eszébe Nyinának. Ha nem foglalta volna le annyira Pavel Alekszejevics önleleplezése, alighanem ő is megszeppent volna. Biz' isten, valami nincs rendjén ezzel az erdővel. Miért nem vezették őket soha ide, miért nem akadtak soha emberi nyomokra, miért nem találtak még csak elbozótosodott irtássávokat sem?...
—  Teljesen megzavartál. Most már magam sem tudom... Szerintem arra kell mennünk!... — mondta Nyina.
Pavel Alekszejevics nyomban arra fordult, és széles, hosszú léptekkel elindult, nem nézve, hová lép, mint a vak jávorszarvas. A rőzse hangosan ropogott a lába alatt, nagyokat bukdácsolt, nekiütközött a fák törzsének, ágának, a gallyak beleakaszkodtak a ruhájába. Ismét cuppogni kezdett talpuk alatt a mocsár talaja, bűzös fekete lé fröcskölt belőle a fűre, de Pavel Alekszejevics nem vett észre semmit, önkívületben törtetett előre.
Egyszerre patak állta útjukat, nem is patak volt, hanem folyócska, igazi kis folyó, zavaros vize sárgán hömpölygött a mogyoróbokrokkal és tarackkal benőtt tőzeges fekete partok közt. Erdei pataktól szokatlan gyors folyása apró örvényeket kevert. Nem volt valami széles, de átugrani nem lehetett, és mélyebb volt, semhogy át lehessen gázolni rajta. Pavel Alekszejevics belegázolt, de nyomban elveszítette lába alól a medret, és egész testével hátravetődött a partra. A folyó az innenső oldalon alámosta a partot, néhány fűz és éger hanyatt zuhant a vízbe, volt, amelyik elpusztult, de volt néhány, amelynek vízből kiálló ágain még zöldellt pár levél. Ezeken azonban nem lehetett átjutni. Pavel Alekszejevics fától fáig futkosott a parton, kezében a nehéz kosarakkal, megpróbált felkapaszkodni egyik-másik törzsre, de az vagy korhadtan szétmállott a lába alatt, vagy nyomban víz alá merült. Végül mégiscsak ráakadt egy alkalmas átkelőhelyre. Azt lehetett volna hinni, hogy ezt a nyírfát emberi kéz döntötte keresztül a folyón, a legkeskenyebb helyen, ahol egy kis földnyelv ékelődött a vízbe. A fa ágai a túlparton a sűrű fűbe vesztek, törzse pedig hídként vetődött keresztül a zavaros víz fölött.
-  Hagyd a kosarakat! — kiáltotta Nyina.
Pavel Alekszejevics szinte öntudatlan sietséggel letette a kosarakat a földre, és oldalazva elindult a fatörzsön. Elfelejtett gumicsizmát venni, cipője bőrtalpa pedig minduntalan megcsúszott. Ha a fatörzs vastagabb, és a víz nem kezdi ki annyira, nem hántja le a kérgét, Pavel Alekszejevics végül csak átvergődik a túloldalra, mert a legbiztosabb vezető: a félelem segítette, de így mielőtt elérte volna a folyó közepét, egy pillanatra mintha eltűnődött volna, aztán hirtelen súlyosan és esetlenül beletoccsant a vízbe. Fejebúbjáig elmerült, de nyomban kiegyenesedett, így a víz nem érte el az állat. Nyina, aki már-már megijedt, amint meglátta férje vizes fejét, a ráragadt vízinövényekkel, hangosan felnevetett.
-  Kapd el az okmányaimat! - kiáltotta Pavel Alekszejevics. Előhúzta mellénye felső zsebéből átnedvesedett személyi igazolványát, vezetői jogosítványát, a Képzőművész-szövetség tagsági igazolványát, összefogta őket, és kihajította a partra.
-  A mintaszerű állampolgár - jegyezte meg csúfondárosan Nyina, miközben felszedegette a szétszóródott iratokat. — Ilyen helyzetben is gondol a papírjaira.
Pavel Alekszejevics nem válaszolt. Megpróbált kigázolni a túlsó partra, de egyre többet nyelt. Nyina odanyújtott egy ágat, és segített kikapaszkodni. A férfiról sárga, bűzös víz csörgött.
Nem, akárhogy igyekezett, képtelen volt összeszedni magát. Nyina mondott valamit, talán hogy keressenek másik utat. Hogy minek mennének át a túloldalra, hiszen előzőleg nem keltek át patakon, aztán valamit a gombáról magyarázott, hogy itt kell hagyni. Miféle gomba, hogy kerül ide gomba?... Nyina hangja egyre távolodott, mintha messzeségbe veszne.
... Eközben közvetlenül mellette, a fülénél, a halántékánál ott csikorgott, csikorgott egyre egy ásó, azzal fenyegetve, hogy belefúródik a fejébe, szemébe, homlokába, miközben ott kaparász a köves talajban, melyben ő ott fekszik eltemetve. De már tudta, hogy nem halt meg, nem, nem halt meg, pedig a gránátrobbanástól széthasadt földgolyó egész iszonyú tömege rázuhant és maga alá temette. És mégse halt meg. Vak volt, képtelen volt megmozdulni, elképzelhetetlen súly nehezedett rá, melle nem mozdulhatott, hogy levegőt vegyen, de amúgy se vehetett volna levegőt, mert szájat, orrát eltömte a föld, mégis lélegzett, mégis élt, mert hallott. Hallotta a földbe hasító ásót, tudta, hogy ki akarják ásni, meg akarják menteni, de tudta azt is, hogy bármelyik pillanatban keresztülvághatják azt a vékony fonalat, mely még az élethez köti. Kiáltani akart, jelt adni, de nem volt hangja, belefojtotta a mellére zúdult földtömeg, a száját eltömő homok. Le akarta rázni a rögöket, ki akarta köpni a földet, de nem tudta megmozdítani se karját, se lábát, mozdulni, moccanni se bírt, arra se volt képes, hogy szétfeszítse kiszáradt ajkát. Megbéklyózta, gúzsba kötötte a föld, olyan volt, mint egy gyolcsba szorított múmia.
És akkor felüvöltött, hangtalanul felüvöltött, hogy a lapát mielőbb találja el a halántékát vagy a torkát, és szabadítsa meg ettől az elviselhetetlen iszonyattól. A hangtalan kiáltás végképp összerándította torkát, s ő elvesztette eszméletét. Nyikita és Szergunov törzsőrmester, mikor kiásták parancsnokukat és azt a nyolc embert, aki a szakaszból megmaradt a stratégiai magaslat (jelképes, képzelt magaslat) bevétele után, mely semmiféle domborzati térképen nem szerepel, de amelyre Oroszországnak szüksége volt, halottnak vélték, de nem akarták elhinni. Újraindították légzését, és hátraszállították a tábori kórházba, ott tért magához egy teljes nap múltán. De bizonyos értelemben mindörökre ottmaradt abban a föld alatti sírban, mert mindaz, ami a kiúttalanság érzetét keltette, embertelen iszonyatot támasztott benne. S a zárt tértől való félelem az évek során nemhogy csökkent volna, ellenkezőleg, erősödött. A zárt ajtók a sírt jelentették, a színház bejárata körül tolongó tömeg a sírt jelentette, a metró, az éjszakai vonat, a szűk autó, a kiúttalan erdő mind a sírt jelentette. A néma, vaksötét éjszakai erdő pedig, ahol sehol egy mentő fénysugár, csakugyan a sírja lehetne. Nem, ezt képtelen elviselni, inkább szétloccsantja fejét egy fatörzsön, inkább a halál, az mégiscsak kiút. És nem volt a földön erő, mely képes lett volna segíteni rajta, amikor hallotta a halántéka körül az ásó csikordulását, a föld súlya összepréselte szívét, agyát, magát az életét.
... Megkapaszkodott a vízbe merült fatönkbe, letört róla egy útjában álló vastag ágat, és rudat csinált belőle. A rúdra támaszkodva elindult a fatörzsön, óvatosan rakosgatva lábát, nehogy cipője bőrtalpa megcsússzon. A rúd a folyó közepén eltört, ő belezuhant a vízbe, hajszál híja, hogy arcát nem hasította fel az iszapos mederbe ragadt rúd töredéke. Hegye így is végigszántott arcán, szemhéján és felsértette szemöldökét. A sebből csorogni kezdett a vér a szemébe.
Újra megpróbált kikapaszkodni a partra, lábát minden lépésnél úgy kellett kirángatnia az iszapból, mely szívta befelé. Belekapaszkodott a botba, amit Nyina odanyújtott, a bot eltörött - a nyirkosságtól minden korhadt, rothadt, málladozott -, aztán szerencséjére sikerült megkapaszkodnia a tőzeges partfalból lelógó, féregszerű vékony, sápadtrózsaszín gyökerekben.
Az ásó egyre ott csikorgott, csikorgott a halántékánál, Nyina megint mondott valamit, de a férfi elködösült agyába csak egy szó hatolt be: „gomba". Megragadta a kosarak fülét, és gyors, aprózó kötéltáncosléptekkel elindult a fatörzsön. A nehéz kosarakkal egyensúlyozva ezúttal átért a túlsó partra, s ott végigzuhant a földön.
Lerázta a szemébe folyó vért, ruhája ujjával megtörölte arcát. Még nem menekült meg, és nem tudta, sikerül-e megmenekülni, de egy akadályt legyűrt, és a csikorgás valamicskét eltávolodott a fülétől. Hátranézett, és látta, amint Nyina átkel a folyón. Lassan lépkedett, melléhez szorítva a gombával teli nylonzacskókat, és nem is nézett a lába alá, mintha megfeledkezett volna a vízről.
- Dobd el a zacskókat! - kiáltotta Pavel Alekszejevics, és talpra ugrott.
A nehézkes Nyina kecses, könnyed balettmozdulatokkal haladt a fatörzsön, még egy lépés, és kiért a partra. Pavel Alekszejevics észrevette, hogy Nyina furcsa, tágranyílt, mozdulatlan szemmel néz rá. De az enyhülés rövid volt, és az ásó újra megcsikordult közvetlenül a füle mellett, valami fekete fojtogató tömeg zúdult rá, összepréselte minden oldalról, s ő a halálos szorítás elől menekülve öntudatlan mozdulattal felkapta a kosarakat, és rohanni kezdett el a folyótól.
Nyina egyetlen szó nélkül futott utána. A folyón túl újabb mocsár kezdődött. Nyina látta, amint Pavel Alekszejevics botladozva, bukdácsolva, el-elzuhanva vonszolja tőzegcsomóktól elnehezült lábait a következő derengő folt felé, mely éppoly csalókának bizonyult, mint az összes eddigi; a nyiladéknak vélt foltról kiderült, hogy nyírfák vagy nyárfák törzse, mögöttük újra falként meredezik az erdő, cuppogni kezd a mocsár, kanyart vetve útjukat állja a folyó, és így fog ez menni egész az éjszaka beálltáig, s hogy akkor mi lesz, arra nem is mert gondolni.
Már megértette, hogy Pavel Alekszejevicset olyan erők tartják markukban, melyeknek nincs semmi közük a köznapi félelemhez. Nem ura önmagának, képtelen irányítani tetteit. A roham néha egy cseppet enyhül, de egy-két értelmes villanás után újra valami megmagyarázhatatlan, misztikus rettegés keríti hatalmába. Nyina nem hitt a transzcendens okokban, kell legyen erre is racionális magyarázat, de most nincs itt az alkalom, most ki kell jutni az erdőből, ki kell jutni, még a sötétség beállta előtt. Ha meg tudta volna pontosan állapítani, milyen irányban haladjanak, nem lett volna nagy baj, csakhogy a jelek már jóideje hol ebből, hol abból az irányból érkeztek, és Nyina már abban se volt biztos, hogy egyáltalán a műút neszeit hallja-e. Pavel Alekszejevics megzavarta, ő pedig túlságosan sietett, hogy megünnepelje ostoba, szégyenletes győzelmét, és kiengedte kezéből a gyeplőt. Most aztán ő maga is elveszítette a tájékozódást. Csak vetné már ki őket magából, akárhová, ez az átkozott, elvarázsolt erdő.
Meg kell találni a kivezető utat. Segíteni kell ezen a szerencsétlenen, aki végső erejét megfeszítve botorkál előtte. Nyina sietősebbre fogta lépteit. Ha az ember a lába alá néz, talál száraz utat: itt egy bucka, ott egy tuskó, vagy egy-egy szilárdabb szakasz, de Pavel Alekszejevics nem nézte, hová rakja a lábát, és lépten-nyomon felbukott...
Nyina már a mocsár szélén túl érte utol Pavel Alekszejevicset, a talaj megszilárdult a lábuk alatt, a nap vöröses fénye egy mogyoróberek mögül szűrődött át, mely kis tisztást vett körül. A tisztást már-már az erdő szélének vélték, de a mogyoróson túl ismét erdei- és lucfenyők reménytelen fala emelkedett. Hanem jobbra és balra, a bokrok közt mintha kis kapukat vágtak volna. Pavel Alekszejevics is észrevette ezeket a kapukat, és odabotorkált a közelebbi réshez. Nyina megelőzte. Nyílegyenes irtássáv fúródott az erdő zöld homályába. Szekérkerekek halvány, alig kivehető nyoma húzódott rajta. Erdei út. Hová vezethet? — tépelődött lázasan Nyina. Eddig még egyszer se keresztezték ezt az utat, ezek szerint bent van az erdő mélyén, és aligha lehet kijutni rajta arra a műútra, ahol a kocsijukat hagyták. De hát hová vezethet ez az út, és mennyit kell rajta menni, hogy egyáltalán kijussanak valahová? És kibírja-e Pavel Alekszejevics, amikor olyan gyorsan sötétedik? Nyina — most először — megrémült, de nyomban megfogadta, hogy ha törik, ha szakad, kivezeti Pavel Alekszejevicset. Ha kell, a hátára veszi. Van elég ereje.
Pavel Alekszejevics pedig letette a kosarakat a földre, gyűrött piszkos zsebkendőjével az arcát törölgette, és bűntudatosan, de egyszersmind boldogan mosolygott.
—  Mi van veled, Pasa? — kérdezte Nyina, elővett egy tiszta zsebkendőt, felitatta a szivárgó vért, és elszorította a sebet.
—  Kijutottunk... — mondta Pavel Alekszejevics. — Mégiscsak kijutottunk.
—  Hogy jutottunk volna ki? — A seb már nem vérzett, és Nyina nekiállt, hogy letörölje férje homlokát, szemét, száját. — Csak úthoz értünk. De miféle út ez?
—  Nem érdekes... Minden út vezet valahová. A többi nem érdekes.
—  És ha nem érünk ki a sötétség beálltáig? — kérdezte óvatosan Nyina.
—  Nem érdekes. Az eget látni. És az út mindkét irányban vezet valahová. 
Az asszony már kapiskált valamit.
—  Pasa, ez a háborútól van?... Vagy nem akarsz beszélni róla?
Nem akart beszélni róla, és Nyina rögtön megértette, de néha muszáj beszélni, ha akarja az ember, ha nem.
—  A háborútól.
—  De... hiszen te...
—  Csak azután. Először rendesen szolgáltam. A gyalogságnál.
—  Megsebesültél?
—  Betemetett a föld... Kiástak.
—  Miért nem beszéltél nekem soha erről?
—  Egy nő egyszer exhumált hullának nevezett.
—  És te otthagytad azt a nőt?
—  Igen.
—  De én nem ilyen asszony vagyok.
Pavel Alekszejevics furcsán rápillantott, de hallgatott.
—  Lehet, hogy rossz asszony vagyok... de nem olyan...
—  Te nagyszerű asszony vagy! — mondta a férfi őszintén. — De nagyon fiatal voltál, tulajdonképpen nem is voltál még nő, kislány voltál, és én arra gondoltam, minek ekkora súllyal terhelni ezt a fiatal lelket... Ha az a másik, az a nem is olyan fiatal se bírta ki... Bizonyára nem volt igazam. Semmit sem lehet hazugságra építeni. De arra gondoltam: elég egy kis óvatosság, egy-két korlátozás... Honnan tudhattam volna, hogy egyszer belekeveredünk ebbe az átkozott erdőbe?
Most talán abba kellett volna hagyni, de Nyina tudta, hogy soha többé nem fognak beszélni erről.
—  Mondd, és a vonatok?... A férfi bólintott.
—  És a színház?... 
Újabb bólintás.
S végre a legfontosabb kérdés:
—  És a gyerek?...
A férfi lehorgasztotta a fejét.
—  Az orvosok azt mondták, hogy nem öröklődik. De lehet-e hinni nekik? Ha ezer eset közül akárcsak egyszer is?... Ha tíz, ha százezer közül... Van-e jogom?
 Uramisten, miben lehetett része, ha még a legparányibb kockázat is rémíti!
—  Tudod, lényegében tökéletesen egészséges vagyok. Valami jelentéktelen apróság az egész, egyetlenegy hibás idegpálya az agyamban... Amikor kiástak... utána nagyon beteg voltam, minden tagom rángatódzott, nem voltam ura a testemnek, és egyebek között sokáig nem tudtam linókéssel se bánni. Kegyelemből tartottak ott a hadseregújságnál, nem akartam hazamenni, úgy éreztem, akkor örökre nyomorék maradok. Aztán megtanultam a linómetszést, és azt hittem, teljesen rendbejöttem. Egész az első bombázásig. Le kellett menni az óvóhelyre, én meg képtelen voltam. A bombazáporban jobban éreztem magam. Később ahányszor légitámadás volt, mindig engem jelöltek ki egységügyeletesnek... Tudod, mi fáj legjobban? — kérdezte keserűen. — Ha az orvosok megtanulták volna, hogyan lehet kijavítani azt a hibás idegpályát, vége, megszűnik a betegség. De hát a tudomány manapság csak a Holdon ér el sikereket... De mit fecsegek itt ennyit? — szakította félbe önmagát.
Ez volt az oldódás, a reakció az átéltekre. Azelőtt a szabadulás pillanatában nyomban elmúlt a roham, a legcsekélyebb utóhatása se volt: szíve lecsöndesedett, a vértolulás megszűnt a fejében, homloka megszáradt, tökéletes nyugalom szállta meg, és egyáltalán nem akarta hánytorgatni, hogy mi történt. Elmúlt, elszállt, vigye ördög!... Jól megszutyongathatta a roham, ha most így megeredt a nyelve!
—  Száz év hallgatás - szólalt meg Nyina. - Egyszer muszáj megszólalni. 
Ebben igaza van, de most már ideje leállni.
—  Nem akartalak ezzel terhelni, ezért hallgattam.
„Ó uramisten, nekem pedig épp a teher hiányzott! Ha egy asszony nem ismerhette meg a kisgyerek aprócska terhét, egyszerűen nélkülözhetetlen, hogy valami más teher jusson neki"
—  Most elindulunk és kikeveredünk innen — mondta határozottan Nyina. — Szerintem balra kell mennünk.
—  Szerintem pedig jobbra — Pavel Alekszejevics arcán mintha az átélt félelem árnyéka suhant volna végig.
Lehet, hogy csak Nyinának rémlett úgy, de nyomban abbahagyta a vitát. Az út végtére is valahová okvetlenül kijut. Elindultak. Az irtás — akárcsak az erdő mélye — többször is becsapta őket. Ott a nyírfák játszottak velük, azokat hitték nyiladékoknak, itt a fentről bekandi-káló égbolt űzött csúfot belőlük.
Sokáig mentek. Olyan sokáig, hogy Nyina aggódni kezdett. Úgy látszik, az éjszaka mégiscsak itt éri őket az erdőben, és bár itt vannak az ösvényen, az iménti roham Pavel Alekszejevics minden bizonykodása ellenére megint visszatérhet, hiszen a sötétség - mint Nyina néhány elejtett szóból megértette — szintén afféle zárt tér, nemhiába, hogy a „sötét" meg a „zárka" testvérek.
Legszívesebben megfogta volna a férfi kezét, meg is próbálta egyszer-kétszer, csak mintegy véletlenül, mintha megbotlott volna, vagy pajkos mulatságból, tréfás pajtáskodásból, de Pavel Alekszejevics, úgy látszik, megértette a mozdulat valódi jelentését, és gyengéden, de határozottan eltolta a kezét. Végül nem is állta meg szó nélkül:
—  Ugyan már, mire jó ez?... Hisz most nem félek.
Nyina szíve összeszorult a gyerekesen hangzó „félek" szótól. Hát mégiscsak van gyereke, ez a felnőttséget és önállóságot tettető öreg, beteg, tehetetlen kisgyerek...
Az erdő megtelt sűrű kigőzölgésekkel. A mocsár és a folyó most lehelte ki magából a nappal beszívott meleget. A zöld szín kezdett eltünedezni köröttük. A fű, a lomb, a fenyők tülevele bronzvörösben és lilában játszott, a lucfenyők egész megfeketedtek. A nyírfák törzse kihamvadt, megszürkült, a horhosokból, vízmosásokból, a bokrok közül, a fenyők alól alaktalan tömbökben kúszott elő a sötétség. És csak valahol elöl, az irtássáv végén — képzelt végén, mert ennek az erdei folyosónak sehol sincs vége, s ők utolsó leheletükig ott fognak bolyongani -, valahol ott hunyorgott egy világos pontocska.                               Észre se vették, amint ez a pontocska kis ablakká növekedett, egyszerűen nem hittek a környező sötéttől elütő, éles fénynek. Aztán az erdő egyszer csak kivetette őket a színekben tobzódó nappali világba. A nap, bár már alacsonyan állt, még nem szállt le, csak az erdő sűrűje festette vörösre sugarait, hogy közelebb hozza az áhított éjszakát.
Kékesbe játszó, jól hengerelt széles műút futott előttük, de nem az az út volt, ahol a kocsit hagyták, hanem a főág, amelybe derékszögbe torkollott az a másik, s amely az üdülőtelepet az autósztrádával összekötötte. Ezért hallották az autózúgást hol jobbról, hol balról, betévedtek a két út közti szegletbe, aztán keringeni kezdtek, és egyre beljebb keveredtek az erdő mélyébe, a mocsárhoz és a folyóhoz. És persze az irtássávon balra kellett volna indulni, akkor a saját útjukra jutnak. így most jó tíz kilométerre lehetnek a kocsijuktól. Ebből is tanultam, gondolta Nyina, nem szabad bólogatni. Úgy látszik, Pavel Alekszejevics is rájött tévedésére, és bűntudato-san pislogott.
—  Semmi baj. — Nyina hangjából nyugodt magabiztosság áradt. — Mindjárt megállítok egy dömpert, elvisznek téged a kocsihoz, én pedig megvárlak a gombával.
—  Honnan veszed, hogy megállnak neked?
—  Azt csak bízd rám.
Nyina tudta, mit beszél. A ponyva nélkül robogó nagy teherfurgon mindent megtett, hogy kikerülje az útját álló asszonyt, de a rettenthetetlen makacsság megtorpanásra kényszerítette, az utolsó pillanatban, amikor a motorház már forróságot lehelve nekiszorult az asszony mellének. A kasban lapátjukra támaszkodva vattakabátos legények álltak összezsúfolódva, a sofőr mellett hetyke legény feszített, vállap nélküli vasalt zubbonyban, fejebúbjára tolt tüzérsapkában, nyilván ő lehetett a csoport vezetője.
—  Főnök elvtárs — szólította meg a legényt Nyina —, eltévedtünk az erdőben, a kocsink ott van a homokbánya közelében. Maguk arra mennek, vigyenek el bennünket!
—  Láthatja, hogy tele vagyunk — felelte a csoportvezető komoran. — Talán a fülkében... egyiküket — tette hozzá, és reménykedőén Nyinára pislantott.                —  Nagyszerű! — Azzal Nyina egy határozott mozdulattal odatuszkolta a kocsihoz Pavel Alekszejevicset.
—  Este?
—  Megvárlak! — Nyina felsegítette a férfit a magas hágcsóra.
Pavel Alekszejevics odazökkent az ülésre a fiatalember mellé, és nyomban bepiszkította zubbonya ujját.
—  Bocsásson meg, kérem!... Csupa sár vagyok,
-  Semmi semmi... — dünnyögte a legény és előzékenyen félrehúzódott.
-  Indulás! - kiáltotta Nyina, és félreállt az út szélére. A kocsi nehézkesen megindult.
-  Beleestem a folyóba — magyarázkodott Pavel Alekszejevics. — Aztán a mocsárban is meghempergőztem.
-  Hogy kerültek ide egyáltalán? - kérdezte mosolyogva a barnabőrű sofőr.
-  Eltévedtünk... Ebben az erdőben, ni.
A sofőr arcáról eltűnt a mosoly, halkan füttyentett.
-  De hisz maguk a Berengyej erdőbe tévedtek!... Hát, tudja... Ide még a helybeliek se járnak.
Pavel Alekszejevicsnek most eszébe jutott, hogy megérkezésük napján Nyikita épp a Berengyej erdővel ijesztgette őket, s ő akkor azt hitte, ez csak afféle szókép, kopott szimbólum, nem valódi helynév. Nem is tulajdonított semmi jelentőséget Nyikita fecsegésének, faluhelyen mindenütt akadnak különféle helyekhez — erdőhöz, tóhoz, folyóhoz, temetőhöz — fűződő legendák.
-  A télen is eltévedt benne két síelő üdülővendég - folytatta a beszédes kedvű sofőr -, hát egy teljes napig keresték őket.
-  És meglettek?
-  Alig éltek. Alig sikerült hóval életre dörzsölni őket.
-  Sikerült, és kész — vágta el a beszélgetést szigorú hangon a csoport vezetője, nyilván úgy érezte, hogy a sofőr túl sokat fecseg.
Pavel Alekszejevics elgondolkodva nézte a titkokat rejtő nyugodt sötét fákat. A Berengyej erdő tévútra csalta őket, de végül ugyancsak az erdő vezette ki őket az útra...
Nyina elcsodálkozott, hogy ez a kaland, mely oly rendkívülinek tűnt számukra, egyáltalán nem hatott sem Nyikitára, sem Varjára. Pedig ha valaki, hát Nyikita sejthette, mi történhetett. De Nyikita nyilván parancsot kapott valamikor, hogy egyszer s mindenkorra felejtsen el bizonyos Pavel Alekszejeviccsel kapcsolatos dolgokat, és ez a nem mindennapian kötelességtudó és hűséges ember úgy elfelejtett mindent, hogy még most se jutott eszébe. Különben is, az ember könnyedén képes túltenni magát mások kellemetlenségein, s minthogy a kellemetlenség végül be se következett, nevetséges volna elvárni, hogy különösebb figyelemre méltassák. Ráadásul a derék Nyikitát más foglalkoztatta: Borisz Petrovics megkapta a rég várt értesítést Leningrádból, a fizikusok holnap korán reggel elutaznak, és ma búcsúvacsorát adnak. Az imént szaladtak be a városba borért és harapnivalóért. Nyikitának is ezer dolga van: Varja gombás pirogot akar sütni, el kell szaladni a faluba zöldhagymáért, holott még nem készítette elő a húst a saslikhoz. Pavel Alekszejevics felajánlotta szolgálatait meg a kocsiját. Nyikita megörült, megkérte, vegyen fokhagymát, uborkát, és ha nyitva van az üzlet, paradicsomot meg kenyeret is. Pavel Alekszejevics nyomban elindult, még át se öltözött.
Amikor visszatért, azt mondta Nyinának, hogy a búcsúztatáson nem tud részt venni, éjszakai horgászatra megy.
-  Hát ez meg hogy jutott eszedbe? — hökkent meg Nyina.
-  Régen hívtak már, csak a keszeg nem harapott.
-  És most harap?                                                                                         ,
-  A falubeli horgászok azt mondják, van kapás. Velük megyek.                         -  Vigyetek magatokkal.
Pavel Alekszejevics a fejét rázta.                                                                     -  Ne haragudj, nincs hely a csónakban.
-  Akkor én se megyek a búcsúvacsorára.
-  Te tudod. Különben kár. Minek megbántani az embereket?

4.

A páralepte csengettyű, mely a végtelen hosszú éjszakán egyetlenegyszer csendült csak meg, az is csak hajnaltájban, ezüstösen megcsillant a ritkuló homályban. A csengettyű akkor csendült meg, amikor már nem is várta volna, és már-már megbékélt a sikertelenséggel. A rövid fémes hang egy meglehetősen nagy, nehéz sügért jelzett. Már félig döglötten vergődött a zsinóron a part közelében, fel-felbukkant, és nyomban égnek fordította fehér hasát.
Ő pedig babonás fogadást kötött magával: ha megszólal a csengettyű, és sikerül kifogni a halat - persze dehogy keszeget, itt soha az életben nem volt keszeg, de legalább valami olyasfajtát, amit az ember nem szégyell hazavinni —, akkor az azt jelenti, jól tette, hogy eljött. Gyerekség, ostobaság?... Persze! De hát valamivel csak el kell, hogy foglalja magát az ember az éjszaka óráiban, melyek mozdulatlanok, mint a malomkő a szélcsendben.
A nyirkos, meleg éjszaka eleinte vaksötét volt, aztán kigyúltak a csillagok, hidegebb lett, az erdő mögül előgurult a hold, és a tó erdőkarimájába kapaszkodva alacsonyan útjára indult. A csillagokkal megtűzdelt égbolt hamarosan felemelkedett a magasba, a világ kitágult. A többi horgász felől sűrű csengettyűszó hallatszott, de az övének mintha beragadt volna a nyelve. Az éjszaka ritkult, de az ő csengettyűje még mindig hallgatott.
A legdidergetőbb hajnal előtti órán, amikor végképp megszűnik a kapás a falánk reggeli harapás előtt, egyszerre tompán megcsendült a harangocska. Pavel Alekszejevics már magát a szokatlan időpontot is égi jelnek tartotta. Tudta, hogy a hal nem szakad le, nyugodtan bevágott, kivontatta a partra és leszedte a horogról a jéghideg sügért. Aztán a játszma utolsó lépéseként azt gondolta: hiába gyötrőd magad, nem történt ott semmi, és nem is történhetett. Vagy vedd úgy, hogy minden megtörtént, és akkor fogadd ezt úgy, ahogy ő fogadta a betegségedet meg az évtizedes hazudozásodat, mert az elhallgatás is hazugság. A bezártságtól való félelemnek pedig sokféle megnyilvánulási formája lehet, és nemcsak a föld alatt, a sírban szerezheti az ember... Mindegy, kezdődik az új nap, és élni kell tovább...

SOPRONI ANDRÁS fordítása

Jurij Nagibinről itt lehet olvasni.

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 1. szám, 58-92. oldalak

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése