2015. október 24., szombat

Regény egy rendkívüli emberről (2)

DANYIIL GRANYIN: 
A Bölény


Negyedik fejezet



– Ő a nyolcszáz
hetvenhatos-nyolcszáz
hetvenhetes fekete-tengeri török hadjáratban jeleskedett. A török flotta ellen sikerrel alkalmazta a gyújtóhajókat. A törökök flottája fából volt. Az oroszok torpedó helyett gyújtóhajókat küldtek ellenük. A gyújtóhajó egy nem túl nagy vitorláscsónak, hosszú orrárboccal, amelyhez bombákat erősítenek. Két önkéntes – egyikük feltétlenül tiszt, a másik matróz – hátszélben, teljes sebességgel elindult az ellenséges hajó irányába, amely természetesen minden ágyújából tüzelt. Néha sikerült oldalba találniuk egy bombával. A hajó felrobbant, amivel az egyiknek örömöt, a másiknak bajt okozott A matróznak meg a tisztnek, ha csak nem voltak bolondok, sikerült a vízbe ugraniuk és úszva megmenekülniük. Úgyhogy korántsem mindig pusztultak el. A haszontalan hősiességet minálunk nem ösztönözték.
Ez történt hát nagyapám testvérével. Maga a nagyapám tevőlegesen részt vett a jobbágyfelszabadításban. Szimbirszkben volt a kormányzósági kamara igazgatója. A bátyja pedig különc agglegény, de kiváló tengerésztiszt volt. A történetben, amit elmondtam, nem valamiféle vén teknőt robbantottak ám fel, hanem a török flotta egyik sorhajóját. Idejében vízbe ugrottak, aztán kivergődtek a partra valamilyen földnyelvre, így menekültek meg. Arany Szent György-karddal és a tiszti Györgykereszt negyedik fokozatával tüntették ki – emlékszem is rá: fehér, igen nehéz kereszt. Aztán ellentengernagy, végül tengernagy lett...
Tanflottillával a Földközi-tengerre vezényelték. Kikötőtől kikötőig hajózva elértek Toulonig. Ott maradtak. Közel van Nizza, Monté Carlo. Vágyott oda, de ahogy, meglátta a rulettet, ezt a fürge kis golyót, elhatározta, hogy fölteszi a pénzét. Miért is jó a rulett? Tiszta rizikó. Hozzáértés, mindenféle tudás kizárva. A sorssal játszol, rengeteg a választási lehetőség: bárhonnan megközelítheted... A rulettezők lélektana szórakoztató dolog. Sok emberben szunnyad ez a szenvedély. Az én tengernagyomban fel is ébredt. Akkor nem számított gazdagnak. Csak az admirálisi fizetését kapta. A miniszter fizetése se volt sok. Apám például a miniszteri fizetés dupláját kapta. Egy professzor a miniszter fizetésének dupláját vagy akár háromszorosát is megkereste. A tengernagy magához vette az összes arany frankot, azt a nem túl sokat, amennyije volt, és sehogy se tudta elveszíteni: felteheti bármire, egyre nő a pénze. Fortuna kegyeibe fogadta és vezette. A játékosok ismerik ezt a kísértést. Itt nincs idő fontolgatni, és abbahagyni se lehet. Elment a végsőkig, és ami ritka esemény volt – bankot robbantott Monte Carlóban. Hogy ez pontosan mekkora összeget jelentett, arra nem emlékszem, három- vagy talán ötmillió frank lehetett. Egyszóval a bank aznap felfüggesztette a kifizetéseket, és másnapig a zene is elhallgatott. Kifizették neki a pénzt. Hosszú táviratot küldött nagyapámnak, a bátyjának: nézzen ki egy jó kis birtokot a közelben. És a foglalóra küldött pár ezer frankot. Maga meg tovább hajózott. Nem volt ő se mulatozós, se iszákos, de ahogy a következő kikötőbe megérkeztek, beállított egy vendéglőbe, s közölte, hogy meghívja a helybelieket, igyanak és mulassanak az orosz flotta tiszteletére. Amikor kisfiú koromban Oroszországban jártam apámmal, a kikötőben találkoztunk olyanokkal, akik még emlékeztek rá, hogy egy orosz étellel-itallal vendégelte meg a város lakóit. így jutott el Konstantinápolyba. Onnan távirazott nagyapámnak – küldj száz rubelt! A milliók elúsztak. Ez a kilencvenes évek elején történt. Kegyelmes úrként vonult nyugalomba. Láttam őt díszegyenruhában. Káprázatos látvány volt! Erről a díszöltözetről is eszembe jut egy történet, kilencszázhatból.
Kalugának akkortájt ocsmány kormányzója volt. A zemsztvo hívei sehogy se jöttek ki vele. Állategészségügyi állomásokat szerettek volna létesíteni, hogy felügyelhessék a mindenfajta beszélő jószág táplálékául szolgáló néma jószág járványállapotát. A kormányzó akadályokat gördített az útjukba. A tengernagy egy darabig hallgatta, hallgatta a panaszáradatot, majd így förmedt rájuk: „Ne hordjatok itt össze hetethavat! Még hogy a kormányzó ellenzi? Ha egyszer jó ügyről van szó, akkor föl kell állítani ezeket az állomásokat." Rendelkezett, hogy hozzák elő a négyesfogatot, a bakra a kocsisát, a hágcsóra egy volt matrózát állíttatta (szívesen utazott régimódian), a fogatra pedig fél tucat birkát tereltek fel. És így hajtott Kalugába. Odaértek a kormányzó házához. Látják ám bentről, hogy a tengernagy száll le a fogatról személyesen, az összes érdemrendjével, szalagjával. Jelentették a kormányzónak. Az szalad a tornácra, hogy fogadja. A kegyelmes úr belépett az előtérbe. „Azt jelentették nekem – mondja –, hogy ellene vagy az állat-egészségügyi rendszabályoknak." Csak így, tegezve. „Állat-egészségügyi állomásokat kell létesíteni. De ha te ellenzed, elhoztam én hozzád, kedveském, féltucat birkámat, gyógyítanád meg őket." Tapsolt egyet, és a matróz tereli is az állatokat befelé a kormányzó házába. A kormányzó megrémül. Hebeg-habog, hogy félreértették. „Nos, ha egyszer félreértettek, az egészen más. Csak egy papír kell tőled. Küldd el a vendéglőbe, ott fogok ebédelni. Elküldöd?" „Elküldöm."
A tengernagy visszaterelte a birkákat. Elhajtott, hogy megkeresse a zemeceket. Magával vitte őket a vendéglőbe. Ülnek, iszogatnak. Megjelenik a kormányzó küldönce a papírral.
A zemecek egészen elképedtek...
A tengernagyra jól emlékezett a Bölény, és a halálára is emlékezett. Miután megülte a nyolcvanötödik születésnapját, minden dolgát szépen rendbe tette, felolvasta a végrendeletét, majd főbe lőtte magát.

Ötödik fejezet

–...Mivel ilyen hőség van, a szeminárium résztvevői nyakig, az előadó pedig derékig merüljön vízbe – javasolta a Bölény.
Az előadó, Vlagyimir Pavlovics, bár a frontot is megjárta, és akkor még egyáltalán, nem is volt öreg, kissé zavarba jött, illetlen tréfának, mi több, az előadóval szembeni tiszteletlenségnek tartotta az egészet; vízben hallgatni őt – ez nem a megfelelő mód. Mindez Miasszovóban történt kilencszázötvennyolcban. Még nem szokták meg az ilyesmit. Legalábbis a biológusok. A Bölény akkor teljes komolysággal szavazásra bocsájtotta a kérdést: megfelelő mód-e avagy nem? A szavazatok megerősítették, hogy ilyen hőségben vízben tartani a szemináriumot teljességgel rendjén való. Ezek után mindenki – diákok, a tudományok doktorai, fiatal lányok és öreg emberek, maga a Bölény is – fürdőruhát vett, és bemászott a vízbe. Az előadónak, bár a parton maradt, fürdőnadrágra kellett vetkőznie. A grafikonjait egy felfordított csónakra vázolta fel krétával.
Minden ülésük közül erre a vízben tartottra emlékeznek a legjobban. Vlagyimir Pavlovics számára is emlékezetes, noha igencsak feszengett. Az előadására is kivétel nélkül emlékeznek. A víz miatt. Bár önmagáért is rászolgált volna.
– Az előadás után megcsókolt. Ez volt a felszentelés. Éreztem: angyalszárnyaim nőnek. – Elhallgatott, egy gondolat ötlött fel benne, aztán mondta: – Emlékszik, a Faustban az mondják: „Föl avval érsz, akit megértsz, nem velem". A Bölény nagyobb volt nálam, mert én nem értettem őt. És itt lényeges, mennyire nem értem. Én annyira nem értettem, hogy két fejjel magasodott fölém.
Vlagyimir Pavlovics elég nagy véleménnyel van magáról. Inkább kételkedő, mintsem könnyen lelkesedő ember. Csípős és találó jellemzéseket szokott adni, ez viszont... Töprengek, mit nem ért a Bölényben.
– Megvolt a stratégiája, amivel a biológiához közelített. Ez ugyanaz, mintha én, aki egy zászlóalj-parancsnok szintjén gondolkodom, meg akarnám érteni a frontparancsnok gondolkodását.
Újra visszatért ahhoz a csókhoz, amire legalább annyira büszke volt, mint a fronton szerzett kitüntetéseire.
Esténként tábortüzet raktak a mozsajszki víztározó partján, és kötetlenül elbeszélgettek. A Bölény volt a szóvivő. Rávette az öreg professzorokat, doktorokat meg más mestereket, hogy megnyilatkozzanak. Mindenki másról beszélt: utazásokról, Rerih képeiről, a női szépségről, Marina Cvetajeva verseiről.
A sárga, táncoló lángnyelvek fényénél nagy átalakulások történtek: néhány ismert, érdemes tudósról kiderült, hogy színtelenül, bőbeszédűen, önálló gondolatok nélkül mesél. Az ilyenek banális dolgokat mondtak, az intimitástól csak vesztettek tekintélyükből. Ahogy kiléptek a tudomány templomából, a papok unalmas polgárokká változtak. De másmilyenek is akadtak-minél közelebb került hozzájuk az ember, annál érdekesebbnek bizonyultak: egyesek ügyes verseket faragtak, akadtak nagyon szellemes társalgók, tehetséges elbeszélők és egész jó történészek. Előbb-utóbb azonban ez is unalmassá vált, és akkor a Bölényhez fordultak, kérték, meséljen valamit magáról. Kifogyhatatlannak látszott...

Hatodik fejezet

Déli irányban támadtak, ő a 113-as gyalogezred vöröskatonája volt, aztán fordult a hadiszerencse, és elkezdtek visszavonulni a „Vad Hadosztály" elől, ahogy Mamontov csapatait hívták. Kinevezték szakaszparancsnoknak. Nem sokáig parancsnokoskodhatott, megkapta a kiütéses tífuszt. Egy tanyán hagyták. Az ezredét miszlikbe vágták. Nem is emlékszik, mennyi ideig feküdt felügyelet nélkül. A tél még tartotta magát. Lázálmában kiszaladt a hóba. Vörösök mentek él mellette. A tanya gazdája igyekezett megszabadulni tőle. A szanitécek fogták és – akkori kifejezéssel élve – „begyűjtötték" a katonai tífusztáborba. Ezt a Tulától vagy tizenkét kilométerre levő cukorgyárban rendezték be. A gyár nagycsarnokában feküdtek szép sorjában parancsnokok is meg vöröskatonák is. Az ablakok ki voltak verve. „Begyűjtötték" oda kiütéses, has-, visszatérő, foltos tífuszos – mindenféle tífuszos – katonákat; aztán voltak ott még hűdésesek, zúzott sebekkel meg más nyavalyákkal küszködök. A tífusz egyik-másik fajtáját végül mindenki megkapta ráadásnak ahhoz a bajához, amivel idekerült. Vagy kétezren feküdtek itt. A mi Koljusánk mindenekelőtt azért gyógyult meg, mert hihetetlenül erős volt. Másodsorban pedig azért – legalábbis az ő elmélete szerint –, mert közvetlenül az ablak mellett, a hidegben feküdt. Orvos hiányában a flekktífuszo-sokról váló gondoskodás abban merült ki, hogy másnaponként katonák jöttek szánon, újabb haldoklókat szállítva, majd összeszedték a holttesteket, sorban a szánokra dobálták és elvitték őket. A betegekkel együtt termenként két vödörnyi „barna szemek"-et is hoztak. Valami levésfélét főztek voblafejből és -farokból. Úgy látszik, a hal maga valahova a harcoló katonákhoz került vagy talán gyermekotthonba, ki tudja, de lám, leeső részeit a levesbe dobták, és hozzáadtak még egy csöppnyi psát, egy távol-keleti vadnövényt. Moszkvában minden kásába ezt rakták. Mindenki halálosan unta már, még szólás is járta róla: a sáska a növényt rágja, a rozsda a vasat, a psa pedig a lelket. 
A „barna szemek"-kel teli vödröket á bejárathoz tették, úgyhogy odáig kúszniuk is problémát jelentett, hiszen nem volt elég erejük. Amikor Koljusa úgy-ahogy fölépült, éhséget érzett, vadállati étvágyat. Jobban mondva: éhes volt, és megértette, hogy legyűrte a betegséget, nem halt meg. Szörnyen legyöngült, csak annyi ereje maradt, hogy mint a krokodil, a hasán csússzon végig a betegek között. Odakúszott a fejénél fekvő szerencsétlen megboldogulthoz, aki, míg élt, a zsákjában mindig őrzött valami rágcsálnivalót. Körbetapogatja, meglapogatja – no nézd csak, egy kis kenyérhéj! Szopogatni kezdte. Rágni sem volt ereje. Aztán elvergődött a vödörhöz.
Föl kellett emelkednie, hogy arcával elérje a vödröt. A zöld löttyben kerek, főtt voblaszemek úszkáltak, nagy pupillával, ezért is hívták a levest „barna szemek"-nek - ez tartotta benne aztán a lelket. Ami az éhezést illeti, az ember lehetőségei nagyok, az ember sokáig képes éhezni, ha nem esik pánikba.
Egy ápolónő volt ennek az intézménynek a főnöke. Időnként megjelent, mint egy tündér, piros gumicsizmában, kis bundája fölé fehér köpenyt kanyarított. Benéz a terembe, elsírja magát, és elmegy. Se orvosságot nem hozott, se szanitéceket. Történt egyszer/hogy Koljusához is odalépett. Az intett a kezével, mozgolódott. Körös-körül holttestek. Az ápolónő persze fölfigyelt az élőre.
– Ki vagy? – kérdezi.
Koljusa jelenti: ez és ez vagyok, vöröskatona, azelőtt pedig a moszkvai egyetem zoológus hallgatója voltam.
A nővér nagyon megörült a diáknak, és közölte, hogy ó is Moszkvában diák, medika, de bevonult.
– Borzasztó itt nálunk – és megint elered a könnye.
Koljusa vigasztalja: lehetne rosszabb is. Persze nem valami kellemes, persze, hogy sajnálni kell az embereket, de itt van például ő: lám, meggyógyult! Most arra kell ügyelnie, hogy éhen ne vesszen. Majd belebolondul, mindig zabálna. Talán maga is tudna szerezni ennivalót, de nincs ereje fölkelni. Amíg a „barna szemek"-ig el tud vergődni, teljesen kimerül.
– Jól van – mondja a nővér – majd én segítek, máris jövök.
Hozott is egy csajka sűrű levest. Koljusának jóbarátja volt Szása Reformajszkij. Annak a nővére szintén medika. Így hát akadtak közös ismerősök is. A nővér attól a naptól fogva préselt olajpogácsából készült ragacsos kenyérdarabokat hordott neki. Nyilván a saját fejadagjából. És Koljusa gyorsan gyógyulni kezdett. Csakis az ő szervezete volt képes ilyen porciótól magához térni és erőre kapni. Hátát a falnak veti, és keservesen föltápászkodik. Ott áll reszkető lábain. A nővér a hóna alatt fogta, így tett néhány lépést. Aztán a falba kapaszkodva elkezdett egyedül járni. Egy szép napon a nővérke egy papírt meg egy utazási igazolványt hozott neki: „Ez és ez a vöröskatona, aki flekktífuszon esett át, gyógyulás céljából hat hétre hazautazhat."
Még egy ugyanilyen iratot tartott a kezében, egy Szergejev nevű visszatérő tífuszos számára. Úgy látszott, meggyógyult, kiírták, de az éjjel meghalt.
– Fogd – javasolta a nővér –, még hasznát veheted.
És tényleg hasznát vette.
Másnap hajnalban Koljusa gyalog indult Tulába; Azt a tizenkét kilométert legyűrni annyit jelentett, mint a világ végére eljutni. Botladozott, él-elesett, aztán amikor összerogyott, egy kerítéshez, egy fához mászott, mert a csupasz földön nem tudott fölállni. Éjszakára ért Tulába. Tizenöt óra alatt vánszorogta végig azt a tizenkét kilométert.
Tulában csak a 113-as gyalogezred kaszárnyáját ismerte, ahová egyszer már bekvártélyozták. Valahogy elvergődött odáig.
Az erről az időszakról mesélt történeteiben a Bölény nem hallgatott el semmit, nem mentette magát. Ami volt, az volt, nem bocsátkozott magyarázgatásba a korral és a körülményekkel kapcsolatban. Lopott, csalt, koldult - épp csak hogy valami nagy gazságot el nem követett.
Egy 1868-as Berdan-puskával kezdett harcolni, és hogy, hogy nem, lovassági karabéllyal végezte. Akkoriban ez kiváló fegyver volt: hatlövetű, 3/10 hüvelykes, és ami a legfontosabb, könnyű; meghatottan emlékezett vissza rá. Egy „Vad Hadosztály"-beli gyenyikinistától szerezte. Az egész polgárháborúban egyre tökéletesítette a fegyvereit. Volt kozák karabélya, volt német, a vége felé ezt a gyenyikinista japánt szerezte meg. Amikor tífuszos lett és betegen feküdt, egyre a karabélyát szorongatta, félt nélküle. A zsebeiben valóságos tölténytár volt. Megőrizte a töltényeket is.
Az emberben hál'istennek semmi se változik. A katona az mindig katona. Harminc év múlva, az újabb háborúban én is azon igyekeztem, hogy géppisztolyt szerezzek magamnak. Elcseréltem a hétlövetűmet. Előbb egy Spagin géppisztolyra, aztán egy Gyegtyarjovra... A háborúban a lövöldözéseken, támadásokon és védekezéseken túl cserebere, üzletelés, mindenfajta mesterkedés folyik. Valaki fölhajt egy bekecset, fehérneműt cserél konzervekre, szurkosvásznat krómbőrre. Hányfajta kereskedelmi tranzakció zajlott a menetszázadokban, a kórházakban, hogy dicsekedtek a jól sikerült cserével! Hencegtek egymás előtt ügyességükkel, szélhámoskodni és alkudni tudásukkal, azzal, hogy az árura rá se hederítve csak legyintenek. Ugyanaz az eset, mint amikor a bátor katona nem a hőstettéről szeret mesélni, hanem arról, hogy félt a bombázás alatt, hogy elveszítette a fejét. A legtöbb kórtermi fronttörténet - pedig ott aztán éjjel-nappal mesélnek – arról szólt, hogy a mesélő hogyan oldott kereket, hogy talált aknát, hogy követett el ostobaságot, és miféle büntetést kapott.
Koljusa se a hősiességét szokta ecsetelni, sokkal inkább azt, hogyan került a banditák fogságába, hogy lőtt egy tyúkra.
Valahogy csak elvergődött a kaszárnyáig, bemászott hortyogó, fullasztó melegébe, és irány az ügyeletes, aki a gyenge éjszakai világítás mellett bóbiskolt. Könyörgött neki, hadd éjszakázhasson ott. Az csak forgatta, nézegette az iratait, aztán megengedte, hogy lefeküdjön mellette a priccsre. Lefeküdni lefeküdt Koljusa, hanem aludni nem tudott. Fájt az egész teste, hasogatott a lába. Beszédbe elegyedtek. Koljusa elmondta, hogy szabadságra megy Moszkvába. Az ügyeletes felélénkült, elszállt az álmossága. Tősgyökeres moszkvai volt, a Szmolenszk téri piacon szabóskodott. Koljusa megörült: szomszédok! Ő is ott lakik a közelben. Rágyújtottak. Az ügyeletes irigyelte: hazamegy Moszkvába! Ami a hazamenetelt illeti, Koljusának kétségei támadtak: nem tudja, hogy fog odáig elvánszorogni, a lába nem bírja, a kezével fogni is alig tud, min utazzon, el fog pusztulni, nem bírja ki az utat. És akkor eszébe jutottak a megboldogult Szergejev iratai. Megmutatta őket az ügyeletesnek. Az a fény felé fordította, minden oldalról megnézegette.
– Kiváló papírok, sokat érnek – szögezte le. Felsóhajtott, óvatosan fontolgatta, vajon mennyit fog kóstálni a dokumentum. Koljusa kertelés nélkül kijelentette:
– Ingyen odaadom. Egy feltétellel: ne hagyj magamra! Ha egészséges lennék, nem törődnék az egésszel, gyalog megtenném azt a kétszáz versztet Moszkváig. Most egyedül még egy tehervagonba se tudok bemászni. Segíts, hogy hazajuthassak!
Koljusa megeskette az ügyeletest, az meg, bármennyire húzódozott is, szemforgatva kénytelen volt elismételni, hogy halálos láz essen minden rokonába, ő maga kapjon vérmérgezést, a lábára meg sömört, ha becsapja, ha elhagyja Koljusát... A legnagyobb hatást a vérmérgezés gyakorolta Petya Szkacskovra - így hívták az
ügyeletest.
– Nincs az a pénz, amiért becsapnálak. Csak láthassam az enyéimet! – És Petya a mellét verte. – Hisz nekem ajándékoztad, magadat rövidítetted meg, egy ilyen papírért Moszkvában egy egész házat vehetnél.
– De minek kéne nekem ház? – csodálkozott Koljusa. – Inkább kenyeret szerezz
az útra!
Azért beszélt ilyen magabiztosan a kenyérről, mert amikor előzőleg ebben a kaszárnyában voltak, kenyérvagonok őrzésére küldték őket. Őrizni őrizték ugyan, de levegőből nem él meg az ember – törtek maguknak egy kis kenyérhéjat, még tartalékba is. Köpenyük belsejébe mély zsebeket varrtak, abba csúsztatták a kenyérhéjat. Pjotr Szkacskov most széttárta a köpenye szárnyát – hát belülre ugyanilyen zsebek voltak varrva. A jelenlegi állomány „működése" során tehát a régi „eszközhöz" folyamodott. Koljusát akkor meghökkentette az újabb nemzedék azon képessége, hogy pontosan ugyanazt fedezi fel, ugyanazokkal az „eszközökkel" boldogul.
Szkacskov beszerző körútra indult, Koljusa pedig karabélyostul a kaszárnyában őrködött. Vagy két óra múlva, még ébresztő előtt megjött Szkacskov, egy kis zsákra való kenyérmaradékot cipelt, valahol lopott még két darab szalonnát és egy nehéz, összesült sódarabot is.
– Legjobb lenne most kereket oldanunk – javasolta. – Útközben már kinéztem egy
nem túlságosan sérült vagont.
Elmentek a teherpályaudvarra. Ott, ahol a szerelvény alatt kellett átmászniuk, Szkacskov rángatta át Koljusát. Fölhúzta a tehervagonba. Elhelyezkedtek a menetszéltől védett oldalon. Szkacskov elszaladt, hogy szerezzen egy kis vaskályhát: hűvös tavasz volt, reggelenként ropogott a fű a réten. Valahonnan elvonszolt egy burzsujkát, közben kerítésdeszkákat tördelt ki. Egész jól berendezkedtek. Irgalmatlanul megrakták a burzsujkát, hisz menet közben iszonyú huzat volt. Bármikor lesz forró víz, utána kenyeret esznek, és még egy kis szalonna is kerül rá. Negyven kilométeres sebességgel haladtak. Egy hétbe került, míg Moszkvába értek. Kiérnek a térre -minden a helyén van: a Kazanyi pályaudvar, a Miklós templom, sorban ott ülnek a kosaras nénikék. Kosaraikban napraforgómag, sült krumpli, lepény. Moszkva! Micsoda boldogság! Ott sorakoznak a bérkocsisok. Cilinderben. Igen méltóságteljesen festenek.
– Fogadjunk egyet - javasolta Koljusa. – Érkezzünk lovon a fővárosba!
– Mivel fizessünk?
– Egy darab szalonnával.
Olyat választottak, akinek fehér lova volt. Nem is tiszta fehér, inkább almásderes
–  Szereted a szalonnát?
A kocsis fölülről rájuk meredt.
–  Moszkvában nem terem szalonna.
Mutatták neki a nagy darabot.
– Akarod? Akkor vigyél a Szmolenszk téri piachoz, de ügetésben.
Ügetett az almásderes, ők a kocsiban álltak egészen a. Nyikolszkij közben levő
házig.
Micsoda gyönyörűség volt otthon lenni az édesanyjánál! Működött a központi fűtés. Kihagyásokkal ugyan, de volt gázszolgáltatás is. Meleg víz folyt a fürdőszobában, Koljusa három napon át feküdt a kádban, áztatta magáról a kórház mocskát, a gőzös kormát, élvezte a nyugalmat, ahogy ő mondta, túlélő burzsuj lett belőle.
Akkoriban ő mindenkinek Koljusa volt. Sok régi moszkvai családban mind a mai napig Koljusának hívják. Amikor belekezdtek a róla szóló történetekbe, a gyerekek és az unokák egyre azt hajtogatták: „Koljusa, Koljusa", ami nekem roppant furcsa, hiszen én már a hatalmas Bölénynek ismertem meg őt; hírnév és legendák sziporkázó dicsfénye övezte, ami a nagy emberek sajátja.

Hetedik fejezet

A polgárháborúban és a háború utáni években kezdődött. Hadikommunizmus, nep – olyan évek ezek, amelyeknek a szellemét kevésbé ismerjük, mint a forradalom előtti korszakét. Puskin, Katalin, talán még Nagy Péter korát is jobban el tudjuk képzelni, mint a húszas évek paradoxonjait.
– Vagdalkozunk egy kicsit, kiverjük a fehéreket, megpihenünk, megint harcolunk, és ahogy a csapatunkat feloszlatják, visszatérek Moszkvába, az egyetemre, a halaimhoz, abba a kicsit matematikai beállítottságú logika-filozófia körbe, amelyért akkoriban lelkesedtem. Aztán megint a hadsereg, irány a front. Mert szégyellem, hogy mindenki harcol, én meg mintha bujkálnék előle. Egyik héten az Isteni Bölcsességű Sophiával kacérkodik az ember, a következő héten irány a Gyenyikin-front.
Nem akarjuk szépítgetni a dolgot: Koljusa nem politikai meggyőződésből állt a Vörös Hadseregbe. Erről szó se volt. Nem érdekelte túlzottan a politika se fiatalkorában, se később. Feltételezte, hogy a kommunistáknak is, a fehéreknek is van politikai meggyőződése. Ő nem volt kommunista. Fehér se. A fehéreknek mindenféle hitük, meggyőződésük van, ahogy számolta, talán tizenötféle is: abszolút monarchia, alkotmányos monarchia, diktatúra, egyik, másik, harmadik típusú polgári demokratikus köztársaság.,. Koljusát meg a hozzá közel álló embereket nem annyira politikai, mint inkább hazafias megfontolások vezették. Micsoda dolog az, hogy Oroszországban mindenféle pimasz alakok – zöldek, fehérek, barnák, kozákok, lengyelek, franciák, japánok, angolok, az antant meg más megszállók - csak úgy ki-be járkálnak? Oroszországnak népi hatalomra van szüksége, Koljusa egész életében szilárdan vallotta, hogy ez az egész csürhe – fehérek és szövetségeseik – éppen e miatt az elemi érzés miatt nem tudta legyőzni az 1868-as egylövetűvel fölfegyverzett toprongyos,  mezítlábas vörösöket.
Ami a mezítlábasságot illeti, az nem véletlen. A 12. hadseregben besorolták őt a 17-es önálló zászlóalj különleges síszázadába. Sí ott még mutatóba se akadt. Háncs-bocskort adtak nekik. De még csak nem is hársfaháncsból készültet, ahogy az dukálna, hanem teljesen alkalmatlan fűzfakéreg bocskort, ami gyenge volt és kemény. Hát így folyt ez a hihetetlen élet: „Hol harcoltunk, hol filozofáltunk, hol valami
zabáinivalót hajtottunk fel."
Hogy legyen mit „zabálni", egy nyárra beállt pásztornak. Boldog volt, mivel meggyőződött róla, hogy a világon ez a legjobb foglalkozás. Először is, egy szezon alatt a sokszorosát kereste meg annak, amit a moszkvai egyetem rendes tanáraként kapott. (Akkoriban rendes és rendkívüli professzorok léteztek.) Természetbeni juttatásként két kul rozs járt neki. Egy kul pedig hét pud! Másodszor: öltözetet is adtak. Rövid, vattabetétes felsőkabátot piros béléssel - nagyon festői volt -, két nadrágot, csizmát. Bojtárja is meg kutyája is volt. Be volt osztva, mikor hol evett. Reggelenként énekszóval szedte össze a teheneket. Végig a falun az „Elmenjek-e a folyóra" kezdetű dalt énekelve terelgette őket. Kétcsövű fegyver volt a vállán - vadlibára szokott lőni. Barátjával, a helybeli felcserrel megtanulták, hogy kell valeriánból - a felcsernek vagy hatliternyi volt belőle – szeszt főzni. A libákat is megitatták ezzel a folyadékkal. „Remek élet volt!" Értelmiségi, szellemi munkával képtelenség volt elhelyezkedni. Katasztrofális volt az infláció. Milliókkal fizettek. Keresni fizikai munkával lehetett.
A logika-filozófia kört Gusztáv Gusztavovics Spet vezette, aki soha nem hallott paradoxonokkal tömte az agyukat, megingatva e világ legszilárdabb alapjait, meg Nyikolaj Nyikolajevics Luzin, aki, lévén igen nagy matematikus, meg tudta találni tudományában a filozófiai gondolatot. Ott volt Szergej Bulgakov és Bergyajev, akit a kör tagjai Belibergyajevnek hívtak – mindketten filozófusok.
Szemjon Ljudvigovics Frank átható, kántáló hangon olvasta: „A művészet mindig kifejezés. Mi az a kifejezés? Ez az emberi nyelv legtalányosabb szava. Mindenekelőtt lenyomatot jelent. Azt a folyamatot, amelynek során valami lenyomódik valami másban. Valami megfoghatatlan, eszmei rejtőzik az emberi lélek mélyén: az ember szükségét érzi annak, hogy ezt láthatóvá, világossá tegye... Az eszme testet ölt. De tulajdonképpen mit akar kifejezni? Nemcsak magát, hanem valami objektívat is. Mi ez a »valami«?" 
Filozofáló kamaszból Koljusa lelkiismeretes zoológus lett, készen arra, hogy álló nap és éjjel mindenféle vízi förmedvényekkel bíbelődjön, és beérve az ichtyológus szerény helyzetével tanulmányozza, leírja őket. Természetes az átalakulás, de ugyanilyen könnyedén alakult át vakmerő hadfivá is. Üsd, vágd, előre a szovjethatalomért! - és híre-hamva se maradt a buzgó diáknak. Azt hinné az ember, hadakozó ősei vére buzgott benne.
Hogy az egyetemen tanulhasson, valahol keresnie kellett, valamiből fönn kellett
tartania magát. Mi mindent nem próbált!
Egyszer sikerült elhelyezkednie a Centropecsaty mellett működő rakodómunkás közösségnél. Nem kis ismeretség szükségeltetett még az efféle álláshoz is. Nem több, nem kevesebb, maga Vlagyimir Dmitrijevics Boncs-Brujevics, a Népbiztosok Tanácsa titkárságvezetője helyezte el. 1905 forradalmi napjaiban Koljusa egyik nénikéje bújtatta Boncs-Brujevicset a rendőrség elől. Ő pedig hálából kenyeret adott a rokonának. A munkaközösség újságot kötegelt, könyveket, brosúrákat rakodott. Sok ilyesmit adtak ki akkoriban: A kommunizmus ábécéje, Anti-Dühring, ábécéskönyvek, Alkotmány – a nyomdák le se álltak, sok papír volt. Az egész országban terjesztették ezeket a nyomdatermékeket. A rakományért mindig járási és kormányzósági biztosok jöttek. A rakodómunkások kiegészítő élelmiszerjegyet kaptak – negyed font kenyérre. A Népbiztosok Tanácsának titkárságvezetősége minden munkaközösségnek háromhárom ebédjegyet utalt ki egyik étkezőjükbe, a Metropolba. Három akkori ebédtől persze nem lakott jól egy fiatal munkás, mégis komoly pótlást jelentett ez az élelmiszerjegyek mellé. Úgyhogy rakodómunkásnak lenni egy kezdő tudós álmainak netovábbja volt. A munkaközösség más eszközökkel is javította a táplálkozást. Míg a kötegeket pakolták – és nem siették el a dolgot –, a megrakott teherautóról egy fiú lopva kiszívta az „autókonyakot" a „házi tartályba". Akkoriban a rakodómunkások alkohol-gazolin keverékkel dolgoztak Moszkvában. A Szretyenkán volt a fuvaros étterem. Akárcsak azelőtt, most is itt ettek a moszkvai fuvarosok meg a teherautósofőrök – nem voltak valami sokan. Oda jártak a rakodómunkások is mind, tizenkét ember, és a vendéglős mindig kapott egy tartály „autókonyakot". Kupicánként mérte szét az alkoholistáknak. A rakodómunkások cserébe kaptak egy-egy tányér előző napi scsit hússal meg egy darabka igazi kenyeret. Koljusa, miután jóllakott, az egyetemre indult dolgozni, vagy a körbe, ahol éppen Brjuszov nyilakoztatott ki valamit, vagy Andrej Belij olvasott fel. Esetleg futott, hogy meghallgassa Grabar előadását a festészet történetéről; Grabartól Muratov előadására; Muratovtól Trenyovhoz, az óorosz művészetről, a freskókról hallani. Mindent tudni, mindent érteni akart. Vonzotta az ékesszólás, a mögöttes értelem, a bizonytalan formák... Elég mélyen belemerült ezekbe a dolgokba. Csak rágta, rágta ezt az egész filozófiát és művészetelméletet, amíg meg nem győződött róla, hogy „üres dünnyögés" az egész, hogy nem szabad az elbűvölő víziférgeket ilyen szócséplésre cserélni.
Ezért lett biológus, nem pedig művészettörténész. Bár mindig megőrizte érdeklődését a festészet leíró, mindenféle nyakatekertségtól mentes története iránt, ami segített eligazodnia abban, mikor és mi megy végbe a nagyvilágban, melyik művész mit alkotott, mi a szép benne, mi a mesterkélt...

(Folytatjuk)

A. FODOR ÁGNES fordítása

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése