2016. február 8., hétfő

Lev Tolsztoj emlékszám (2)

LEV TOLSZTOJ:
A naplóból


1847. április 8, reggel 6 óra

Az iró ifjúkorában
A remény átok a boldog és áldás a boldogtalan ember számára.
Bár már sokat fejlődtem, amióta elkezdtem nevelni magamat, még mindig roppant elégedetlen vagyok magammal. Az ember minél előbbre halad az öntökéletesítésben, annál jobban látja fogyatékosságait, és igaza van Szókratésznek, aki szerint az ember tökéletességének legfelső foka, ha tudja, hogy nem tud semmit.

Április 9, reggel 6 óra

Tökéletesen elégedett vagyok azzal, ahogy tegnap viselkedtem. Kezdek uralkodni a testemen; de szellemi erőim még igen gyengék. Csak türelem és szorgalom – és bizonyos, hogy elérem mindazt, amit akarok.

1851. augusztus 10.

Harmadnapja pompás éjszaka volt, itt ültem Sztarogladkovszkajában,1 házam ablakában, és minden érzékemmel – a tapintást kivéve – gyönyörködtem a természetben. A hold még nem kelt föl, de délkeleten már kezdtek rózsásodni az éjszakai felhőcskék, a könnyű szellő friss illatot sodort felém. A békabrekegés és a tücsökcirpelés valami sejtelmes, egyhangú éjszakai nesszé olvadt össze. Az égbolt tiszta volt, telehintve csillagokkal; á nagy, fényes csillagokon túl parányi csillagrajok látszottak, melyek fehér foltokká álltak össze. Az ember bámulja őket, gyönyörködik bennük, és egyszerre eltűnik minden – és a csillagok mintha közelebb jöttek volna. Tetszik nekem ez az érzékcsalódás.
Nem tudom, miképp ábrándoznak mások, de mindabból, amit csak hallottam vagy olvastam, az derül ki, hogy egész másképp, mint jómagam. Azt mondják, vannak, akik a szép természet látványától elméláznak az Isten nagyságán, az ember kicsinységén; a szerelmesek kedvesük arcát látják a víz mélyén. Mások azt állítják: úgy érzik, mintha a hegyek megszólítanák, a falevélkék beszélnének hozzá, áfák hívnák valahová. Hogy juthat az ember eszébe ilyen gondolat? Komoly igyekezet kell ahhoz, hogy ilyen ostobaságot bemagyarázzunk magunknak. Ahogy idősödöm, egyre jobban megbékélek azzal a sokféle mesterkéltséggel (affectation), mely életünket, beszédünket stb. elárasztja; de ehhez a mesterkéltséghez; minden erőfeszítésem ellenére se vagyok képes hozzászokni. Amikor azzal foglalkozom, amit ábrándozásnak neveznek, sose jut eszembe egyetlen értelmes gondolat sem; ellenkezőleg – képzeletemben csupa ostoba gondolat fut át, olyanok, amelyek képtelenek megragadni figyelmemet. Mikor aztán olyan gondolatra bukkanok, mely újabb gondolatok egész sorát vonzza, egyszeriben elillan az erkölcsi lustaságnak az a kellemes állapota, melyet ábrándozásnak nevezek, és elkezdek gondolkodni.
Nem tudom, mi módon villantak fel csapongó képzeletemben a cigányozással töltött éjszakák emlékei. Katya dalai, szeme, mosolya, keble, gyengéd szavai még frissen élnek emlékezetemben, minek írnék róla, hisz egész másról akarok beszélni. Észrevettem, hogy hajlamos vagyok a kitérőkre ; márpedig éppen ez a rossz szokásom, nem pedig – mint korábban hittem – a gondolatok bősége az, ami gyakran megakadályoz az írásban, és arra kényszerít, hogy felálljak az íróasztal mellől, és egész máson kezdjek el gondolkodni, mint amiről írtam. Veszedelmes szokás. Bár kedvenc írómnak, Sterne-nek óriási tehetsége van a meséléshez és az okos csevegéshez, a kitérők még az ő műveiben is nehézkesek. Aki megismerte a cigányokat, nem tud leszokni arról, hogy minduntalan a dalaikat dúdolja, jól vagy rosszul, de mindig élvezettel, olyan élénk marad az emlékük. Néha egyetlen jellegzetes vonás képes rá, hogy egész sereg eseményt idézzen fel, amely ezzel a vonással kapcsolatos. Nehéz meghatározni, mi volt a cigányok énekének az a jellegzetes vonása. Talán a szavak sajátos kiejtése, a cifrázás (fioratúra) egy sajátos válfaja és a különleges hangsúly.
Egy ilyen dalt, a Mondd, miértet dúdolgattam tehát, ez ugyan nem legkedvesebb nótáim közül való, de ez volt az, melyet Katya énekelt az ölemben ülve azon az estén, amikor azt magyarázta, hogy csak engem szeret, másokhoz azért kedves, mert a kórus megköveteli, de rajtam kívül senkinek nem engedi meg azokat a szabadosságokat, melyeket a szemérem fátyla kell hogy takarjon. Akkor este igazán hittem ezt a ravasz cigányfecsegést, jól éreztem magam, és egyetlen „vendég" sem zavart meg, ezért szeretem azt az estét és azt a nótát. Nagy átéléssel énekeltem, nem zavartattam magam, hangom nem akadozott, nem hibáztam el a hajlításokat, és nagy élvezettel hallgattam saját magam. A hiúság szokás szerint ismét belopódzott a lelkembe. „Nagyon kellemes hallgatnom önmagamat – gondoltam –, de bizonyára még kellemesebb másoknak hallgatni engem"; egyenest irigyeltem gyönyörűségüket, melytől én meg voltam fosztva; egy pillanatnyi szünetet tartottam, belefüleltem az éjszaka hangjaiba, hogy aztán még nagyobb átérzéssel nekifogjak a következő szakasznak, de ekkor neszezest hallottam az ablakom alatt. „Ki az?" – „Én vagyok, uram" – felelte egy hang, melyet nem ismertem föl, bár oly határozottan csengett, mintha biztos lenne, hogy ez a válasz tökéletesen kielégítő. „Ki az az én? – kérdeztem, bosszúsan attól, hogy valami profán alak megzavarta ábrándozásomat és dalolásomat. „Épp hazafelé tartottam, uram, aztán megálltam hallgatni." – „Á, te vagy az, Marka?"2 – „Én, hát, uram. A nagyságos úr méltóztatik ezeket a kalmük nótákat énekelni?" – „Kalmük nótákat?" – „Csak hallgatom" – folytatta, észre se véve bosszúságomat és sértődöttségemet, hogy az ő lamentálásukra hasonlít. – „Igen, kalmük nóták." Kellett nekem, hogy ez a sánta Marka az ostoba fecsegésével elrontsa a gyönyörűségemet! Ezután persze nem folytathattam se az ábrándozást, se az éneket. Most egyszerre úgy gondoltam, hogy nagyon rosszul éneklek, s hogy a nevetést, amit az imént a szomszéd udvarból hallottam, az én nótázásom váltotta ki. A kellemetlen érzés kijózanított. Tanulni nem tudtam, aludni sem volt kedvem; ráadásul Marka szemmel láthatólag jó kedvében lehetett, és tulajdonképpen teljesen ártatlan eszköze volt kiábrándíttatásomnak. Csodálkozásomat fejeztem ki, hogy még nem alszik, erre roppant nyakatekert és érthetetlen szavakkal kifejtette, hogy álmatlanság gyötri. Belemelegedtünk a beszélgetésbe. Amikor megtudta, hogy nincs kedvem aludni, engedélyt kért, hogy bejöhessen hozzám, én beleegyeztem, és Marka a mankóit fogva letelepedett az ágyammal szemközt.
Marka, akit valójában Lukának hívnak, olyan érdekes és annyira tipikusan kozák egyéniség, hogy érdemes elidőzni mellette. Házigazdám Japiska... ,3 aki nagy kópé és tréfacsináló, azon az alapon keresztelte el Markának, mert szerinte három apostol van: Luka, Marka és Vértanú Nyikita, de mind a három egykutya. Ezért keresztelte hát el Lukaskát Markának, és ezt a nevet átvette az egész falu.
Marka huszonöt esztendős forma, alacsony termetű nyomorék; az egyik lába aránytalanul kicsi törzséhez képest, a másik aránytalanul kicsi és görbe az egyikhez képest; ennek ellenére, vagy talán éppen ezért – hogy el ne veszítse egyensúlyát –, meglehetős gyorsan jár, mégpedig nemcsak mankón, hanem anélkül is, oly módon, hogy egyik lábával majdnem a fél talpára támaszkodik, másikkal épp csak a lábujja hegyére. Ha ül, azt mondanánk rá, hogy középtermetű, jó felépítésű férfi. Érdekes, hogy akármilyen magas széken ül is, a lába mindig eléri a padlót. Tartásának ez a sajátossága mindig meglepett; először annak tulajdonítottam, hogy ennyire ki tudja nyújtani a lábát; de ahogy alaposabban kitanulmányoztam, rájöttem, hogy az ok hátgerincének rendkívüli hajlékonysága és hátuljának az a képessége, hogy a legkülönbözőbb helyzeteket tudja fölvenni. Szemből nézve úgy látszik, nem is ül rajta a széken, hanem csak nekitámaszkodik és hátradől, hogy karját a szék támlája mögé vesse (ez kedvenc póza); de amikor háta mögé kerültem, legnagyobb csodálkozásomra úgy találtam, hogy tartása tökéletesen megfelel az ülés követelményeinek.
Arca nem szép; kozák mód simára nyírott, kis feje, elég magas, okos homloka van, alóla ravaszkás szürke szempár tekint ki, melyből nem hiányzik a tűz sem, orra hegye lefelé hajlik, széles ajka előreugrik, állat rőt kecskeszakáll fedi – ezek arca jellegzetességei. Személyét általában vidámság, önelégültség, ész és félénkség jellemzi. Erkölcsi tekintetben nem tudnám jellemezni, de leírom, milyennek mutatkozott az akkor kezdődő beszélgetésben. Már korábban is volt dolgunk, egyszer-kétszer elbeszélgettünk. Ugyanaznap történt, hogy odajött hozzám, amint csomagoltam a másnapi utazáshoz. Épp ott ült nálam Japiska, akitől Marka fél, mivel – teljes joggal – úgy véli, hogy amaz irigyelni fog mindent, amit őneki ajándékozok. Markát választottam tanítómul a kumik nyelvben. „Volna nekem, kegyelmes uram, hogy úgy mondjam (kedveli azt a töltelék mondatot) egy aprócska kérésem" – „Éspedig?" – „Engedje meg, hogy később mondhassam el: különben – szólt aztán meggondolva magát, és mosolyogva Japiskára pillantott –, ha méltóztatna adni egy ceruzát meg egy kis papirost, akkor írásban..." Megmutattam az asztalon az írókészletemet, ő pedig fogott egy lapot, két lábát és mankóit valami különös csomóba rendezve letelepedett a padlón, fejét félrebillentette, és a ceruzát nyálazgatva, mosolyogva, nagy erőfeszítéssel teleírta térdén ákombákomokkal a papírt; öt perc múlva átnyújtotta girbegurba sorokkal írt episztoláját, és Japiskához fordulva azt mondta: „Látod, bátyám, itt ülsz, mégse tudod, mi van ide írva." – „Ni, az írástudó!" – felelte az csúfondárosan. – „Bátorkodom arra kérni, kegyelmes uram, hogyha méltóztatik kegyes lenni, mármint az úti szamovárt illetőleg, és előre is készséggel megszolgálom, ha régi és nem szükségeltetik." A mosolyt, melynek kíséretében azt mondtam: – „Jól van, vidd", – bizonyára irodalmi tehetsége elismerésének vette; mivel ugyanazzal az önelégült és ravasz mosollyal válaszolt, amellyel az imént Japiskához szólt. – Ennyi az egész.
Éjszaka a következő beszélgetés alakult ki köztünk. „Még nem méltóztatik pihenni?" – „Nem, nem tudok elaludni; hát te merre jártál?" – „Nekem se volt, megvallom, aludhatnékom – sétáltam egyet a faluban, benéztem valahová, aztán most épp hazafelé tartottam." Meg kell jegyezzem, amikor behívtam és beszédbe elegyedtem vele, volt egy titkos célom: nem lenne-e a Mercuriusom, nem vállalná-e el azt a feladatot, melyet tudom, nagyon szeret, s ezért nem képes egyenest a nevén nevezni. Én úgy vagyok vele, hogy ha valamit nem hévből csinálok, hanem átgondoltan, sehogy se tudom rászánni magam, hogy a nevén nevezzem és egyszerűen nekifogjak. Az ő beszédjének az a különlegessége, hogy kétféle hangnemben szól: egyik fajtát, a közönségeset, olyan esetben használja, amikor semmi különösebbet vagy kellemeset nem vár; ilyen esetekben egyszerűen és szerényen viselkedik; amikor viszont beszélgetés közben olyasmire tér ki, ami kizökkenti a megszokott kerékvágásból, nyakatekert, érthetetlen nyelven, bonyolult körmondatokban kezd beszélni; ilyenkor még a külseje is teljesen megváltozik: szeme szokatlan fényt kap, szája határozatlan mosolyra húzódik, egész teste mozgásba jön, valósággal magán kívül van. Marka beszéde és történetei nagyon szórakoztatóak, különösen közbenjárása K.L... érdekében, aki „nagyon le volt kötelezve" neki, és aki, amikor elérte az áhított célt, gyenge egészsége folytán nem tudott élni Marka fáradozásainak eredményével.

Augusztus 22.

Huszonnyolcadikán születésnapom lesz, huszonhárom éves leszek; szeretném, ha ettől a naptól kezdve a magam elé tűzött célok szellemében élnék. (...)
Napkeltétől rendbe rakom papírjaimat, számláimat, könyveimet, dolgozataimat; aztán elrendezem gondolataimat és másolni kezdem a regény első fejezetét. Ebéd után (keveset enni!) tatár nyelv, rajzolás, lőgyakorlat, séta és olvasás.

1853. október 24.

Korábban keltem a szokásosnál, és nekiültem írni az utolsó fejezetet. Sok gondolatom gyűlt össze; de valami leküzdhetetlen viszolygás akadályozott benne, hogy befejezzem. A műben, akárcsak az életben, a múlt meghatározza a jövőt – a zavaros művet nehéz lelkesedéssel, következésképpen jól folytatni. Gondolkodtam a változtatásokon a Serdülőkorban,4 de nem tettem egyet sem. Leghelyesebb hevenyészve följegyezni a megjegyzéseket, aztán egyszerűen neki kell látni átmásolni az egészet.
Ebédig az 1799-es orosz–francia háború kritikáját olvastam, ebéd után pedig minden különösebb kedv nélkül elmentem célba lőni Gromannal. A gyönyörű idő elcsábított, elmentem vadászni, és lőttem egy nyulat. Vacsora után tizenkettőig kártyáztam. Milyen könnyen alakulnak ki a rossz szokások! Már hozzászoktam, hogy vacsora után játszom.
Olvasás, főképp tisztán szépirodalmi mű olvasása közben leginkább a szerző jelleme érdekel, ahogy a műben kifejeződik. De vannak olyan művek is, ahol a szerző leplezi vagy többször is változtatja véleményét. A legkellemesebbek azok, amelyekben a szerző úgy tesz, mintha el akarná rejteni személyes nézetét, mégis hűen kitart mellette, valahányszor színt kell vallania. A legsivárabbak viszont azok, amelyekben a szerző nézete oly gyakran változik, hogy végül tökéletesen elvész.

Október 25.

Délelőtt átnéztem a Serdülőkort, elhatároztam, hogy újra lemásolom, és döntöttem a változtatásokról, átrendezésekről és toldásokról, amelyeket el kell végeznem rajta. Tíz óra felé elmentem vadászni, és estig oda voltam. Elolvastam a Szovremennyik legutóbbi, igen rossz számát. Megvacsoráztam, és most lefekszem aludni. A mai egész nap morális pihenő volt számomra. Az ember öntudatlanul is gyakran szükségét érzi az ilyesminek.
(...) Kezdem sajnálni, hogy túlságosan sietve küldtem el az Egy biliárdfelíró feljegyzéseit5. Tartalmát tekintve nem sok változtatni, vagy kiegészítenivalót találtam volna rajta, de a formája nincs elég gondosan kidolgozva.

Október 26.

Nem valami korán keltem, és minden tagom sajgott a fáradtságtól. Délelőtt rendesen dolgoztam a Serdülőkor másolásán és rendbetételén, de hamarosan elhívtak ebédelni, ebéd után pedig olvasgattam egy kicsit.
Mindig természetellenesnek éreztem azokat a leírásokat, melyek arról szólnak, hogyan küzd a jó és a rossz a helytelen cselekedetre készülő emberben. Az ember könnyen és észrevétlenül teszi a rosszat, és csak jóval később rémül meg és csodálkozik el azon, amit csinált.
Az egyszerű nép a maga munkával és nélkülözéssel teli életével olyannyira felettünk áll, hogy a magunkfajtának egyszerűen nem illik a rosszat keresni és azt leírni benne. Megvan bennük a rossz, de jobb ha nem mondunk róla mást csak csupa jót (mint a halottról). Ez Turgenyev erénye, és Grigorovics Halászokjának 6 fogyatékossága. Kit érdekelhetnek e szánalomra méltó érdemekben gazdag osztálynak a vétkei? Több benne a jó, mint a rossz; ezért természetesebb és nemesebb az előbbi okait keresni, mint az utóbbiakét.
Régebben úgy gondoltam, hogy ha egyszer elhatároztam, hogy alapos és gondos leszek dolgaimban, képes leszek követni ezt a szabályt; aztán a gyakran ismételgetett és soha pontosan be nem tartott szabályok kezdtek meggyőzni arról, hogy ezeknek semmi hasznuk; most arról kezdek meggyőződni, hogy ezek a hol gyengülő, hol újra megújuló rohamok, ez a periodikusan ismétlődő önkontroll normális jelenség.
Hozzá kell szoknom, hogy mindig mindenütt gondosan és világosan fogalmazzak, mert az ember hajlamos rá, hogy a gondolat homályosságát vagy hamisságát ösztönösen mesterkélt fordulatokkal, javításokkal és lendülettel igyekezzen elleplezni önmaga elől.

1863. február 8.

Jasznaján vagyunk. Iszlenyjev és Szerjozsa megzavart ugyan bennünket, mégis olyan jó, olyan jó! Annyira szeretem őt.10 A gazdaság és a folyóirat ügyei jól állnak. Az egyetemisták terhemre vannak a helyzetük természetellenessége és akaratlan féltékenységük miatt. Ez utóbbiért egyébként nem neheztelek rájuk. Milyen világos most minden számomra. Fiatalos rajongás volt ez az egész, majdnemhogy komédiázás, amelyet – felnőtté válván – nem tudok folytatni. Ő a mindenem. Ő még nem tudja, nem érti, mennyire átformál engem, összehasonlíthatatlanul jobban, mint én őt. Csak nem tudatosan. Tudatos igyekezetünk – az enyém is, az övé is – hasztalan. Út közben az jutott eszembe, hogy a tudomány egy-egy felfedezése: egy új látásmód felfedezése, melyek birtokában az, ami régebben helytelen volt, helyesnek és következetesnek látszik, más oldalak viszont sötétebbé válnak. Tudom például, hogy a vas hideg, a bunda meleg, a nap felkel, lemegy, a test meghal, a lélek halhatatlan. Az új nézőpontból el kell feledkeznem a bundáról és a vasról, és nem tudhatom, mi a bunda és a vas, és nem láthatok mást, mint egymást taszító és vonzó atomokat, melyek úgy helyezkednek el, hogy jó vagy rossz vezetőivé válnak valaminek, amit hőnek nevezünk; vagy el kell feledkeznem arról, hogy a nap felkel és lemegy, hogy mi a hajnalpír, mi a felhő, és el kell képzelnem, hogy a föld forog, és vele keringek én is. (Sok mindent meg lehet magyarázni az ismert úton ezzel a nézettel, de ez a nézet nem maga az igazság, mert egyoldalú.) A vegytannál még inkább ez a helyzet. Vagy például felejtsem el, hogy lélekből és testből állok, ehelyett gondoljak arra, hogy test és ideg vagyok. Az orvostudomány szempontjából ez – eredmény; a lélektan szempontjából – ellenkezőleg.

Február 23.

Elkezdtem írni.11 Nem az igazi. Sokáig lapozgattam a papírjaim között. Gondolatok rajzása, és visszatérés vagy visszatérési kísérlet a líraisághoz. Tetszik. Úgy érzem, nem tudok kiforrott gondolat és lelkesedés nélkül írni...

1901. február 6. Moszkva

(...) Elég sok mindent feljegyeztem és lényegesnek találtam.
1. A legfontosabb, hogy állandóan törekedni kell eloszlatni a kormány által terjesztett ködösítést, miszerint mindent, amit tesz, a rend érdekében, az alattvalók üdvéért teszi. Mindent, amit tesz, azt vagy a maga javára teszi (kirabolja a leigázottakat), vagy azért, hogy leur donner le change12 és elhitesse velük, hogy az ő érdekükben cselekszik.
(...) 6. Az öt külső érzékszervünk kényeztetésére szolgáló eszközök, a díszes lakberendezés, használati tárgyak és ruházat, különösen a nők öltözködésében, ezek gerjesztik a buja vágyakat, így a zene, parfüm, az ínyenc ételek, a sima, kellemes tapintású felületek. A csillogás, a fény, a nap, a fák, a fű, az ég szépsége, sőt az emberi test látványa is, mindenféle mesterséges feldíszítés nélkül, a madarak éneke, a virágok illata, az egyszerű étel, a gyümölcsök íze, a természetes dolgok tapintása nem gerjeszt buja vágyat. Azt a villanyvilágítás, az elegáns öltözetek, a zene, a parfüm, az ínyenc ételek, a sima felületek keltik.

1901. április 22. Moszkva

(...) A pedagógiának három válfaja van, minthogy a gondolkodásnak is három neme van: 1. logikai, 2. tapasztalati és 3. művészi. A tudomány, a tanulás nem más, mint annak elsajátítása, amit okos emberek már előttünk elgondoltak. Az okos emberek mindig ebben a három nemben gondolkodtak: vagy logikai következtetéseket – gondolatokat – vontak le valamely tételből: matematika és matematikai tudományok; vagy megfigyeléseket végeztek és a megfigyelt jelenségeket elkülönítve a többitől, következtetésekre jutottak a jelenségek okaira és okozataira vonatkozóan; vagy leírták azt, amit láttak, tudtak, elképzeltek. Röviden: 1. gondolkodtak, 2. megfigyeltek, 3. kifejeztek. Ezért a tudomány három neme 1. matematikai tudományok, 2. tapasztalati tudományok és 3. nyelvek (…)

1903. március 11. Jasznaja Poljana

Mindegyre próbálgatom az élet meghatározását, de elégedetlen vagyok vele. Tegnapelőtt megfogalmaztam, de megint csak át kell fogalmazni. De mielőtt belefognék, szeretnék feljegyezni néhány gondolatot ebből az időszakból.
Egészségem jelentősen javult. Tegnap megérkezett Ljova. És boldog vagyok, hogy megint olyan jó vele lennem (...)
1. Csak akkor élünk, amikor tulajdon lelki „én"-ünkre eszmélünk. Ez pedig a lelki öröm pillanataiban, vagy a lelki tényezőnek az állati tényezővel folytatott küzdelme pillanataiban van így.
2. Nem egészen kiderített mozzanat, hogy gyakran (talán mindig) elégedetlenségünk és elégedettségünk az élettel, az eseményekkel kapcsolatos benyomásaink, nem mindig magukból ezekből az eseményekből erednek, hanem lelkiállapotunkból. Ilyen nagyon bonyolult és meghatározott lelkiállapot nagyon sokféle van. Igy a szégyen állapota, a rosszallás, a meghatottság, az emlékezés, a szomorúság, a vidámság, a nyomottság, a könnyedség állapota. Hogy jönnek létre ezek az állapotok? Nem tudom. De azt tudom, hogy ha a szégyen állapotában vagyok, akkor mindent szégyellek, és ha nincs mire irányulnia a szégyenemnek, akkor tárgyatlanul is szégyenkezem. Ugyanígy van a rosszallás, a meghatottság, valamint az emlékezés állapotával is, bármilyen furcsán hangozzék ez. Az ember egyre csak emlékezik, holott semmi emlékeznivalója, vagy arra emlékezik, ami most történik, vagy arra, hogy erre már emlékezett már régebben, és ugyanígy van ez a szomorúsággal, a vidámsággal... és sok más állapottal, amelyet meg kell határozni és végig kell gondolni eredetüket.
(...) 4. Az emberek, a liberális politikusok vagy általában a mindenféle doktrinerek, gyakran úgy látják jónak, hogy felveszik a harcot a hazugságok egyik formájával, és közben érvényesülni hagyják a többi hazugságot, azzal nem szállnak szembe. Ez ugyanolyan, mint hogyha árvíz idején a ránk zúduló áradatot egyik helyen megállítanánk, s hagynánk, hogy a többi betörésből zuhogó ár elborítson...

Hajól tudom, 1903. november 30. Jasznaja Poljana

(...) Tegnapelőtt azt álmodtam, hogy formáját tekintve komikus elbeszélést írok egy parasztról, aki mindenféle érthetetlen szavakat zagyvál, az elbeszélés azonban nagyon megható. Nagyon jól éreztem magam. Egyáltalán, egész éjjel valami különös frissességgel működött az agyam: elképzeltem három népi típust is: az egyik vasgyúró, dalia, lassan mozduló, de olykor elkapja az őrület, valósággal vadállattá válik ilyenkor. A másik fecsegő, hencegő, költő, néha gyengéd és önfeláldozó. A harmadik önző, de szép, tehetséges és nőcsábász.
Mindennap szeretnék legalább egy keveset megírni emlékeimből.

1904. január 22. Jasznaja Poljana

(...) Tisztázni kell az ember viszonyát a kormányhoz. Ez a viszony nem lehet felemás: vagy a kormány a rend szükséges feltétele, és akkor alá kell vetnünk magunkat neki és szolgálnunk kell; vagy el kell ismernünk, mint ahogy én elismerem, s mint ahogy lehetetlen el nem ismerni, hogy a kormány banditatársaság, és akkor azonkívül, hogy törekedni kell e banditák megvilágosítására, meggyőzéssel rábírni őket, hogy hagyjanak föl a banditizmussal, magunkat, amennyire csak lehetséges, el kell határolnunk attól, hogy a banditákkal megosszuk zsákmányukat, részt vegyünk annak felhasználásában. A legfontosabb az, hogy ne tegyünk úgy, mint most a liberálisok: szükségesnek ismerik el a kormányt és saját eszközeivel próbálnak harcolni ellene. Ez gyerekes játék (...)

1904. április 29. Jasznaja Poljana

(...) Az ember csakis saját élete révén ismerhet meg valamit teljességgel. Teljességgel magamat, ismerem, egész önmagamat a születés függönyéig és a halál függönye előtt. Azáltal ismerem magamat, hogy én – én vagyok. Ez a legmagasabb vagy még inkább a legmélyebb tudás. A következő az érzékelés útján nyert tudás: hallok, látok, tapintok. Ez külső tudás; tudom, hogy ez van, de nem ismerem úgy, mint önmagamat, hogy mi az, amit látok, hallok, tapasztalok. Nem tudom, hogy a maga részéről mit érez, mit tud. A harmadik tudás még kevésbé mély. Ez az értelem útján szerzett tudás; érzékeinkből nyert vagy más emberek szóbeli közléséből átvett tudás - ilyen a megfontolás, az előrelátás, a következtetés, a tudomány.
Az első. Szomorú vagyok, fájdalmat érzek, unatkozom, boldog vagyok. Ez kétségtelen.
A második. Szagolom az ibolya illatát, látom a fényt és az árnyékot stb., itt már becsúszhat hiba.
A harmadik. Tudom, hogy a föld gömbölyű és forog, hogy létezik Japán és Madagaszkár stb. Ez mind kétséges.
Az élet, úgy gondolom, nem más, mint az, hogy a harmadik és második tudás átalakul elsővé, hogy az ember mindent magában él meg (…)

Most 1905. december 31. éjszakája van, 1906 kezdete.

Ez idő alatt „A kormányhoz, a forradalmárokhoz, a néphez"-t egészítgettem ki. Néha fontosnak látszik, néha gyengének. Egészségem nem rossz. De hiányzik a gondolat elevensége (...) Felemás voltam. Némelykor kora reggel és éjszaka valóban bölcs és jó ember vagyok, némelykor gyenge, nyomorúságos lény, aki nem tudja, mit kezdjen magával. A különbség az, hogy az első igazi állapotom, a másikban pedig tudom, hogy ködben tévelygek.
Még egy világos gondolat jutott eszembe arról, hogy az élet nem más, mint hogy a lelki lényeg végigjárja a tőle elkülönült, egyre szélesedő formát.
Most kezdődik az új, 1906-os esztendő. Uram, segíts meg, hogy teljesíthessem a te akaratodat. Nem azért, hogy valamit tegyek, csakis azért, hogy azt tegyem, amit kell.

1909. január 18. Jasznaja Poljana

(...) Egy napot kihagytam. Nagyon gyenge voltam fizikailag, se tegnap egész nap, se este, se ma nem írtam semmit. Ma csak egy kis kiegészítést írtam a Sztolipinről szóló cikkhez, a cárról, azzal a titkos céllal, hogy kihívjam magam ellen hajszájukat.13 Ez a cél sem valami jó, az pedig még rosszabb, hogy gyűlölettel vagyok iránta. Ki kell javítani. Egy kicsit javítottam a cikken, jobb is lett. Hála istennek – úgy látszik, legyőztem emberi becsvágyamat.
Tegnap éjjel nagyon nem jól voltam, de igen kellemes érzés fogott el, ahogy vártam a halált, nem kívántam, de a legkisebb ellenállást sem tanúsítottam, úgy tekintem, mint bármely természetes és ésszerű lépést vagy eseményt. Úgy érzem, hogy mindenesetre közel van a halál, néhány hét, ha sok, akkor néhány hónap választhat el tőle. Ma egész reggel pasziánszot raktam, de nem fogtam munkához, mert éreztem gyengeségemet. Témáim pedig nagyon jók, nem akarom őket elrontani. Eszembe jutott egy új téma. Mégpedig: hogyan tekinti az újságot, azt, ami ott ki van nyomtatva, a szabad ember, vagyis a valóban vallásos ember. Meg kellene mutatni az emberek eltorzulásának, rabszolga voltának, gyengeségének minden fokozatát – az emberi méltóság elvesztésének fokozatait. Nagyon jól végiggondoltam. Nem tudom, hogyan sikerül majd megírni. Talán holnap. Most este van. Csertkovot várom. Semmit sem kezdeményezek.

1909. március 6. Jasznaja Poljana

Nagyon – azt akartam mondani: rosszul, no jó, nem rosszul – gyöngének érzem magam: a szívem szorul, semmit sem tudok következetesen végiggondolni. A lábam is rosszabb. Nem tudtam, mit kell tennem. Kérdeztem hát magamtól: mit kell tennem, hogy az Istennek, az én uramnak tetsző legyen? És most már világos legalábbis az, hogy mit nem kell, mit nem szabad tennem.
1. Olvastam az újságban a halálos ítéletekről és a bűntettekről, amelyekre kiszabják, s így világossá lett előttem, hogy milyen torzul cselekszik az egyház, amely elleplezi az igazi kereszténységet, elferdíti a lelkiismeretet és az állam, amely törvényesíti, nemcsak igazolja, hanem piedesztál-ra helyezi a gőgöt, a becsvágyat, a haszonlesést, az emberek megalázását és legfőképp mindenfajta erőszakot és az emberölést a háborúban és a kivégzéseken. Az ember azt hinné, mindez olyan világos, de senki sem látja, nem akarja látni. És az egyház meg az állam, holott látja, hogy nőttön nő a rossz, csak csinálja tovább. Olyan ez, mintha szántóvető emberek, akik egyébhez nem értenek s eszközük is csak a szántásvetéshez van, szántóvető munkájukból kell hát megélniük, mégis kiszántanák a sarjadó vetést.
Lehet, hogy annak idején szükség volt az egyház meg az állam tevékenységére, de ma pusztító hatású, és csak folyik tovább.

(1910) Ma, április 13.

Ötkor ébredtem és mindegyre azon gondolkodtam, hogyan találjak kiutat, mit tegyek? És nem tudom. Gondoltam, írni fogok. De még az írás is undorító, ha megmaradok ebben az életben. Beszéljek Szofja Andrejevnával? Elmenjek? Apránként változtassak?... Talán ezt az utóbbit fogom tenni, és ezt tehetem. Akkor sem könnyű. Talán, sőt majdnem bizonyosan, ez a jó. Segíts, segíts te, aki bennem vagy, és mindenben, és aki vagy, akihez könyörgöm és akit szeretek. Szeretlek, igen. És most sírok a szeretettől. Nagyon.

Április 14.

Tegnap nagyon nehéz volt (...) Semmit sem írtam, csak egy fölösleges levelet. Lovagoltam. Nehéz, de nem tudom, mit tegyek. Szása elutazott. Szeretem őt, hiányzik – nem azért, hogy a munkában segítsen, a szívemnek. Goldenvejzerék eljöttek, hogy elbúcsúzzanak tőle. Goldenvejzer zongorázott.14 A gyengeségtől elszomorodtam.
Éjjel fizikailag rosszul voltam, egy kicsit kihat a lelkiállapotomra is. Későn keltem (...) Jó voltam a koldusokhoz is, egy kérelmezőhöz is. Kikocsiztam Ovszjannyikovóba. Elővettem a könyveimet.15 Nem szabad többet írnom. Azt hiszem, ezen a téren megtettem, amit tehettem. Pedig de szeretnék még írni, nagyon szeretnék.
Este Az életről írott gondolataimat javítgattam. Most tizenkét óra van. Lefekszem. Még mindig rossz a lelkiállapotom. Vigyázz, tartsd magad, Lev Nyikolajevics.

Szeptember 3.

Tegnap reggel jártam egyet, Obrazcovkáig nem jutottam el. Hazajöttem, és olyan hévvel fogtam az íráshoz, amilyet régóta nem tapasztaltam.16 Ellovagoltam Trehanyetovóba egy muzsikhoz. A ló felbukott. Erős benyomást tett rám az öreg, öregebb nálam, csépelnek nála. Mamontova. Szása megérkezett. Itthon változatlanul nyomasztó a helyzet. Tartsd magad, Lev Nyikolajevics. Igyekszem. Este nem akartam kártyázni, de beültem mások helyett.

Szeptember 4.

Keveset aludtam, korán reggel ellovagoltam Trehanyetovóba és Obrazcovkába. Elborzasztó szegénység. Alig tudom elfojtani a könnyeimet. Levelek. Az egyik szidalmaz. Jártam egyet a parkban. Aludtam egy keveset. Megyek ebédelni (…)

1910. szeptember 5.

Ma későn keltem. Sétáltam a parkban. Feljegyeztem valamit, azt hiszem, egész jó gondolatokat a mozgásról, a térről és az időről. Aztán igyekeztem folytatni a munkát, de keveset végeztem, nem ment. Szörnyű idő volt, eső után meglátogattam Andrej Jakovlevicset.17 Hazakísért. Megérkezett Szofja Andrejevna. Nagyon izgatott, de nem ellenséges. Később megérkezett Sz. Sztahovics. Lefekszem. Tizenegy óra.

Szeptember 6. Kocseti

Betegen ébredtem, bizonyára az öregkori üszkösödés. Jólesett, hogy nem volt kellemetlen érzés, hanem inkább egyenesen kellemes a halál közelsége. Ezenkívül gyengeség, étvágytalanság. Jó hír Transvaalból, az erőszakot elutasítók kolóniájáról.18 Semmit sem ettem, most este van. Megjött a kinematográfus.19 Megpróbálok lemenni, hogy megnézzem. Beszéltem Szofja Andrejevnával, minden jó (…)

(Szeptember 8.) 7-8.

Tegnap jobb volt az egészségem. Csak a lábam fáj és pas pour cetté fois. Ahogy fent elhatároztatott, úgy legyen. Mert már megvan a döntés, csak én nem tudom.
Csak leveleket írtam, egyet az indusnak,20 egyet pedig egy orosznak az erőszak elutasításáról. Szofja Andrejevna egyre ingerültebb és ingerültebb. Nehéz. De tartom magam. Még nem tudom nyugodt szívvel megtenni azt, amit kellene. Félek Csertkov mostanában várható levelétől...21 (...) Szofja Andrejevna mindenképpen azt akarta, hogy Drankov filmezze le velem. Azt hiszem, nem fogok dolgozni. Nyugtalan vagyok. Semmit sem írtam. Jártam a parkban, feljegyeztem egyet-mást. Levelet kaptam Csertkovtól, külön Szofja Andrejevna is. Még ezt megelőzően nehéz beszélgetésünk volt az elutazásomról. Védtem a szabadságomat. Elmegyek, amikor úgy látom jónak. Nagyon szomorú dolog, persze, mert rossz vagyok. Lefekszem aludni.

Október 2.

Betegen ébredtem. Jártam egyet. Kellemetlen északi szél. Semmit sem jegyeztem fel, de éjszaka nagyon jól, tisztán elgondoltam, milyen kitűnő művészi ábrázolást lehetne adni a gazdagok és a hivatalnok osztályok, illetve a paraszt dolgozók életének egész sekélyességéről, és itt is, ott is megmutatni legalább egy, a lelke szerint igazi embert. Esetleg egy asszonyt és egy férfit. Milyen jó lehetne! És hogy vonz ez a gondolat. Milyen nagy mű lehetne. És már el is gondolom anélkül, hogy a következményekre gondolnék, amelyek pedig minden igazi műben, így minden igazi műalkotásban is olyan jelentősek. Milyen nagyszerű is lenne. Tegnap Maupassant novelláját olvastam, és ettől kedvem támadt, hogy ábrázoljam az élet sekélyességét, amilyennek ismerem, és éjszaka eszembe jutott, hogy ebben a sekélységben el kellene helyezni egy eleven lelkű embert... Talán lesz is belőle valami (... )22

SOPRONI ANDRÁS, MAKAI IMRE, ELBERT JÁNOS fordításai


Jegyzetek:

1 Tolsztoj 1851-ben lépett katonai szolgálatba, egyik első állomáshelye volt az Észak-Kaukázusban fekvő Sztarogladkovszkaja.
2 Marka: Luka Szehin, fiatal kozák Sztarogladkovszkaja kozák faluból. Tolsztoj felhasználta egyes vonásait a Kozákokban, Lukaska alakjában.
3 Japiska: pontosabban Jepiska, Jepifan Szehin, öreg grebenyi kozák, Sztarogladkovszkaja kozák faluból. A Kozákok Jepiskájának prototípusa.
4 Az önéletrajzi trilógia második részéről van szó.
5 Az elbeszélés a Szovremennyikben jelent meg (1855./1.).
6 A „naturális iskolához" tartozó Grigorovics regényében Tolsztoj voltaképp a tényékhez való túlzott tapadást kifogásolta.
10 Feleségéről, Szofja Andrejevnáról van szó, akivel Tolsztoj 1862. szeptember 23-án kötött házasságot.
11 Talán a Holsztomert vagy a Háború és béke első változatát.
12 becsapja őket (fr.)
13 Tolsztoj arra az újsághírre, hogy II. Miklós „életben hagyta" a jekatyerinoszlavi vasútvonalon kitört felkelés harminckét résztvevőjét, A halálbüntetés és a kereszténység című cikkébe kiegészítést illesztett, amelyben szemére veti a cárnak, hogy „csak századrésze ez annak a számnak, ahány embert kívánságára vagy beleegyezésével kivégeztek".
14 A. B. Goldenvejzer zongoraművész Tolsztoj szoros baráti köréhez tartozott.
15 Tolsztoj Abból jön minden rossz című komédiáján dolgozva elővette A műveltség gyümölcse című darabját, azt olvasgatta.
16 A feljegyzés a Nincsenek bűnösök a világon című befejezetlenül maradt elbeszélés egyik változatának munkáira vonatkozik.
17 A. J. Grigorjev parasztot, akinek Kocseti közelében volt tanyája.
18 Tolsztoj a dél-afrikai Transvaalból levelet kapott Mahatma Gandhitól és barátjától, G. Kallenbach-tól, amelyben értesítették, hogy Johannesburg mellett farmot létesítettek a fajgyűlölők megtorlásától menekülő indiaiaknak, akik állampolgári kötelezettségük megtagadásával harcolnak jogaikért.
19 A. I. Drankov filmoperatőr elhozta Tolsztojnak levetíteni a Jasznaja Poljanában régebben készített képsorait és egyben újabb felvételeket forgatott.
20 Tolsztoj Mahatma Gandhi augusztus 15-i levelére válaszolt.
21 V. G. Csertkov igyekezett levelében mindent megmagyarázni Tolsztoj feleségének. 1910. szeptember 6-i levele azonban csak további bonyodalmakat eredményezett kapcsolataikban.
22 A terv nem valósult meg, Tolsztoj 1910. október 28-án hajnalban elhagyta Jasznaja Poljanát, az op-tyinai kolostorba utazott, majd innen orvosa, Dusán Makoviczky ás Csertkov titkára, Szergejenko társaságában, Samorgyinóba. Október 31-én Kozelszk állomáson egy déli irányba menő vonatra szálltak, de csak Asztapovo állomásig jutottak el. Tolsztoj lázas beteg lett, az utazást meg kellett szakítani. Az állomásfőnök egész lakását Tolsztoj rendelkezésére bocsátotta. Utolsó naplóbejegyzésének kelte november 3.: „Váljon minden a mások hasznára, meg az éri üdvömre." 1910. november 7-én reggel 6 órakor halt meg,

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 9. szám

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése