2016. február 11., csütörtök

Lev Tolsztoj emlékszám (6)

HENRI TROYAT:
Válasz a Szovjet Irodalom kérdésére

A Lev Tolsztoj emlékszám szerkesztői kérdést intéztek több neves külföldi iróhoz: Mit adott önnek Tolsztoj művészi világa? A lapszám közölte többek között James Aldridge (Anglia), Armand Lanoux (Franciaország), Zdenek Pluhár (Csehszlovákia), Charles Snow (Anglia), Henri Troyat (Franciaország) válaszait. Mi e legutóbbinak adunk helyet; Troyat ugyanis szerzője annak az igen népszerű, nagy terjedelmű Tolsztoj életrajznak (megj. 1965), amely számos országban látott már napvilágot és amit a Tolsztoj-kutatók az egyik legmegbízhatóbb forrásmunkának tartják.

Henri Troyat
Mit lehet erre a kérdésre válaszolni? Véleményem szerint nem egy, hanem legalább száz Tolsztoj létezik, akik azonban egy emberben öltenek testet. És Tolsztoj egyik „én"-je állandó ellentmondásban van a másikkal. Aszkéta akart lenni, de forró, nyughatatlan vére öregkorában sem hagyta, hogy az önmegtartóztatás lelki örömeinek adja át magát. A boldogító szegénységet szerette volna megismerni, de nem volt hozzá bátorsága, hogy nélkülözéseknek tegye ki családját. S amikor elhatározta, hogy többé nem keres pénzt, hozzátartozói jóvoltából továbbra is bőségben élt. Birtokát, Jasznaja Poljanát pusztasággá akarta változtatni, de minél inkább hirdette a magány szükségességét, annál többen gyűltek köréje követői közül. Azt akarta, hogy kiközösítsék az egyházból, de kiátkozása után hírneve a civilizált világ legtávolabbi részébe is eljutott és növekedett. Szerette volna, ha számos követőjéhez hasonlóan őt is elítélik és száműzik, de a cár nem volt hajlandó, hogy őt tegye felelőssé azért az illegális mozgalomért, amelyhez könyvei adták az ösztönzést. Tolsztoj kitartóan igyekezett, hogy kijusson neki a fizikai kínszenvedés, az izgalom, a börtön, a kényszermunka – mindaz, amit Dosztojevszkij, noha egyáltalán nem kívánta, a saját bőrén tapasztalt –, de hasztalanul törekedett rá, hogy mártír legyen. S ha néhány bűnöző tragédiája az, hogy nincs büntetése, akkor Tolsztojé az, hogy nem tudott attól a jóléttől megszabadulni, amelyet megtagadott. Tolsztoj az az ember, aki azért szerencsétlen, mert szerencsés. Korunkban, amikor minden az anyagi javak megszerzésére irányul, ugye el lehet ezen elmélkedni? Szerintem Tolsztoj nagysága nem ránk hagyott tanaiban, hanem inkább szenvedésében rejlik, amelyet akkor élt át, amikor tanait az életben akarta megvalósítani; s nem az eljövendő világról hirdetett prófétai látomásában, hanem a jelen világ ábrázolásában, s nem az ég felé vonzódásában, hanem a földről meglevő csodálatos ismereteiben van. Stefan Zweig írta: „Amikor az ember Tolsztojt olvassa, úgy érzi, hogy ablakon át néz a valóságos végtelenbe." És valóban, az embert Tolsztoj minden művében a részletek nagy jelentőségű pontossága ragadja meg. Ez a pontosság megmutatja, hogy az alakokba nem a mindenhatóságától megrészegült alkotó öntött lelket, hanem a reális élet józan megfigyelője, aki egyszerűen és szabadon beszélt mindarról, amit maga körül látott. Ezt a mesteri egyszerűséget Tolsztoj céltudatos munkával érte el; erről tanúskodnak átjavított kéziratai is. Megjegyzéseivel tűzdelte tele őket, s ezek művészi pontossággal elrendezve, mintegy mozaikot képeztek. Egy fölösleges mondat, egy eltúlzott kép elég volt ahhoz, hogy olyan mértékben megrémítse, hogy táviratozott a kiadónak, és azt követelte – miután a kijavított kefelevonatot már elküldte neki –, hogy tartsa vissza a kinyomtatott példányokat addig, amíg nem kap tőle utasítást. S mindenféle művészi mesterkedéstől mentes prózája fölött nincs hatalma a divatnak. Ennek a prózának nincs életkora, nem öregszik – örök. S mindezen kívül – a szó legpontosabb értelmében véve – nem ihletett. Tolsztojban semmi nem volt a jövendőlátóból. Hősei nem égnek misztikus lázban, mint a Dosztojevszkij-hősök. Műveit – Dosztojevszkijtől eltérően – nem járják át a prófétai jövőmondás villámai. Dosztojevszkijt olvasva szinte halljuk az olthatatlan szenvedélytől hevülő szerző lélegzését; Tolsztoj olvasásakor pedig egy olyan ember egyenletes lélegzését, aki nyugodt léptekkel megy a széles úton a verőfényes, déli napsütésben. Grafikusan ábrázolva Dosztojevszkij művészete cikcakk formájú, Tolsztojé – egyenes vonal. Gondolata sohasem megy túl azon a határon, ahol talán az átlagembernek már nem érthető. Tapasztalatainak, gondolatainak határai – a mi határaink. De Tolsztoj mélyebb az átlagembernél, érzi, mi kell az összes élőlénynek. Érzékenysége egyforma erővel jelzi a vadat szimatoló vadászkutya „érzését", és az elsőbálos fiatal lányét. Akár a szénakaszálásról, akár Andrej herceg megsebesüléséről, akár Anna Karenina pusztulásáról van szó, alakjai pszichikumán ezernyi pontos megfigyelést végez, s alakjai, őszintén megvallva, egyáltalán nem rendkívüliek. De nem abban rejlik-e Tolsztoj legnagyobb érdeme, hogy mindörökre a tudatunkba rögzítette azoknak az embereknek az alakját, akik a legkisebb érdeklődést sem váltották volna ki belőlünk, ha az életben találkozunk velük. Hosszú élete során Tolsztoj volt cigánylányokat és bort szerető fiatalember, kártyajátékos, katona, földbirtokos, férj, családfő, az egyház hű fia, a vallás megdöntője, próféta, aszkéta, pedagógus, mágus, a művészet becsmérlője és zseniális író. Ebben a változatosságban van az ereje. Az emberiség Tolsztoj műveiben önmagára ismer, mert ő – de csak ő – maga volt az emberiség.

MAYER RITA fordítása

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 9. szám, 138-139. l.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése