2016. december 29., csütörtök

A mesék világa (9)

Udmurt népmese

A nagy vadász

Udmurt népi kórus
Hajdanában végtelen erdőrengetegek borították az udmurtok földjét. Előfordult, hogy az ember meg akarta látogatni a szomszédját, s míg odaért, három álló napig kószálhatott a sűrű erdőben. Félelmetes volt abban az időben az erdő: vérengző vadállatok éltek benne. Időnként kiirtottak egy-egy erdőrészt. Széles mezők, rétek zöldelltek a sötét fenyvesek helyén. De a vadállatok nem tűntek el. Éhes farkasok törtek sötét éjszakákon a falvakra, juhokat téptek szét, lovakat, teheneket öltek-sebesítettek meg.
Csinálhattak akármit, a farkasoktól nem tudtak megszabadulni az udmurtok. A szegényparasztnak már egyáltalán nem maradt jószága. Éhség fenyegette a népet, a falvakban rémes betegségek terjedtek. Haldoklott már az udmurt nép. Akkor eljött hozzájuk a Nagy Vadász, összegyűjtötte a parasztokat, s azt mondta nekik:
– Öregapáitok híres vadászok voltak hajdanán, az erdőket járták, s a mókus szemét is eltalálták, olyan jól bántak a puskával. Hová lettek a jó lövészek? Miért tűritek el a ragadozók garázdálkodását?
– Semmire sincs már erőnk – válaszolták a Nagy Vadásznak az udmurtok. – Öregapáink dicsősége harcra buzdít bennünket, de hiába teszünk akármit, annyi a farkas, hogy megszámlálni sem tudnánk őket.
Meghagyta ekkor a Nagy Vadász, hogy valamennyi vörös vásznat, kendőt, inget szedjék össze, s hozzák ide eléje. Hamarosan valóságos hegyet raktak vörös kelméikből a Nagy Vadász lába előtt az udmurtok.
– Most fonjatok belőle egy akkora kötelet – folytatta a Nagy Vadász –, hogy be lehessen keríteni vele az egész országot.
Elcsodálkoztak ezen az udmurtok, el sem tudták képzelni, mire kell ekkora nagy kötél, de engedelmesen fonni kezdték, s a Nagy Vadász kívánsága szerint hosszú csíkokra hasogatták szét hozzá a szőtteseket.
– Most fogjátok a puskáitokat – rendelkezett tovább a Nagy Vadász. – Elindulunk mindnyájan együtt, s kipusztítjuk a ragadozókat.
Aztán jelt adott, s az udmurtok megkezdték a támadást. A bekerített farkasok meg rohangáltak össze-vissza, de a vörös kötelet találták mindenfelé.
Az udmurtok megsemmisítették a gyűlölt vadállatokat, s ettől fogva virágzásnak indult az élet országukban. Évről évre gyarapodtak legelőiken a nyájak, gazdag termést adtak a mezők, s véglegesen eltűntek falvaikból a betegségek. Dicsőítették a Nagy Vadászt, s hálából a legszebb ajándékokkal akartak kedveskedni neki. De a Nagy Vadász nem fogadta el az ajándékokat.
– Nem a saját dicsőségemért, gazdagodásomért harcolok – magyarázta az udmurtoknak. – Az elnyomott népek szabadságáért küzdők, erre áldozom életemet, s hogy mindenhol boldogságban és jólétben élhessenek az emberek.
Az udmurtok akkor tudták meg szabadítójuk, a Nagy Vadász nevét, amely bejárta már az egész világot.
Szabadítójuk neve: Lenin.


GERENCSÉR ZSIGMOND fordítása

Forrás: Szovjet Irodalom / A mesék világa, 1978 / 12. szám, 94-95. l.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése