2018. április 22., vasárnap

A végtelenség szomja (Visszatérés 8)

Grigol Abasidze: Tavasz



A kert már zöldbe öltözött.
A föld már hótalan.
Virágoverálban sürög
A tavasz.
              Dolga van.

Ha csöndben lépsz, nyugton leszel
Látod, munkában áll:
Eget vakol, szántót szerel
Erdő, mező, határ.

Vizek felett fecske csiveg
Kottáz kék dallamot,
Serkenek én is,
                        segítek:
Föl! Följebb a napot!

Munkál az új!
                    A jó idő.
Nem restül, nem tunyul. 
Mi is dolgozunk. Friss erők.
Amúgy új-tavaszul.

Lázad a föld, sejt, rügy-zene,
Az ág lángot havaz.
Mondd, ez az élet kellene,
Ha nem lenne tavasz?

Bella István fordítása


Justinas Marcinkievicius: Tél, apámé



Apám nagy fáiról
rég elszállt már minden madár.
Fekete ágakra téli,
hideg csillagok hullnak.

Pihen a sok öreg mjezei szerszám,
eke, kapa, kezek, boronák.
Mintha nem lenne hova menni többé.
Nem lenne csodálkoznivaló.

Élete nehéz csodái ittmaradtak
berámázatlan, megíratlan - 
Ki rámáz be vizet-füvet?
Ki írja le a tavaszt-telet?

Figyelj csak! Hallod majd éjjelente
a közeli istállóban
hogy fújtat, hogy zihál keservesen
a megvénült, hűséges tarka.

Ez mind egyetlen gondolatba fut össze…

Tandori Dezső fordítása


Jevgenyij Vinokurov: Az otthonod



Az otthonod… Meghitt állat-meleg.
A szoba, mint egy kajüt, reng veled.
A pamlag messzi útra készen mozdul,
morajló óceán az ablakon túl.
A szoba már sodródik lassudan.
Naptár a falon. Hányadika van?
Az otthon. Hosszú vándorúton szállás.
Repül veled. Feljebb. Csillagsugárzás.
És gyűrött ágynemű. Fanyar kis füst úszik.
A kisgyerek topog, csörgőt ráz, felbukik.
Kívül hideg. Nincs vissza út! Lebegve
szállunk tovább, feljebb, nem tudni, merre.
A gyermek felgügyög. Tejpára, langymeleg.
Ó, hogy szállnak sziszegve ott kinn a fellegek!

Rab Zsuzsa fordítása

2018. április 21., szombat

A végtelenség szomja (Visszatérés 7)

Bulat Okudzsava: Szentimentális induló



Remény! Majd visszatérek én,
  mikor a trombita lefújja
az utolsó csatát, magasra
  emelve hegyes könyökét.
Remény! Én életben leszek.
  Nem fedezékek sárodúja
való nekem, hanem a jóság,
  az égő gond, amely tiéd.

De hogyha száz év eltelik,
  s te is hiába vársz csodára.
Remény, ha szárnyait fölöttem
  kiterjeszti a vak halál,
szülj rá, hogy keljen fel hamar
  a megsebesült trombitásra
mielőtt engem az utolsó
  fütyülő gránát eltalál.

Ha mégis lesznek új csaták,
  s hogyha az van megírva rólam,
emet ottveszítsem,
  akkor is ott esem el én
a távoli, a hajdani,
  a régi Polgárháborúban,
s poros sisakú komisszárok
  hajolnak szótlanul fölém.

Rab Zsuzsa fordítása


Andrej Voznyeszenszkij: Ősz



Vadkacsa-szárny csattog. A védett
erdő ösvényén tovatűnő
fények: foszló pókháló-fészek,
egy-egy végső bicikli-küllő.

Kövesd a példát. Búcsúzásra
kopogj be utolszor a házba.
Egy asszony lakja. Vacsorát
nem megtérő férjnek csinált.

A reteszt – nékem félretolva
szorítja arcát kabátomra.
Mosoly futja szája-felét;
az is kihuny. Mindent megért. -
Érti az őszi táj hívását,
magház meg otthon szétnyílását…

S bár fiatalon, már didergőn
arra gondol: megáll helyén
a fa, almája bár a földön
s megáll borjával a tehén;

kemény a lét kint a szelekben
síró határban, rengetegben,
de kalászt érlel, dalt csacsog…
Ő meg majd bámul, csak zokog.

Nyúlnak deresen az ablak előtt
Aluminiumosan a mezők. 
Visz rajtuk át a dérbe mállón
a töltésig, melyen vonat pöfög
egy sor idegen, fekete lábnyom.

Illyés Gyula fordítása


Pjotr Vegin: A kert



Ott a fülemüle már belefáradt
szerelmébe. Kislány repült a hintán,
kis tenyere csobogott-csattogott,
mint vízből felcsapódó két halacska.
És volt ott egy emberszemű kutya, 
tűnődőn, mint Tamás, az Aquinói,
szaglászta a rózsákat, orgonákat.
Anyám, vagy inkább egy madonna,
fenségesen az anyaságtól,
a kertben ült. A kutya úgy csaholt,
mintha a szirmokat faggatta volna,
a kislány nevetzűett, rezdült az orgona,
halált sejtőn, mint fülemilének,
a hangok tarka labdaként gurultak…
Megőszülünk majd egyszer valahányan - 
a kutya, én, a kislány és a kert,
a pázsit malachitja és anyám is,
akinek latin nyelvre formált ajka
most hallgat. S talán akkor kiderül majd,
a függőágyban ringatózó gyermek
mért kiáltozta neki összevissza:
„szeretlek, szeretlek, szeretlek!” s hogy mért
mondta ahelyett, hogy „isten veled”
azt hogy szeretlek”, kezét hátradugva.

Rab Zsuzsa fordítása

2018. április 19., csütörtök

A végtelenség szomja (Visszatérés 6)

Ilja Ehrenburg: 1939 január



Szirteket őrlő szelek éjszakája.
A fegyvert vonszoló Hispánia
Észak felé menetelt, s kiabálva
Őrjöngött reggelig a trombita.
Harcos a harcból mentette az ágyút,
A földműves bogárzó barmait
S a gyermekhad a játékot – a bábút,
Melynek a szája elferdült kicsit.
És menni, csak tovább, s meghalni állva,
S földeken szült, kínpólyás csecsemők.
Még nem halt el a sereg trombitája,
Még tábortűz az elválás előtt.
Szöveg nem kellett akkor már a dalnak.
Nem volt szomorúbb csoda sohasem.
A kezekben egy marék föld s a falvak
Vonultak, mint hajók a tengeren.

Vas István fordítása


Jevgenyij Vinokurov: Orosz fiúk



Kisvendéglőkben, sűrű kocsmafüstben,
padlás- meg pincezugban, szerteszét,
sihederek suttogtak lelkesülten.
Oroszországról járta a beszéd.

Orosz fiúk!
             Ők rázták meg keményen
a világot tíz kurta nap alatt,
vezetve lovon, gépkocsin – az élen
divíziókat és brigádokat…

S mint amikor diákkamrában laktak
és félhomályban bújtak könyveket -
az igazság után tovább kutattak,
mikor kezükben kard fényeskedett.

Vas-ezredek robogtak, szél-kavarta
lángok között.
             Ki fogságba esett:
a fal előtt, szemét el nem takarva
nézett a golyóval farkasszemet,

szőkén, a tiszta hit lángjában égve,
megállt.
          Mikor sisakját vette le,
a támeredő revolver csövébe
bámult szeme,
            még álmokkal tele.

Rab Zsuzsa fordítása


Borisz Paszternak: Tavaszi eső



Zselnicére szitál esőt, benedvez
lakkos hintót a fa rezge ága.
Libasorban hold alatt a szín házépülethez
hegedűsök mennek. Polgártársak, láncba!

Kövek, tócsák, s mint könnyteli torok,
mély rózsák égő gyémántja derengőn.
Boldogság párás korbácsa suhog
körös-körül a pillákon, a felhőn.

A sorokat, szél-csapkodta ruhákat,
ajkak erőtől duzzadt mámorát
hold önti gipsz-eposszá, égre lázadt
új mellszoborrá ő formálja át.

Kié a sz sok vér, mely nem ernyed,
tódulva fut a dicsőség fele?
Lüktet kívül, míg aortát és nyelvet
kötegbe ránt a miniszter keze?

Nem éj, nem kórus, nem az éjszaka,
mely íigy üvölt: „Hurrá, Kerenszkij!”
Fénybe törők tündöklő kórusa,
mely a múlt barlangjából kelt ki.

Nem rózsa ez, nem tömeg zaja száll a
színház előtt, de Európa van itt.
Hullámvető, megingó éji árja
a mi aszfaltunkon büszkélkedik.

Fodor András fordítása 

2018. április 17., kedd

A végtelenség szomja (Visszatérés 5)

Ilja Vasz: 1917 októbere



Október, zord arcú hónap,
17. Vad, kormos ősz.
Bősz viharszelek csaholnak,
Most kazánt repeszt a gőz.
Petrográd forr, mint a tenger:
tenger nép kinn az utcán.
Im, felkelt a szegény ember,
kijött ifjú, aggastyán.
Revolvert markol a matróz,
szuronyt tűz a katona.
Hány rekedt géppuska kattog!
Harcban az utcák sora.
Vörös vászon csattog fennen,
rajta ez a mondat ég:
Harcra a gazdagok ellen!
Láncaidat szakítsd szét!
Ragadozók kapzsi karmát
hogy letörjük, itt a perc,
kivívjuk a nép hatalmát.
Mindent megnyersz most, ha mersz.
Az Auróra tűzjelére
A Téli Palota reng,
Bolsevik a harcok hőse -
Porba dőlt a régi rend.
Így történt. A nép kezébe
vette sorsát, életét.
Lenin volt a nép vezére,
véle győzött s győz a nép.

Képes Géza fordítása


Joszif Utkin: Népdal



Nyiss már ajtót, ki van ott?
Ki az, aki kopogott?
- Csak egy koldus, Annuska.
- Adj hát neki kenyeret
s fuss a tóhoz, nézzed meg:
ki sóhajtott 
olyan nagyot,
mintha elnyelnék a habok.
- Csak egy hattyú, Annuska.

- Akkor menj a sövény mögé,
árnyék mitől borul fölé?!
- Fegyverektől, Annuska.

- Nosza, járd körül a házat
s kérdezd meg, hogy milyen század:
honnan jönnek, merre tartnak,
egy kis tejet nem akarnak?
- Nem megyek én, Annuska!

Mert azok, künn, fehérek,
vörös foglyot kísérnek,
a férjedet… Annuska…

Hidas Antal fordítása


Borisz Paszternak: A Kreml az 1918-as év végének viharában



Mint romba dőlt végállomás,
mit a vágány a hónak átadott,
mint kit éjjel szél dühe ráz,
s nemezcsizmában a pusztán vánszorog,

mint aki búsan esdekel
az orkánhoz, míg vége közelít:
a lelkeket ne fújja el,
midőn a homály mindent beborít,

mint csuklyájának bojtjait
fogó futár, kit víg hóförgeteg
mandzsettájánál megszorít,
a kezét bilincsbe-verve rázza meg…

Ám néha! - néha, mint hajó,
mely kurtított pórázon vesztegel,
de szétszakítja csudamód,
s jövője felé bőgve rohan el,

utolsó éjjel, mint fura,
teljes tajték, a Kreml rengeteg
tél vitorláját hordva, ma
széjjelszakítja a gyűlöletet.

Hatalmas, múltba-falazott
éátnoki jelenés gyanánt
rémisztőn, gáttalan robog
a tizenkilencedik évbe át.

Betör hozzád estefelé
az ablakon minden zengő reze.
Nyilván fél – megvillan az év -
nem látja, nem ismerkedik vele.

Az idén bástyáknak-ítélt
maradék néhány nap, s hóförgeteg
tombol, és támolyogva lép -
látszik: hasát vígan nem tömte meg.

Látom már: a komisz idők
tengerén túl, hogy széttört magamat
az új év, mely még el se jött,
bízón megint nevelni kezdi majd.

Eörsi István fordítása

2018. április 16., hétfő

A végtelenség szomja (Visszatérés 4)

Makszim Rilszkij: Csak szívjátok a szivart…



Csak szívjátok a szivart, igyátok ki
A likőrt s kávét. Hetet kongatott
A bosszúálló óra. Vasléptek dübörögnek
A lépcsőházakban, földrengetők,
S nem tudtok elrejtőzni sehová
Mint részeges, ha jön a végső téboly
Nem futhat el a dühödt egerektől.

Gabonatárak kulcsait vessétek
Tajtékzó, süket tenger fenekére
S jól vigyázzatok, kapzsi lovagok,
Nyirkos alagsorokban, az aranyra,
És kifestett szeretőitek ajkát
Csókoljátok meg utoljára. Mert már
Recsegnek a vasajtók, zúg bősz üvöltés
S vér fröccsen fel a magas ablakokra.

Képes Géza fordítása


Makszim Gorkij: A viharmadár dala



Tajtékzó vad tenger felett
szél hajszol kósza felleget.
Felhő alatt, tenger fölött
mintha sötét villám volna,
büszkén száll a Viharmadár.

Szárnya olykor hullámot ér,
máskor nyílként fellegbe fúr
és a felhők hallják hangját,
harsány, bátor hangja boldog.

Mert dalában vihart áhít!
Bús haragját, szenvedelmét
s reményét a győzelemben
hallják hangjából a felhők.

Sirály surramn el sikongva,
riadt szívét nyögve rejti
tengerhullám hűvösébe,
mert remeg, fél a vihartól.

Dunnalúdnép is kiáltoz,
de az élet szent harcában
nem érezhet üdvösséget,
villámlástól visszaretten.

Balga pingvin lomha teste
sziklák közt megbúvik gyáván.
Csak a büszke Viharmadár
szárnyal merész ívben ott fenn,
tengerár felett a légben.

Mind alantabb s egyre zordabb
felhő tornyosul az égen,
s zúgva tör a tengerhullám
villámfények magasába.

Mennydörgés közt tajtékozva
reng a tenger, küzdve széllel.
Most a szél erős marokkal
felragadja víz hullámát
és haraggal dobja vissza
sziklakőre – pozdorjává
törve össze szín-smaragdját.

Viharmadár büszkén szárnyal,
mintha sötét villám volna,
olykor nyílként fellegbe fúr,
szárnya víz hullámát tépi.

Ott suhan mint zordon démon,
vihardémon… száll sötéten,
most kacagva, majd zokogva…
fellegek fölött kacag most,
örömében zokog máskor.

Mindenérző démon – érzi:
fáradóban a vihar már,
tudja jól, hogy nem sokáig
takarja a napot felleg,
nem soká takarja már!

Szél süvölt… és mennydörög még…
Kékes lánggal tündökölve
száll a felleg víz tükrére.
Tenger fogja fel a villám

nyílvesszőit és eloltja. 
Tűzkígyóként felcikázik
víz tükrében, majd elvész a
villám vakító visszfénye.

- Vad vihar jő nemsokára!

Viharmadár hangja szól így
villámlások közt merészern,
zúgó tengerár fölött is
győzelemnek prófétája:

- Jöjj, vihar, s légy még erősebb!

Lányi Sarolta fordítása


Vlagyimir Majakovszkij: Mi



Kúszunk kókuszpálmák pergőlomb-pillái alatt,
hogy a homályt a sivatagról letépjük,
a csatornák szikkadt ajkán meglessük -
villanását a csatahajók mosolyának.
Dermedj, düh!
Csillagzatok lobbanó máglyájára
hogy engedném magábaroskadt, elvadult
                                     anyánkat?
Út – pokolkút – vadíts, vagy remegjen
                                     a teherhúzók orrcimpája!
Tűzhányók részeg torkát tágítsd, mikor a füstöt
                                     ontják!
Angyalok fehér pelyhét szórjuk majd
                                     szerelmeseink kalapjára,
s boának nyírjuk le az üstökösök hosszú
                                     fénybozontját.

Tamkó Sirató Károly fordítása

2018. április 15., vasárnap

A végtelenség szomja (Visszatérés-3)

Jevgenyij Vinokurov: A század elején



Roskadnak régi rőzsegátak.
A láp nehéz párát lehel.
Platon Karatajevre vártak,
Raszputyin jött helyette el.

Sírdogált az anyóka lopva: 
vén fejjel meghibbant talán -
puskatust fogott az apóka,
s verekedett Szvecsnaja Szlobodán!

Gyötrődés várt az ifjúságra.
Hó porzik lovasok alatt. 
Az Ideál fejszéje vágja
az orosz hétköznapokat.

Jósol a bank előtt cigánylány,
akár a légy, erőszakos.

Apám egy dalt pönget gitárján,
Mill könyvét olvasgatja most.

Hókák, pejek szállnak robogva,
gyeplő-tépve völgyen-hegyen.

S az elégikus orosz trojka
ágyútalppá vált hirtelen.

Rab Zsuzsa fordítása


Anna Ahmatova: A szmolenszki temetőben



Hát minden ide torkollt: ebédek, telekkönyvek,
rangok és cselszövések, színházi páholyok…
Rozsdás angyalka hullat a sírra száraz könnyet,
nemesi koronákon lassú eső csorog.
Morajlott messziről, mint vészjósló haditábor -
a titkok földje volt még a nem-ismert Kelet.
Viktoriánus szellem szivárgott Angliából,
kánkán örvénye forgott, konfetti repkedett.

Rab Zsuzsa fordítása


Anna Ahmatova: Fantom

Lámpák csikorgó gömbjei
korán kigyúlva imbolyognak.
Tiszta a fénye, ünnepi
a hullongó hócsillagoknak.

Mintha űznék a lovakat,
gyorsul az ügetés veszettül -
szállnak a könnyű hó alatt,
a kékes hó-hálón keresztül.

Az aranysujtásos huszár
a szán farában áll vigyázzban.
Lassan körültekint a cár,
üres szemében furcsa láz van.

Rab Zsuzsa fordítása


Valerij Brjuszov: Üdvözlet a tömegnek



Sötét sikátorokba fojtva,
fuldokló városi rabok,
az elveszített napra jaj de vágyunk!
Szobánk falának tompa foltja
elzárja tőlünk a napot.
Oly pisla, oly szerény
az árva lámpafény,
bár fürdetné színektől elszokott
szemeteket olvadt aranyu hajnal!
Lassú-homályos
utunk a város
ünnepli makacs vas-csörgésű zajjal.
Mind mélyebb sikátorok közt kerengve
a csillagos és láng-hajnalu mennybe
nem szállhatunk fel soha dallal!

Üdvözlégy, örök-gond-terhelte Város,
te mű-sugáros,
fény és homály királyi változása!
Oly édes nekünk ez a buja-mély,
ez irdatlan-hatalmas börtön-éj!

Az ajtók régen befalazva,
s beszögelve az ablakok,
az őrök kezében a szablya
friss, vérivó éllel ragyog -
s csuklónkon – láncok fénylenek!
S hallga, fohász kel, égbe szállván,
és mindörökké él a bálvány,
kőből rakott por-rengeteg.

A tömeget magasztalom ma itt,
melyet nyügöznek zsarnok-kalodák - 
s a feslett arany palotát
és az újságok üvegtornyait.
És azt ünnepli zengve ez a toll,
mit kedvencéül választott a kor.
(A plebs elismerése – gyönge bér,
de méltóbbat a költő el nem ér!)
Dicsőitem ujjongó útainkat,
ahol a szajha jár,
és vihogó-sóvár
képpel kacsingat,
s ahol az emberáradat
nyüzsög, dobog, zihál, dagad,
s a fáradt
alkonyi árnyak
smaragdszín bánatába szőve
suhannak tébolyult hintók, előre,
dús kirakatok fényei
s bús koldusok reményei
között,
ujjongó lámpa-cégérek felé.

S a nagy, vakító napot is dicsérem
(ezernyi nap közt ilyen is akad),
mikor a tűzben, a füstben, a vérben
könyörtelen
iszonyú hangot ad
a lázadozva mozduló tömeg,
s a duhajkodó, háborult vad
sárba tiporja már a múltat,
játékszere a vérpad és bitófa,
de mintegy titkos szellem-szóra 
(mint bő, szabad vizek folyója)
világos fővel – nincs előtte gát
a diadalmas célra tör,
se hall, se lát,
és követelve királyi jogát,
jövő századok útját nyitja meg!

Dicsérem igaz akaratodat,
tömeg!

Kardos László fordítása

2018. április 13., péntek

A végtelenség szomja (Visszatérés-2)

Alekszandr Blok: Keselyű



Keselyű kóvályog a rét 
fölött, meg-megleng lomha szárnya. 
Lent egy kunyhóban gyermekét 
anyja biztatja sírdogálva: 
"Egyél, egyél, nőj meg, cipeld 
rabláncodat, keresztedet!"

Század századra hull, hadak
viharzanak és zendülések - 
avittas pompád megmarad, 
hazám, könnyesnek és szegénynek. 
Meddig hull még könny, keserű? 
Meddig kering a keselyű? 

Lator László fordítása


Vlagyimir Majakovszkij: Éjszaka



Gyűrötten omolt a fehér a pirosra, 
dukátok özönnel a zöldbe peregtek, 
sárgán ragyogott fel a kártya, kiosztva,
szurtos keze közt a sok ablaküvegnek.

Mit bánta a tér meg az utca a házak 
mély-kék tunikáit! A lába merő seb 
volt már, mit a kunkori lángkarikáknak 
abroncsa fogott, az imént sietőknek.

Kúszott a tömeg sebesen kanyarogva, 
cirmos cicaként, s kapu nyelte be távol;
mind vinni akart valamit haza ott a 
fénylő kacagás csoda-gombolyagából.

Ruhák puha mancsa karomra fonódott, 
s én visszanevettem, amíg hahotázván 
verték a dobot s riogattak a mórok:
a homlokukon kivirult papagájszárny.

Kálnoky László fordítása


Oszip Mandelstam: Vattás csomói közt



Vattás csomói közt a fullasztó szobának
savval telt fiolák, az óra üt, hereg -
hurokból szabadult roppant léptgek kaszálnak -
támaszd fel képeid, ködlő emlékezet!

Didergő lázbeteg, kit megfeszít a bánat,
sovány ujjával elnyűtt szálat tépeget, 
szorítja repdeső talizmánját, a sálat,
s iszonnyal nézi a kerengő perceket.

Ber volt, a szélkakas pörögve rítt,
verdestek a zsaluk, óriások s kicsik
szilaj játéka mily próféta-jellel intett!

Lebegve felszökött a törékeny kicsiny test,
s aláhulltg súlyosan, az udvaron a víg
körhinta muzsika nélkül forgott-keringett.

Lator László fordítása

2018. április 12., csütörtök

Visszatérés

Bolonduska Ivanuska magába száll, hogy hosszú ideig parlagon hagyta heverni blogját. Vannak ilyen momentumok az életben - még egy Ivanuska esetében is.
Hanem most vissza az eredeti szándékhoz - folytassuk ismerkedésünket a szovjet irodalom értékeivel.
Ezúttal nem a folyóiratból merítek egy ideig, hanem egy 1977-ben, a Kozmosz Könyvek sorozatában megjelent versantológiából, amelyet Rab Zsuzsa ismert műfordító állított össze hatvan év szovjet költészetéből, A végtelenség szomja címen. Hirtelen meg nem mondom, hány verset is tartalmaz a kötet, de az biztos,.hogy több százat, és csodálatos költeményeket tartalmaz. A következő napokban, hetekben ebből fogok tallózni.

De mindjárt, előlegként, egy (talán) jól ismert Jeszenyin vers:


Szergej Jeszenyin: Én vagyok

Én vagyok a falu utolsó
költője: híd az én dalom.
A nyírfák tömjénfüstöt ontó
búcsúmiséjét hallgatom.

Aranyos láng pilléje rebben
s elfúl a faggyú-mécseken.
Kopott faóra üt rekedten,
megőrli lassan életem.

Szelíd mező... De holnap rajta
mohó vas-vendég robog át,
és tépi erőszakos karja
a hajnalszínű gabonát.

Idegen vaskarok, mogorvák,
az ilyen dalt nem tűrik el.
Kalász-lovak fejük lehajtják -
nekik a régi gazda kell.

Felsír velük a szél, az árva.
Haláltánc von fehér lepelt...
Az óra hördül nemsokára,
rekedten mondja, hogy: betelt.

Rab Zsuzsa fordítása