Remény! Majd visszatérek én,
mikor a trombita lefújja
az utolsó csatát, magasra
emelve hegyes könyökét.
Remény! Én életben leszek.
Nem fedezékek sárodúja
való nekem, hanem a jóság,
az égő gond, amely tiéd.
De hogyha száz év eltelik,
s te is hiába vársz csodára.
Remény, ha szárnyait fölöttem
kiterjeszti a vak halál,
szülj rá, hogy keljen fel hamar
a megsebesült trombitásra
mielőtt engem az utolsó
fütyülő gránát eltalál.
Ha mégis lesznek új csaták,
s hogyha az van megírva rólam,
emet ottveszítsem,
akkor is ott esem el én
a távoli, a hajdani,
a régi Polgárháborúban,
s poros sisakú komisszárok
hajolnak szótlanul fölém.
Rab Zsuzsa fordítása
Andrej Voznyeszenszkij: Ősz
Vadkacsa-szárny csattog. A védett
erdő ösvényén tovatűnő
fények: foszló pókháló-fészek,
egy-egy végső bicikli-küllő.
Kövesd a példát. Búcsúzásra
kopogj be utolszor a házba.
Egy asszony lakja. Vacsorát
nem megtérő férjnek csinált.
A reteszt – nékem félretolva
szorítja arcát kabátomra.
Mosoly futja szája-felét;
az is kihuny. Mindent megért. -
Érti az őszi táj hívását,
magház meg otthon szétnyílását…
S bár fiatalon, már didergőn
arra gondol: megáll helyén
a fa, almája bár a földön
s megáll borjával a tehén;
kemény a lét kint a szelekben
síró határban, rengetegben,
de kalászt érlel, dalt csacsog…
Ő meg majd bámul, csak zokog.
Nyúlnak deresen az ablak előtt
Aluminiumosan a mezők.
Visz rajtuk át a dérbe mállón
a töltésig, melyen vonat pöfög
egy sor idegen, fekete lábnyom.
Illyés Gyula fordítása
Pjotr Vegin: A kert
Ott a fülemüle már belefáradt
szerelmébe. Kislány repült a hintán,
kis tenyere csobogott-csattogott,
mint vízből felcsapódó két halacska.
És volt ott egy emberszemű kutya,
tűnődőn, mint Tamás, az Aquinói,
szaglászta a rózsákat, orgonákat.
Anyám, vagy inkább egy madonna,
fenségesen az anyaságtól,
a kertben ült. A kutya úgy csaholt,
mintha a szirmokat faggatta volna,
a kislány nevetzűett, rezdült az orgona,
halált sejtőn, mint fülemilének,
a hangok tarka labdaként gurultak…
Megőszülünk majd egyszer valahányan -
a kutya, én, a kislány és a kert,
a pázsit malachitja és anyám is,
akinek latin nyelvre formált ajka
most hallgat. S talán akkor kiderül majd,
a függőágyban ringatózó gyermek
mért kiáltozta neki összevissza:
„szeretlek, szeretlek, szeretlek!” s hogy mért
mondta ahelyett, hogy „isten veled”
azt hogy szeretlek”, kezét hátradugva.
Rab Zsuzsa fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése