2018. május 10., csütörtök

A végtelenség szomja (Visszatérés 11)

Alekszandr Mezsirov: Ballada a háború előtti időkből



„Negyvenes év, végzetes év...”
D. Szamojlov

Fülledt nyárest, áll a bál. A
népbiztos-helyettesék
otthonában félhomály, a
zongorán táncos zenék.

Csöpp kezek, vállak remegnek,
az idő halk járatú. -
A kilencedikeseknek
blúza vasalás-szagú.

Béke, háború-közelbe
sodródott. E kor: határ.
„Jeles”-re, „elégtelen”-re
vizsgát tett mindenki már.

Házigazda nincs a házban,
rég nem látta otthona.
Jóllehet ma szombat este,
nem jött meg, hiába, most se -
és nem is jön már soha.

Gyermekifjak házibálja,
halkan illanó idő.
Dalra gyújt Fekete Ljálja,
s kissé nyersen zengi ő.

Cigány-anapesztusára
forrón rengnek keblei.
Zörren egy-egy ablaktábla
- kék papír még nem fedi.

S ferdén vág a mennyezetre
a zenegéptől tova,
mámorítóan lebegve
egy kis valcer dallama.

S vígan lejt a háború s a
negyvenes – a végzetes -
év felé a sok fiúcska
s párja – nem sejtik, mi lesz.

Csorba Győző fordítása


Natan Zlotnyikov: Fúvószenekar



Gyerek-emlék. Olyan könyörtelen,
mint az idő. De tiszta és sugárzó.
Hazámban szerte régenvárt esőként
vonultak
a fúvószenekarok.

Iskolánk téres udvar-négyszögén
volt a sorozó-központ. Ott búcsúztak.
A veszteségek szakadéka partján
asszonyok vitték könnyes szemüket.

Járták az újoncok a guggolóst
a részegítő harmonika-árban.
Csak nyelték a maró mahorka-füstöt
a körbenálló, néma öregek.

Az udvar-négyszög kellős közepén,
központjaként jajnak és fájdalomnak,
fúvószenekar dörgött, harsonázott
fejkendők és kenyérzsákok fölött.

Csörömpölt a réz-hangú induló. 
Mi tartottuk a kottákat elébük.
Sorakozott lassan a menetoszlop
és elindult
az állomás felé.

Aztán mindennap eggyel kevesebb
trombita szólt. És a zenészek arcát
felismertük itt-ott a menetoszlop
soraiban…

Elmúlt a nyár. Esett.
Eső szemergett akkor is, egész nap,
kiskabátunkat húztuk föl eresznek
fejünk fölé. Szedtük elő a kottát -
már nem maradt,
csak három muzsikus.

Egy trombitás, egy kürtös, egy dobos.
Mi a szokott helyünkön álldigáltunk.
Felállt a legutolsó menetoszlop,
kifolydogált az iskola-kapun.

Vad marsra zendített a zenekar,
meglengette fölöttünk, mint a zászlót.
De már nem is az udvar közepén szólt,
hanem valahol messze, legelöl.

Mi meg néztünk utána, pár kölyök.
Élesen, mint a rézkürt rijjogása,
belénk vágott a kisfiús irigység:
lám, háborúba mennek a nagyok!

Rab Zsuzsa fordítása


Alekszej Szurkov: A holt mezőn



A gát mögött háromhüvelykes
ágyúk ugatnak, s döng a mély.
A gyilkos tűzben de keserves
feküdni annak, aki él.

Rongyos csizmánk latyakban ázik,
a föld rőf-mélyen csupa sár.
Hogy unjuk: hadar és okádik
a gépfegyverből a halál.

Vaszuhatagban éjjel-nappal
megyünk a poklon át, fiúk -
de zászlóként lebeg a hajnal
a folyón túl, s nincs visszaút.

Eörsi István fordítása

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése